Klió 2003/3.

12. évfolyam

Német dicsőség és bukás (1870–1919)

Michael Stürmer megbecsült személyisége a német történelemtudománynak. Az erlangeni Friedrich Alexander Egyetem Középkori és Modernkori Történelem tanszékének professzora, számos könyv szerzője, ezek közül kiemelkedik A nyugtalan birodalom című kötete, amelyben az 1866 és 1918 közti német történelmet mutatja be.

Michael Stürmer a Német Birodalom című munkájában két – a német történelem számára meghatározó – háború közti időszakot tárgyalja. Az első a németek oldaláról diadallal, a második bukással végződött. Ez a két háború fogja közre a Német Császárság történetét. A szerző azonban nemcsak ebben az időintervallumban gondolkodik, hanem az előzményeket illetően százévekre visszatekint, a következményeket említve pedig napjaink kérdéseit érinti. A művében korántsem politikatörténetről van szó, hanem néhány fő szálon végig vitt korrajzról, amelyet történelmi személyiségek portréi és a mindennapi élet képei tesznek színessé. Stürmer gyakran von párhuzamot az egyes események között, amelyek időben vagy térben eltérnek egymástól, így nem csak a szigorú értelemben vett német történelmet tárgyalja, hanem hangsúlyt fektet a világpolitika alakulására, és a korabeli külföldi személyiségek véleményére. Sokszor előfordulnak utalások olyan irodalmi művekre is, amelyek a korszak sajátosságait fogalmazzák meg. Stürmer tizenegy fejezetből álló munkája ugyanennyi kulcsproblémát emel ki a korszakból. Minden fejezet egy-egy különálló egység, mindig egy-egy gondolatmenetet visz elejétől a végéig. A fejezetek önállóan is megállják helyüket, az egész munkát egyben olvasva azonban reprezentatív és teljes képet kapunk a Német Császárság kialakulásáról, működéséről és bukásáról.

Ez a kép kiterjed azokra a változásokra is, amiket a korszak jelentős átalakulásai okoztak az egyes ember életében Szinte hihetetlen, hogy a számunkra oly természetes dolgok milyen változást hoztak a korabeli életritmusra. Stürmer hangsúlyozza, hogy a német területi különbségeket az emberek szintjén is meg kell vizsgálni, hiszen a legnagyobb különbségek az emberek szokásaiban vannak. A korszakban bekövetkezett változások azonban, az új találmányok révén közelebb hozták egymáshoz az embereket. A hírekre a távíró jóvoltából többé nem kellett heteket várni, és a gyors közlekedés lerövidítette a távolságokat. Ezenkívül a személyes kapcsolatokban is történtek változások, mint a családmodell átalakulása vagy az önképzés lehetőségeinek kitárulása.

Stürmer írásából megismerhetjük azokat a ma is működő neves cégeket, – AEG, Bayer AG, Siemens – amelyek először alkalmazták az új technikákat. Az ilyen gondolatok közelebb hozzák a mai olvasóhoz a XIX. század világát.

A munka terjedelménél és műfajánál fogva nem tér ki minden politikai eseményre, többször csak utal az ismert tényekre, tehát olyan olvasóközönségnek szól, akik már tájékozottak a kérdésben. A biztonság kedvéért azonban a mű végén időrendi táblázatot állít a szerző az olvasó szolgálatába, amelynek időkerete 1848-tól 1919-ig tart, és a legfontosabb eseménytörténeten kívül tartalmazza a tudomány úttörő eredményeit és a művészvilág jelentős alkotásait is.

Stürmer egyik legjelentősebb munkájában – A nyugtalan birodalom címűben – ennek a korszaknak is részletesen kifejti a történetét, jelen művében azonban inkább új megvilágításba helyezi az eseményeket, új csomópontok köré csoportosít, és új összefüggésekre hívja fel a figyelmet.

A könyve megírása során a szerző, számos modern feldolgozás mellett, E. R. Huber, P. Kennedy, D. Landes, F. Meinecke, T. Nipperdey, F. Schnabel, J.P. Taylor mára már klasszikusnak mondott munkáit használta fel.

A fejezetek címét Stürmer nagyon találóan fogalmazta meg. Az első fejezetben utal a szerző a csillogó pompa mögötti, a győztesek soraiban meglévő feszültségre. A másodikban a Vormärz sajátosságaival és hatásával foglalkozik. A napóleoni időszak után elkezdődött egységesítési folyamatok nem voltak azonos hullámhosszon, a sokféle elképzelés sokféle utat jelölt ki a nemzetállam megvalósítására. A kortársak szemében nem is volt egyértelmű ennek sikere. A következő fejezetében inkább átfogó képet mutat Németország fejlődéséről, a német gazdaságról, büszkén említve, hogy Németország a századfordulóra gazdasági téren túlszárnyalta Angliát. Kiemeli a húzóágazatokat, különösen a vegyipart, amely új ágazatként jelent meg, és átalakította az emberek életét, utal az ekkor elinduló, és még a mai Európai Unióban is jelenlévő, néha kereskedelmi akadálynak támasztott minőségi ellenőrzésről. A gazdasági fejlődés eredményei lehetővé tették a külpolitikai sikereket, amik azonban Bismarck személyisége révén valósultak meg. Bismarck rend-szerének alapköve I. Vilmos személye volt, de az 1797(ben született császár már nem élhetett soká, tehát a rendszernek is össze kellett omlania.

