Klió 2003/3.

12. évfolyam

A nemzet és a férfiasság iskolája? A katonaság társadalmi szerepe Németországban a hadkötelezettség bevezetésétől napjainkig

Az 1990-es évek óta több európai országban is élénk vita folyik az általános hadkötelezettség intézményének létjogosultságáról. A sorkatonaságot ellenzők többek között azzal érvelnek, hogy az önkéntes és kisebb létszámú hivatásos hadsereg, amelyre Franciaországon és Nagy-Britannián kívül Hollandia és Belgium is példával szolgál, a modern háborúkban a tömeghadseregnél eredményesebben vethető be. A professzionális haderő olcsóbb, megoldaná a sorkatonai alkalmatlanság vagy a nők sorkatonai szolgálatának újra és újra felmerülő problémáit, nem beszélve arról, hogy a hadkötelezettség az állampolgári jogokba történő beavatkozásként is értelmezhető. Az „ellentábor” hívei viszont arra figyelmeztetnek, hogy a hadkötelezettség a modern társadalom egyik legrégebbi intézménye, a demokratikus jogállam alappillére, amely, szimbolikus értéke mellett, az állampolgári lojalitás garanciája, s összeköti az egyre inkább izolálódó társadalmi rétegeket. A felvázolt vita részletei is arról tanúskodnak, hogy a téma nem tekinthető csupán katonai, vagy (biztonság)politikai vonatkozásúnak, hanem elválaszthatatlan bizonyos kulturális konnotációktól, a nemzeti identitástól, a női és férfi nemi és társadalmi szerepek konstrukcióitól, az állampolgárság és az erőszak kérdéseitől. Ezekre a belátásokra alapozza Ute Frevert történelmi áttekintését a németországi katonaságról, amely nemcsak az említett vitában nyerhet aktualitást, hanem hiánypótló szerepet is betölt, hiszen eddig még más európai országról sem készült hasonló igényű tanulmány, amely a katonaságnak és társadalmi kontextusának viszonyait tárgyalná.

A bielefeldi egyetem történelem-professzornőjének szokatlanul részletes, számos mikrotörténelmi dokumentumot bemutató, kronológiai felépítésű társadalomtörténeti munkája három aspektust helyez előtérbe: a hadkötele­zettség viszonyát az állampolgársággal, a nemzeti identitásképzéssel, és a férfi és női nemi és társadalmi szerepekkel (gender, Geschlecht). A katonai szolgálat ugyanis – mint állampolgári kötelesség – kezdettől fogva összefonódik az állampolgári jogok garantálásával, amelyben nem részesültek a nők, a külföldiek, vagy esetleg a zsidók, és maga a hadkötelezettség az összekötő kapocs két hagyományosan elválasztott terület között: az erőszakot legitimen gyakorló hadsereg és az erőszakmentesen működni próbáló civil társadalom között. A hadkötelesek serege másfelől valóban a „nemzet iskolájaként” is működött, mivel a nemzet absztrakt közösségét megélhetővé tette, s a regionális, vallási vagy egyéni identitások helyére a kollektív, a nemzeti identitást léptette. Harmadrészt pedig releváns tapasztalat, hogy a katonaság alapjában véve mindmáig megőrizte maszkulinjellegét, s hogy a „férfíasság iskolájaként” (Friedrich Paulsen) döntően befolyásolta a férfi-női viszonyokat. (Ez utóbbi aspektus Frevert a gender studies kategóriájába sorolható számos más publikációjának témájaként a szerző szakterületének tekinthető.)

