Klió 2003/3.

12. évfolyam

Az abszolutizmus Közép-Európában

P. H. Wilson könyve a Routledge Kiadó által gondozott Historical Connec­tions című sorozat újabb darabja. A szerző egy olyan térséget vesz vizsgálat alá, amelyről az angolszász történetírás hagyományosan alig vett tudomást az abszolutizmus problémájának elemzése során, mivel – néhány kivételtől (lásd pl. J. Miller: Absolutism in Seventeenth-Century Europe. London, 1990. című gyűjteményét) eltekintve – nem Európa egészére, hanem XIV. Lajos rendszerére koncentrált. Erről azonban kiderült, hogy nem nevezhető abszolút monarchiának. N. Henshall 1992-ben megjelent könyvének nyomán pedig, aki megkérdőjelezte még az abszolutizmus elméletének a létezését is és az abszolutizmust mítosznak nevezte (The Myth of Absolutism. Change and Continuity in Early Modern European Monarchy. London–New York), a történészek egy része elfogadta Henshall azon álláspontját, hogy ha a zsinórmértéknek tekintett Franciaországban nem volt abszolutizmus, akkor az másutt sem létezett Európában.

A német történetírás, mely az abszolutizmus kérdésének kapcsán már a 70-es, 80-as években kitűnő műveket produkált, 1996-ban tanulmánykö­tetben reagált Henshall felvetésére (R. G. Asch–H. Duchhardt: Der Absolu­tismus – ein Mythos? Strukturwandel monarchischer Herrschaft. Köln). A kötet epilógusában E. Hinrichs, a kérdés egyik szaktekintélye az abszolutizmus terminus használata mellett tette le voksát a német történelem vonatkozásában. Ezt a felfogást vallja Wilson is, akinek deklarált célja annak bemutatása, hogy Közép-Európában az abszolutizmus „valóságosan létezett” mint a „monar­chikus uralom elkülönülő formája” – mind az elméletben, mind a gyakorlatban. A fő kérdésnek pedig azt tartja, hogy bemutassa, „miért változtattak Közép-Európa uralkodói (politikai) cselekvéseik  realizálásának és igazolásának módszerén a tizenhetedik században”. A könyv szerkezete is e koncepcióhoz igazodik. A lakonikus fejezetcímek a következők: Bevezetés, Kialakulás, Elmélet, Gyakorlat, Felvilágosult abszolutizmus, Konklúziók.

A Kialakulás című fejezetben a szerző megvonja a kronológiai kereteket és kritikai áttekintést ad azokról az elméletekről, amelyekkel az abszolutizmus kialakulását korábban magyarázták. Az abszolutizmus kezdetét a XVII. század eleje és közepe közti periódusra teszi Wilson a térség esetében, míg végpontját szerinte a francia forradalom és a napóleoni háborúk által hozott változások jelentették. Az abszolutizmus a magyarázatok kritikája kapcsán egy egész alfejezetben foglalkozik a klasszikus marxista (engelsi) és a neomarxista (pl. Perry Anderson) nézetekkel.

Wilson saját teóriájának lényege az, hogy nem tulajdonít prioritást sem a külső  (európai államrendszer, hadügyi forradalom stb.) sem a belső (társadalmi, vallási konfliktusok stb.) nyomásoknak, hanem ezek állandó egymásra hatásaként fogja fel az abszolutista politikai berendezkedés kiala­kulását. Ez szerinte egy társadalmi alku folyamatában jött létre, ahol az alku szó a lehető legszélesebb jelentésben értendő: az intézményes politikai fórumokon kívül magában foglalja a nem intézményes politikai csatornákat is (pl. a klientúraláncokat), egészen a lázadásokig. Az abszolutizmus kialaku­lása (és foka), vagy hiánya „olyan speciális természetű mátrixszal magya­rázható, melyet az emberi interakciók három színterének a politikai hatalom három kulcselemével való kombinációja hozott létre”. Az interakciók legfelső szintjét a nemzetközi küzdőtér jelentette, amelynek résztvevői territóriumok és államok voltak: ennek keretét Közép-Európa esetében egyrészt a birodalom, másrészt a „szélesebb európai államrendszer” jelentette. A küzdőtér második szintje az állam volt, de ezen nemcsak az állam intézményeit kell értenünk, hanem mindazokat a személyeket is, akiken az intézmények működése függött. A harmadik küzdőtér”egy adott territórium vagy állam társadalma”: ezen belül pedig helyi és regionális szinteket célszerű elkülöníteni, melyeket „a hatalom speciális társadalmi és térbeli eloszlása” jellemzett. Ebben a küz­dőtérben fontos volt a „szuverenitás gyakorlati és ideológiai artikulálódása, hogy el lehessen vágni azokat a formális kapcsolatokat, amelyek egy territórium helyi és regionális hatalmi centrumait más territóriumok hatalmi centrumaival kötötték össze”.