Stürmer fontosnak tarja végigvezetni, hogy Német Császárság kialakulásának voltak nyertesei és vesztesei. A helyzet furcsasága, hogy a liberálisoknak, akik kezdetben örültek a változásoknak, csalódniuk kellett a bismarck-i politikában. A másik oldalon a konzervatívok tűnnek fel, akik kezdettől fogva kétségeiknek adtak hangot az 1871-es győzelem ünneplésénél, azonban a 70-es évek végére gazdasági érdekeik összehozták őket a kancellár törekvéseivel. Tehát folyamatosan változott, hogy kik érezték magukat a helyzet győzteseinek, illetve veszteseinek. A konzervatív-katolicizmussal vívott kultúrharc bemutatásakor képet kapunk a szocialista irányzat elleni törvényekről. Ez a párhuzam is a jól lavírozó bismarck-i politikát jellemzi, illetve azt, ahogy elsők lettek az utolsókból. A nyertes-vesztes párhuzam illik a Reichstag és a kancellár viszonyára is, amely nem mondható kiegyensúlyozottnak. Bismarck azonban hangsúlyt helyezett a társadalmi egyensúly megteremtésére – a társadalombiztosítás bevezetése és az európai egyensúly fenntartására – a szövetségi rendszer kiépítése révén.

A továbbiakban a szerző megvizsgálja, hogy a XIX. század második felében az európai feszült helyzetben milyen szerepet játszott Németország. Ez az állam az egyensúly fenntartásához túl nagy volt, a hegemón szerephez pedig túl kicsinek bizonyult. A gyors ipari fejlődés ellensúlyaként ennek oka lehetett a birodalom rendkívüli tagoltsága, sokszínűsége. A különböző területen élők mentalitásbeli különbsége tipikus német sajátosság, meg volt ez korábban is, és ma is lehet tapasztalni jeleit. Ám a Német Birodalom maga is egységbe hozta polgárait, például a közös választójoggal. Azonban Stürmer hangsúlyozza, hogy a jogosultak fele sem élt választási lehetőségével, és identitásuk meghatározásakor még sokáig voltak bajorok, poroszok, szászok, mintsem németnek mondták volna magukat. Az egyes tartományok közti feszültséget élesítette az egyre jobban érvényesülő porosz túlsúly. Ezt még tetézte a nyelvi, nyelvjárásbeli különbség, például Bismarck anyanyelvét a plattdeutschot nagyon kevesen értették meg a déli tartományokban. A fejlődés folyamata új választóvonalat húzott a társadalomban. A porosz nemesek és dél-német rendek világa a pénz és az ipari tőke világává vált, ami a társadalom átrétegződésével járt. A gazdagok és szegények világának a vasúti kocsik első és negyed osztálya elkülönülése és utazóközönsége közötti különbségen is lemérhető volt.

A XIX. század második felében beindult az urbanizáció folyamata, jelentkeztek a közlekedés forradalmának hatásai, kialakult az értelmiség és kezdetét vette a női emancipáció. Ennek keretében alakult Berlin világvárossá a Hansa-városok vagy a Rajna-vidék ellenpontjaként. A vilmosi kor legszembetűnőbb eseménye Bismarck távozása volt a német nagypolitikából. Ennek fő oka – hangsúlyozza a szerző – a fiatal császár és az idős kancellár nézeteinek különbsége. Bismarck visszavonulásával összedőlt az a rendszer, amit a kancellár fáradtságos munkával épített fel. Utódai nem ügyeltek azokra a sarkalatos pontokra, amelyek a bismarcki felépítmény alapjait képezték. Így történhetett meg, hogy a konzervatív cári Oroszország egyre közelebb került a radikális Francia Köztársasághoz. A vilmosi kort is a gazdaság továbbfejlődése jellemezte, a társadalomban általánossá váltak az ipari forradalom új eredményei, a kultúrában és a tudományokban olyan eredmények születtek, amelyek teljes fordulatot jelentettek. A kutatók, úgy mint Nietzsche, Freud, Einstein, Weber, látásmódja tökéletesen jellemzi a kort, amiben éltek. Léteztek azonban olyan időkapszulába zárt kis szigetek is a sebesen fejlődő Német Birodalomban, amelyeket nem ért el az újítások szele, ahol még mindig XVIII. századi állapotok uralkodtak.