A Poroszországban 1813-ban bevezetett hadkötelezettség célja nyilván­valóan a napóleoni seregekkel szembeni hatékony fellépés volt. Míg a porosz ancien régime ún. kantonális rendszerében elsősorban a kantonokra osztott nyugat-porosz területek szegény, vidéki férfilakosságának egy részét sorozták be, az új törvény mindenkit hadkötelesnek nyilvánított. A reformok szószólója, Gerhard von Schamhorst vezérőrnagy hangsúlyozta: az állam lakosai arra születtek, hogy szükség esetén védelmezzék azt – ennek értelmében a hadkötelesek előbb három évet szolgáltak a hadseregben, majd a tartalék­hadsereg (Landwehr) állományába kerültek. A katonai szolgálat alól csak az kaphatott egyéni felmentést, akit egészségi állapota, büntetett előélete, vagy a család gazdasági életében betöltött kulcsszerepe miatt alkalmatlannak nyilvánítottak. A polgári és nemesi rétegek, akik eddig mentességet élveztek és elfogadták, hogy a honvédelem nem a civil szféra hatáskörébe tartozik, érthető módon tiltakoztak a hadba vonulás ellen: a dezertálás és az orvosok megvesztegetése mindennapos volt. Erre a sajátos helyzetre, melyben a bevonulási kedv feltételét jelentő patriotizmust magának a katonai szolgálat eredményének és egyik céljának tekintették, csak olyan eszközök jelenthettek megoldást, mint a hazafias retorikájú, romantizáló propaganda (ErnstMoritz Arndt tevékenysége), a megszigorított büntetések és a kényszer, illetve bizonyos privilégiumok bevezetése. Ez utóbbiak azokra a társadalmi csoportokra vonatkoztak, akik a bevonulás költségeit maguk fedezték és bizonyos iskolai képzettséggel rendelkeztek: rájuk mindössze egy év hadseregbeli szolgálat majd tartalékos tiszti rang várt, amely azt is példázza, hogy a kívülről zártnak és homogénnak tűnő katonai rendszer valójában korántsem volt egalitárius. A katonai szolgálatra alkalmas porosz férfiak – polgári és nemesi családok fiai is – tehát 1813-tól legalább egy évig szolgáltak a hadseregben, s ez példátlan volt a korabeli Európában. Poroszországban ugyanis még az az ún. képviseleti rendszer sem érvényesült, amelyet francia mintára a „harmadik Németország” államaiban: Badenben, Württembergben, Szászországban és Bajorországban is bevezettek (a könyv külön fejezetben foglalkozik az ottani katonai rendszerrel). Eszerint a módosabb hadkötelesek egy „helyettes” férfi (remplaçant) besoroztatásával és anyagi támogatással válthatták meg a katonai szolgálatot, s ez a hivatalosan rögzített szerződés igen népszerű volt mind a bevonulásukkal így kisebb vagyonra szert tevő, kevésbé tehetős férfiak, mind a jobb módú családok körében. A „Harmadik Németország” államaiban következésképpen nem fonódott (porosz módra) össze az állampolgárság és a katonai szolgálat, elutasították a porosz katonai modellt, amely a civil életet militarizálja, s ehelyett egy svájci mintára működő Volkswehr bevezetésén fáradoztak, amely inkább a katonaságot „civilizálná”.

Némileg megváltozott ez a felállás Poroszország katonai diadalmenete és a német „államalapítás” után, amikor – a nyilvánosság és a szociáldemokrácia éledező kritikája ellenére – minden német államban bevezették a porosz honvédelmi rendszert. Ekkor vált valójában a katonai szolgálat állampolgári kötelességből a társadalmi integráció és a kulturális szocializáció helyszínévé is, ekkor fonódott össze szinte teljességében a hadkötelezettség hatásaként a katonai és a civil szféra. (Ez utóbbi Frevert szerint egyfelől a hadsereg „polgáriasítását” jelentette, hiszen – részben a nyilvánosság erősödő nyomása miatt – a civil társadalom értékeit is érvényesítették a katonaságnál, például a testi fenyítés korlátozásával. Másfelől bizonyos mértékben a polgári társadalom is „militarizálódott”, amit a katonai rang és a katonai egyletek növekvő presztízse és a fiúk szocializációs gyakorlata is szemléltetett.) Az állampolgári jogok és a katonai szolgálat szoros összefüggését a szerző a zsidóság hadseregbeli szerepeinek elemzésével világítja meg. Már a XVIII. század végétől feltűnik, hogy a zsidó férfiak- szemben a polgárok többségével – nem próbálják meg elkerülni a bevonulást, sőt, tömegesen jelentkeznek önkéntesnek, amelynek oka nem csak abban keresendő, hogy a zsidó férfiak e módon próbálták a környezetük által régóta vitatott nemi és politikai identitásukat megerősíteni. Természetesen megpróbáltak „rácáfolni” azokra a sztereotípiákra, miszerint testileg, vallásilag és politikailag alkalmatlanok lennének a honvédelemre, kevésbé férfiasak és kevésbé patrióta érzelműek a nem zsidó honfitársaiknál. Frevert viszont rámutat arra is, hogy az a logika, amely szerint a hadba vonulás állampolgári kötelesség, a zsidók esetében fordítva működött: katonai szolgálatuktól várták „megjavulásukat”, „polgárrá válásukat”, ettől remélték a zsidók politikai emancipációjukat, s épp ezért próbálták meg őket kezdettől fogva távol tartani a katonai karriertől (természe­tesen a politikai antiszemitizmus csak a náci uralom alatt vált meghatározóvá a hadseregben). Tanulságos ebből a szempontból az a petíció, amelyet 1842-ben több mint nyolcvan zsidó gyülekezet szignált, s amely a zsidóellenes körökben ismert  retorikát magáévá téve érvel a zsidók hadkötelessége mellett. Eszerint a hadsereg az egész nemzet iskolájaként a zsidókat is „megnevelné” – a hadkötelezettség azonban továbbra is a zsidók állampolgári emancipációjának legfeljebb szükséges, de korántsem elégséges feltételeként érvényesülhetett.