A politikai hatalom kulcselemei pedig Wilsonnál a következők: a paran­csolás hatalma; az infrastruktúra, ami ezt a gyakorlatba átülteti; végül pedig a legitimáció. Az első fogalom az államfejlődés azon folyamatát jelenti, amelynek során az igazságszolgáltatás, a fiskálisjogok, a katonai erő stb. „világosan meghatározott politikai központ” monopóliumává válnak. „Ez az állami szuverenitás megfogalmazásához kapcsolódik, és olyan folyamat, amely egyszerre tekint kifelé és befelé, amennyiben a külső hatalmak autoritását kizárják, míg a territóriumon belüli hatalmakat központosított ellenőrzés alá rendelik.” Az infrastruktúrát Wilson széles értelemben használja, nemcsak az államigazgatás intézményeit érti rajta, hanem az apparátusban tevékenykedők társadalmi állását és az általuk alkalmazott technikákat (és az írásbeliség fejlettségét) is. Mindkét említett elem hatékonysága szorosan függ a harmadiktól, attól, hogy milyen mértékben tartják e két szférát legitimnek: a legitimáció ugyanis azon értékeket jelenti, amelyekkel „a hatalom társadalmi eloszlását és mértékét, valamint ezek elfogadottságát igazolják”. A legitimáció megfogalmazása tehát nem más, mint az abszolu­tizmus elmélete.

Az Elmélet című fejezetben Wilson először is metodológiai problémákra hívja fel a figyelmet. Ezek nagy része nem új az abszolutizmus elméletének tanulmányozásában, de az abszolutizmushoz kapcsolódó idejétmúlt beideg­ződések miatt néhányat érdemes megemlítenünk. Így pl. azt az (R. Bonney által már említett) felvetést, hogy a kortársak nem gondolkodtak olyan ellentétes kategóriákban, mint a jelenlegi politikatudomány (korlátozott monarchia versus abszolút monarchia) – a politikai diskurzus a maihoz képest más volt a XVI. század végén és a XVII. század elején: „A kormányzásról szóló vita nem úgy jelentkezett, mint valamiféle határozott választás az egymással versenyző politikai rendszerek közt, hanem mint a monarchikus uralom különböző szintjeinek viszonylagos erényeiről szóló érvelés.” Az abszolutista ideológia ugyanis „a korlátozott monarchia ideális fajtájáról szóló vitából nőtt ki”. Ugyanígy fontos annak hangsúlyozása is (amint arra már Q. Skinner rámutatott), hogy azok a politikai gondolkodók, akiket a későbbi korszakokban tanulmányoztak, a politikatudomány olyan nagyságai mint pl. Bodin, nem tipikus képviselői korszakuk eszméinek. Sokkal inkább a második vonalbeli szerzők reprezentálják igazából az adott időszakot.

Wilson rámutat továbbá a korabeli eszmék képlékeny voltára, valamint az egyes szerzők műveinek különböző értelmezési lehetőségeire, ami már a kortársaknál is jelentkezett. Ennek kapcsán pedig felhívja a figyelmet arra, hogy veszélyes retrospektív módon „megkonstruálni az abszolutizmus általános és egyetlen „teóriáját” különböző és változó komponensekből”. A Konklú­ziókban egyenesen azt írja, hogy az abszolutizmus ideológiája, amely XVII. század elején jött létre, „számos forrásból táplálkozott és soha nem a fejtették ki egyetlen, koherens formában, hanem eszmék változó elegye maradt, amely az idők során az események és az új intellektuális áramlatok kihívásaira reagálva módosult”; ilyen kihívás volt, pl. a felvilágosodás. Az imént említett okok miatt Wilson nem is ad semmiféle definíciót arra, hogy mit ért az abszolutizmus elméletén, ehelyett az abszolutista ideológia általa fontosnak tartott elemeit (pl. isteni jogalap, örökletes monarchia, engedel­messég stb.) veszi górcső alá. Ennek során azonban elsikkad az abszolutista eszmék jogi, jogfilozófiai beágyazottságnak kérdése, ami pedig központi kérdés. Igencsak vitatható Wilson azon megállapítása is, hogy a pietas hangsúlyozása, vagy az atyai hatalomnak „az állami szintre való transz­ponálása” (az uralkodó mint gondoskodó atya, tehát a Landesvater eszméje) német sajátosság lenne. Ezek ugyanis erősen jelen vannak az abszolutizmus olyan európai jelentőségű teoretikusainál, mint amilyen pl. VI. (I.) Jakab skót–angol uralkodó volt (a „Szabad monarchiák igaz törvénye” című művében). Az eszmék kapcsán értékes felvetése a szerzőnek az, hogy az értekezéseken kívül más típusú forrásokat is meg kell vizsgálni annak megértéséhez, hogy milyen elvek vezérelték a politikai cselekvés résztvevőit. Így az állami iratokat, magánlevelezéseket, és főként az ún. politikai végrendeleteket.

