Klió 2003/3.

12. évfolyam

A hűtési technológia hatása az Egyesült Államok élelmiszerpiacainak konvergenciájára

A XIX. század második fele vitathatatlanul a technológiai áttörések korszaka volt. A második ipari forradalomban egymásra találó tudomány és technika forradalmasította a közlekedést, a kommunikációt, az orvostudományt és a hadviselést. Általánosan elfogadott tény az is, hogy ebben a korszakban a kapitalizmus minőségileg új korszakba lépett, amelyet az egyre nagyobb üzemszervezeti formák és vállalkozások térhódítása, valamint a világgazdaság addig példátlan, csak korunk globalizációjához mérhető bővülése jellemzett. A világgazdaság és a világpiac fejlődése alapvetően a legfontosabb piacok (tőke, munkaerő, áruk) integrációjának függvényében történhetett. A világ gabonapiacainak konvergenciáját a megfelelő teherbírású emelőszerkezetek és a gazdaságos szállítási költségeket garantáló közlekedési eszközök (nagy teherbírású vasúti szerelvények és hajók) tették lehetővé, azonban a szállítási kapacitás puszta léte önmagában nem volt elegendő a romlandó élelmiszerek hasonló mértékű kereskedelméhez. A vaj-, a hús- és a sajtkereskedelemben az áttörés így csak évtizedekkel később, a hűtési technológiák fejlődésével következhetett be. Ezt igazolják azok a megfigyelések is, amelyek tanúsága szerint a hús, a vaj és a sajt különböző területeken érvényes eladási árának konvergenciája is késett.1

A hűtési technológiák több évezredes történelemre tekintenek vissza. A gépesítést megelőzően a tartósítás alapvető eszköze a só mellett a jég volt, amelyet már az ókori Egyiptomban is alkalmaztak, illetve alternatívaként a folyadékok párologtatásakor keletkező hűtőhatást is felhasználták. A XIX. századig az építészet feladata volt a meglehetősen költséges hűtési eljárások hatékonyságának növelése. A hűtőházakat nagy gonddal úgy tervezték meg, hogy a jég a lehető leghosszabb ideig elálljon. Az ilyen épületek viszont jelentősen megdrágították ezeket az árérzékeny termékeket, és higiéniai szempontból is kifogásolhatóak voltak. A hűtőházak ráadásul kizárólag a tárolási problémákra jelentettek megoldást, noha a romlandó élelmiszerek hatékony szállítása a tömeges kereslet megjelenésével és a nemzeti piacok egységesülésével már sokkal fontosabb lett volna.

Az első kezdetleges hűtőkocsikat, George Hammond detroiti hússzállító alkalmazta 1869-ben. A kísérletet csak öt esztendővel később követte folytatás, amikor 1874 telén Morris és Swift új hűtési technológiát vezetett be: a hideg téli levegőt az erre tervezett nyílásokon keresztüláramoltatták a kocsikban. Swift és Chase 1879-ben már szabadalmat kapott a léghűtésű kocsikra.

A hűtőkocsikat elsősorban marhahús szállítására alkalmazták, ami komoly megtakarítást jelentett, hiszen korábban a vágómarhákat lábon kellett elhajtani a nagy piacokra (Chicago, Detroit). Emellett azonban megnyílt a lehetőség a vaj szállítására is, hiszen a marhahús alatt, a vagonok padlóján viszonylag nagy mennyiségű vajnak jutott hely. Ez olyan kis pluszköltséget jelentett, hogy a vaj árát lényegesen nem növelte. A hűtési technológiák terén az áttörést azonban a mechanikus hűtőgépek jelentették, amelyek az 1890-es években jelentek meg. A technológia ekkor érte el azt a szintet, hogy nagy mennyiségben és megfizethető áron nagynyomású szelepeket és villanymotorokat állítsanak elő. A hűtési technológia fejlődését a gazdaságtörténészek generációi hozták összefüggésbe az USA piacainak integrációjával. A cikk szerzői a fentiek empirikus igazolását tűzték ki célul. A várakozások szerint a hűtési technológia alapvetően kettős hatással járt a vajpiacra. A vaj alapvetően szezonális áru, hiszen a tejhozam az ellési időszakban, tehát tavasszal és nyáron volt a maximális, amikor a tehenek a borjaikat szoptatták. Költséghatékony hűtési technika hiányában várható, hogy a vaj ára tavasszal és nyáron volt a legalacsonyabb, míg ősszel és télen már nagyon megdrágult. A hűtési technológiának ezeket a szezonális hatásokat tehát csökkentenie kellett.