A katonaság már a „hosszú” XIX. században is, túl azon, hogy bizonyos állampolgári jogok megszerzésének a feltétele s így a polgárrá válás intézménye, a „nemzet iskolája” is: itt tapasztalhatták meg ugyanis a különböző nyelvű, vallású, társadalmi hátterű katonák mind az eddig csak absztrakt fogalomként ismert nemzet sokszínűségét is, mind azt, ahogy ezek a különbségek a nemzeti identitás nevében áthidalhatók. Ebben az értelemben is hivatkozik Frevert Marx és Engels 1870-ben tett megállapítására, miszerint a német nemzet a porosz kaszárnyában találta meg az egységét. A szerző értelmezésében a hadsereg a nemzet és a család metaforájaként működött – megnyilvánul ez a belső hierarchián átívelő bajtársiasság kötelességében, vagy abban a szereposztásban, melyben az apa autoritér szerepét a század­parancsnok, az anyáét a hétköznapi életben gondoskodó őrmester, az engedelmes gyermekekét pedig a katonák töltötték be. Ez a retorika Frevert szerint – az egyenruha, a fegyverviselet, a zászlókultusz vagy egyéb ünnepi külsőségekhez hasonlóan – azt az űrt hivatott betölteni, amely abból a bizonytalan helyzetből adódott, hogy a katona bevonulásakor egy olyan uniformizáló mechanizmus céltáblája lett, mely individualitásától fosztja meg az egyént. (A bevonuló régi identitásának minden jelét – saját ruha, haj- és szakállviselet – elveszíti, és innentől fogva kizárólag közösségi terekben mozoghat, soha nincs egyedül.)

Már a hadsereg előző két funkciója (a „nemzet iskolája” illetve az állampolgárság feltétele és következménye) is implikálja a harmadikat: a nők és férfiak nemi és társadalmi szerepének meghatározását. (Legkézenfekvőbben példázza ezt, hogy a nők sokáig nem részesültek a nemzet katonaszolgálatot teljesítő férfiszövetségének alapvető kiváltságából, a szavazati jogból). Frevert a nőknek a katonasággal való viszonyát, a nőknek és a férfiaknak a honvédelemben betöltött meghatározott feladatait tekinti át részletesen, s ezáltal a XIX. század poláris nemi identitáskonstrukcióit elemzi. Ebben a tipológiában a nő a bátor és harcias férfi védelmére szoruló anya és feleség képében szerepel, akinek a feladata meghatározott és kiegészítő viszonyban áll a férfiéval. A nő konkrét és szimbolikus tetteivel erkölcsileg bátorítja a katonát: a lányok, asszonyok patrióta egyletekben már a XIX. század eleje óta gyűjtöttek pénzt, hímeztek zászlót, ápolták a sebesülteket, s a vészhelyzetekben – bár nem jellemzően – de olykor maguk is fegyvert ragadtak. Bár a nők ily módon a gyermekek családon belüli katonai szocializálása (játékok, matrózruha) mellett a nyilvános szférában is tevékenykedhettek, a fegyveres szolgálatuk sem liberális sem konzervatív körökben nem képezte vita tárgyát, hiszen ez a politikai jogok igénylését is jelenthette volna. (Frevert meglepő módon a XIX. század első feléből is hoz példát a női és a férfi „katonai” szolgálat egyenrangúságát hangsúlyozó politikai fellépésekre.) A férfiasság, amelyre a katonaság „iskolája” nevelte az ifjakat, az általános polgári erények elsajátítása mellett elsősorban a testhez való új viszonyt jelentett. A katonatest „férfias”, vagyis erős, szép, és mindenekelőtt engedelmes, s ezeket a tulajdon­ságokat hangsúlyozza a színes és délceg termetet kölcsönző egyenruha is, amely emiatt viszont kevésbé volt praktikus, hiszen harc esetén feltűnő célponttá tette viselőjét. (Frevert azt is hozzáteszi, hogy a testi képzés a sorozáskor már kiválogatott, megfelelő fízikumú férfiak osztályrésze volt, így olykor eredményesebb lehetett, mint például a harci bátorságra nevelés, amelyről tetemes mennyiségű, korabeli módszertani szakirodalom áll rendel­kezésünkre.) Ez a „férfiasság” természetesen csak a nők „nőiességének” viszonylatában tudott érvényesülni, ezért is voltak olyan fontosak a szabadságon lévő katonák báli látogatásai, s ezért nem volt disszonáns, sőt, a férfi identitást erősítette, ha a kaszárnya zárt világában a katona a civil életben nőinek számító tevékenységet is végzett (gombvarrás, takarítás, ágyazás, mosás).