Európa egészen a XIX. század végéig nagyjából megőrizte azt a formáját, amit a század elején a bécsi kongresszuson kapott. A Szent Szövetség hatalmai által vezényelt zenébe azonban egyre több diszharmónia keveredett. A bécsi rendszernek a XX. század első éveiben lett vége. A vetélkedés főbb színterei a Balkán-félsziget és Afrika lett. A gazdasági verseny is egyre kiélesedett az államok között. Franciaország és Oroszország közeledése egyre nyilvánvalóbbá vált. A szívélyes megegyezések véget vetettek a csaknem 100 éve fennálló európai egyensúlynak.

Stürmer felvázolja, hogy az ipari fellendülés optimizmusa és a politikai és stratégiai pesszimizmus együttesen volt jelen Európában. A németek erősnek érezték magukat, és úgy gondolták, ennek az erőnek meg kell látszani a világtérképen is. Senki nem tudta megjósolni, milyen lesz az indusztriális korszak háborúja. A katonai szövetségek inkább a háború kirobbanásáért szurkoltak, mint hogy megkísérelték volna megelőzni azt. Német részről megszületett a százszázalékosnak tartott Schlieffen-terv, azonban ennek a harcnak csak az első lépései lehettek tervezhetőek.

A játszma a németek számára vereséggel ért véget. A villámháborús terv összecsuklásával kiderültek az elképzelés hibái. A harmadik háborús évben patthelyzet alakult ki a két szövetség között. Történt ez annak ellenére, hogy eddig ismeretlen eszközöket vetettek be a győzelem reményébe, a harcigázt, a tankokat, a tengeralattjárókat. A patt helyzetet az orosz forradalom kitörése billentette át a központi hatalmak javára, majd az USA belépése fordította az antant felé.

A háború vége Németországnak a régi idők végét és az új rendszer előkészületeit jelentette egyidőben. A dicső Német Császárság legyőzött állammá vált, s ez a Weimári Köztársaság alapját jelentette. A köztársaság megvédte magát a kommunizmus térnyerésétől, amely az emberi csalódottság érzését próbálta a maga javára fordítani. A háborút lezáró béke hatalmas súlyokat helyezett a vesztesek vállára, akik felett megkérdezésük nélkül döntöttek. Két fő elv nyilvánult meg ezen a konferencián: az amerikai idealizmus, és a francia félelem. 1919 Párizsa nem hasonlított 1815 Bécsére. Bécs valósága a forradalomellenesség és az egyensúly megteremtése volt. Párizsban ezek közül egyik sem nyert teret, hanem két másik pilléren nyugodott. Az egyik az európai háborút eldöntő amerikaiak törekvése a béke fenntartására, a másik pedig, két meghatározó európai hatalom, Németország és Oroszország nagypolitikából való tartós kizárása, aminek egyenes következménye lett a német-orosz egymásra találás. Machiavelli – említi a szerző – azt tanácsolta a fejedelemnek, hogy az ellenséget vagy semmisítse meg, vagy tegye barátjává. Párizsban, ami Németországot illeti, egyik sem történt meg. A háború véget ért, aláírták a békeszerződést, de a béke nem jött el.

Stürmer az Epilógusban az 1990-ben egyesített Németországgal foglalkozik. Az új Németország Berlinbe tette székhelyét, amely 1871-től 1945-ig volt a birodalom fővárosa. Abba a Berlinbe, amely utcáin felfedezheti a látogató az egész német történelem, így a XIX. század nyomait is. A Reichstag neo-reneszánsz épülete felidézi a császárság kormányozhatatlan, de nem is kormányzó parlamentjét, a weimari korszak drámáit, a háborúk alatt szerzett és a diktatúra alatt újjá nem épített sérülések nyomait, a kupola modern üveg-acél szerkezete pedig a mai időket. A Brandenburgi kapu a késő 18. század klasszicizmusát dicsőíti, de idézi Napóleon 1806-os bevonulását, a porosz gárda 1871-es diadalmenetét, 1919 keserűségét, az SA felvonulását 1933-ban, és a berlini fal 1961-es felépítését, majd 28 évvel későbbi lerombolását. A bismarcki kor hangulatát sugallja a Wilhelmstraßén álló birodalmi kancellária hivatal. Brecht szerint Berlinben minden szél bent marad, ami egyszer átfújt rajta. A német nemzeti államot 1848-ban megálmodták, 1871-ben meg is valósult, és az európai integráció, az atlanti biztonság és a globalizáció ellenére létezik mind a politika, a kormányzás és a boldogulás tekintetében.

Michael Stürmer munkája élvezetes olvasmány. Rengeteg szóképet, meteforát, szimbólumot használ, ami színessé teszi a munkáját. Ezen irodalmi eszközök segítségével inkább sugalmazza, mint kereken kimondja gondolatait, inkább felvetések, mint megállapítások szerepelnek a művében. Ez gondolatokat ébreszt az olvasóban, így minden olvasatra egyre jobban érzékelhetővé válik számunkra a Német Birodalom valósága.

Michael Stürmer: Das Deutsche Reich 1870–1919 (A Német Birodalom, 1870–1919). Berliner Taschenbuch Verlag, 2002. Berlin, 224 oldal

Medveczky Zsuzsa