A szerzők 31 esztendő (1880–1911) öt nagyvárosra (Baltimore, Boston, Chicago, Cincinnati és Dubuque) vonatkozó megfigyeléseit vették alapul (mintanagyság 373). A vajárak időbeli változásának vizsgálatára két statisztikaí eszközt vetettek be a szerzők. Egyrészt megvizsgálták az árak variációját.2 A koefficiensek abszolút értékének most nincs jelentősége, azonban a különböző időszakokra számított variáció koefficiensek közötti különbségek igazolhatják a várakozásokat.

Város 1880–95 1896–1911

Baltimore 17,40 11,71

Boston 15,67 10,55

Chicago 20,18 13,23

Cincinnati 18,77 11,74

Dubuque 22,13 16,13

1. táblázat

A vaj árának variáció-koefficiensei

Forrás: ismertetett cikk, Table 1, 167 o.

Az ismertetett adatok arra utalnak, hogy az árak ingadozása az első időszakban sokkal nagyobb volt, mint a másodikban, tehát a hűtési technológia csökkentette az árak szezonális ingadozásait. A második módszer lineáris regressziót alkalmaz, annak érdekében, hogy a szezonális változások csökkenésének mértékét is meghatározzák. Ennek ismertetésétől, most eltekintek, mindössze annyit jegyzek meg, hogy a regresszió eredményei szintén igazolták a várakozásokat.

A következő vizsgálat az árak térbeli viselkedését vette célba. A piaci konvergencia ugyanis tetten érhető a különböző térbeli piacok árai között fennálló kapcsolat szorosságában. Ennek elméleti hátterét az adja, hogy ha két piac között a szállítási és egyéb járulékos költségek az elviselhető szinten belül maradnak, akkor a nagy árkülönbségek arbitrázshoz vezetnek. Logikus feltételeznünk ugyanis, hogy a magas árbevétel reménye viszonylag távoli termelők áruit is a piacra csalja. Ez a folyamat elméletileg egy egyensúlyi árhoz vezet, ahol az egyes piacokon érvényes árak közötti különbség csupán a szállítási költségek függvényében tér el egymástól. A szerzők úgynevezett kointegrációs modellt alkalmaztak a feltételezés igazolására. A kointegráció az ökonometriában immár két évtizedes történelemre visszatekintő módszer, amely két változó együttmozgását vizsgálja. Ha tehát a piacokat páronként vizsgájuk, akkor az egyiken érvényes vajárat a másik piacon érvényes vajárral hasonlítjuk össze. Amennyiben a két ár körül-belül együtt mozog, akkor piaci konvergenciára következtethetünk, bár a kointegrációs modell ok-okozati magyarázatokra való használata mind a mai napig viták tárgyát képezi.

A modell igen egyszerű: Pt1 = a + bPt2 + et, ahol Pt1 és Pt2 az első és a második városban t időpontban érvényes vajárat, et pedig a hibát („fehér zaj”) jelenti. Számunkra a b koefficiens bír a legnagyobb jelentőséggel, hiszen ha értéke egyhez közel van, akkor az a két piac árai között szoros, lineáris kapcsolatra utal. A kointegráltság meglétét a szerzők az általánosan ismert Dickey-Fuller (ADF) teszttel mérték. A regresszió eredményei Chicago tekintetében:

a b R2 ADF

Chicago–Baltimore 6,0118 0,8009 0,7862 -5,7835

Chicago–Boston 5,1104 0,8390 0,8266 -7,2800

Chicago–Cincinnati -2,9765 1,1336 0,7697 -5,1169

Chicago–Dubuque 1,8665 0,7260 0,6462 -8,7406

2. táblázat

A kointegrációs regresszió eredményei

Forrás: ismertetett cikk, Table 2, p. 170

A b értékek közel vannak az egyhez, és a Dickey-Fuller tesztek eredményei is meggyőzőek ahhoz, hogy a kointegráltságot igazoltnak tekintsük. Goodman és szerzőtársai kliometriai cikkükkel tehát meggyőzően igazolták a hűtési technológiák hatását az USA piaci konvergenciájára.

Barry K. Goodwin–Thomas J. Grennes–Lee A. Craig: Mechanical Refrigeration and the Integration of Perishable Commodity Markets (A mechanikus hűtési technológia és a romlékony árucikkek piacának integrációja). In Explorations in Economic History, 39 (2002), 154-182. o.

Földvári Péter

1. K. H. O’Rourke–J. G. Williamson: Globalization and history, Cambridge, MA: MIT Press, 1999.

2. A variáció koefficiens kiszámítási módja: standard eltérés/átlag.