A XX. század pusztító háborúi lerombolták azt a képet, amely addig a háborúról élt a katonákban és véget vetettek a katonai és a polgári élet harmonikus egybefonódásának is. Felszínre került ugyanis az, amit a XIX. század katonai diskurzusa oly hatékonyan tabuvá tett: a fizikai erőszak, amely a katonaság alapvető gyakorlata. A könyv zárófejezete leírja azt az utat, amely a versailles-i szerződésben foglalt demilitarizálástól, a hadkötelezettség eltörlésétől annak (a Hitler által történő) újbóli bevezetéséhez és a II. világháborúhoz vezetett. Frevert érdekes módon összefüggésbe hozza a weimari paramilitarizmust, vagyis az ifjúságot katonai jellegű nevelésben részesítő számos fórumot és a női emancipáció előrehaladását. Szerinte azért is örvendtek olyan népszerűségnek többek között a Stahlhelm rendezvényei, mert kompenzációs lehetőséget kínáltak a gazdasági instabilitás vagy a női emancipáció miatt megrendült egyéni (nemi és társadalmi) identitás válságaira. (Frevert később, a hitleri ideológia médiumainak illetve az NSDAP és a Wehrmacht összefonódásának elemzésekor tárgyalja azt is, hogy a nők minden eddiginél szélesebb cselekvési spektrumot kaptak a katonai életben, hiszen 1939 óta számukra is kötelező volt belépni a Hitlerjugendbe.) Az 1945-öt követő időszak egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy a legyőzött és demilitarizált német államok hamarosan újból bevezethették az általános hadkötelezettséget (az NSZK- 1956-ban, az NDK 1962-ben), hiszen a keleti vagy a nyugati blokk szövetségeseiként be kellett kapcsolódniuk a hidegháborúba. Feltűnő természetesen a különbség a két Németország hadseregei között: míg a nyugatnémet alkotmány tartalmazta a szolgálat­megtagadás jogát és a civil szervezeteknél való „pótszolgálat” (később: „polgári szolgálat”) választásának lehetőségét, az NDK-állampolgárok csak 1964-től teljesíthettek fegyver nélküli szolgálatot, de kizárólag a hadsereg intézményeiben. Kelet-német jellegzetesség továbbá a Szovjetunió példáját és a nemzetiszocializmus hagyományát követő paramilitarizmus, a katonai jellegű intézmények (FDJ, Thälmann-úttörők) létesítése és az az ideológiai töltés, amely az NSZK-ban a növekvő stabilitás következtében fokozatosan elhanyagolhatóvá vált.

Frevert mérföldkőnek tekinti az elmúlt évtizedek olyan jelenségeit és eseményeit, mint a polgári szolgálat presztízsének ugrásszerű megnövekedését, vagy a női fegyveres szolgálat 2000 óta megnyílt lehetőségét. Ezek is arra utalnak, hogy a demokratikus jogokkal szemben már nem élvez előnyt a katonai szolgálatteljesítés állampolgári kötelessége, s hogy így a hivatásos hadsereg hamarosan felválthatja az általános hadkötelezettséget. Ezt a megoldást támasztja alá a könyvnek az a tapasztalata is, hogy bár a német hadsereg egykor valóban a „nemzet iskolájaként” működött, ez nem feltétlenül liberális, demokratikus szabályok szerint történt. Így Frevert, bár nem adhat egyértelmű választ az említett és még lezáratlan vitákra, egy Willy Brandt-idézetre utalva munkája végén egyértelművé teszi, hogy szerinte a „nemzet iskolája” nem a hadsereg, hanem maga az iskola kell, hogy legyen.

 

Ute Frevert: Die kasernierte Nation. Militärdienst und Zivilgesellschaft in Deutschland (A kaszárnyába zárt nemzet. Katonai szolgálat és civil társadalom Németországban). Verlag C. H. Beck, München, 2001. 458 old.

 

Pabis Eszter