A Gyakorlat című fejezetnek már a belső tagolása világossá teszi, hogy Wilson központi szerepet tulajdonít a fejedelmi udvaroknak, hiszen ez az alfejezet terjedelmileg aránytalanul nagyobb a többinél. Az udvar problematikáját nemcsak konvencionális szempontok (pl. az udvar mint a nemesség megszelídítésének eszköze, udvari frakciók kérdése) alapján tárgyalja: fontos, szerinte, maguknak az épületeknek a földrajzi elhelyezése, architektúrája, mint ahogy fontos a kert, csakúgy mint a zene, a színház stb. Wilson álláspontja az, hogy „a hatalmas paloták sík terepen történő építése a politikai dominanciára való igényt tükrözte” (az uralkodó immár nem kényszerült arra, hogy egy erődített helyen, egy vár(kastélyban) lakjon), míg az ún. francia kertek formákra nyírt bokrai azt voltak hivatottak szimbolizálni, hogy „még a természet is meghajol a királyi akarat előtt”. Az udvar a fizikai megjelenésen túl is, minden ceremóniájával, ünnepségével a hatalom vizuális megjelenítését, a grandeur kifejezését célozta. Wilson hangsúlyozza a francia hatás erősségét a német fejedelemi udvarok esetében, de rámutat, hogy a Napkirály udvara korántsem volt az egyetlen követendő minta. Igaz, volt olyan uralkodó is, mint Brandenburg–Poroszország fejedelme, III. Frigyes (1688–1713) – 1701-től immár I. Frigyes porosz király –, aki olyannyira utánozni akarta Lajost, hogy kortársai a „XIV. Lajos majma” gúnynevet ragasztották rá. (Frigyes még arra is utasította franciaországi követét, hogy puhatolja ki pontosan mekkora a király parókája, mivel ugyanolyat akart magának készíttetni.)

A rendi gyűlések és más korporatív testületek jelentőségének csökkenése szembetűnő a német fejedelemségek esetében a harmincéves háború alatt és után. Ebben Wilson (egyetértve Th. Ertmann-nal) nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy a Birodalom fejedelemségeiben alapvetően háromkamarás gyűlések működtek, azaz a társadalmi rendek mentén különültek el a politikai rendek, és ez lehetőséget adott az uralkodóknak arra, hogy kijátssza a kamarákat egymás ellen. A kétkamarás gyűlések viszont, mint pl. a királyi Magyarország országgyűlése, sokkal hatékonyabban állhattak ellen az uralkodók, jelen esetben a Habsburgok abszolutista politikájának, hiszen a nemesség képviselői jelen voltak mind az alsó,- mind a felsőházban.

A bürokrácia kérdése kapcsán Wilson megjegyzi, hogy bár a hivatalok öröklése és adásvétele, szemben Franciaországgal, különleges dolognak számított a német területeken, mégis a hivatalt továbbra is „a személyes és kollektív előremenetel eszközének tekintették”. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a szakszerűség fejlődésében fontos szerepet játszott az egyetemek számának, következésképp a képzett szakemberek létszámának növekedése: 1600 után 24 egyetemet alapítottak a meglevő 24 mellé a birodalomban! A szerző röviden érinti a háborúk szerepét és a hozzá kapcsolódó financiális kérdések problémáját is.

A felvilágosult abszolutizmus elmélete Wilson szerint csak hangsúlybeli eltolódásokat hozott a korábbi eszmékhez képest, de mégis új fázisnak tekinthető: ilyen sajátosság volt a territórium fundamentális törvényeinek tulajdonított kiemelt szerep, az uralkodó államszolgaként való aposztrofálása, valamint az uralkodó és a nép közti szerződés eszméje. Mindezek, persze, nem voltak új dolgok, de most sokkal erőteljesebben hivatkoztak rájuk. Az uralkodó államszolgaként való felfogását mi sem mutatja jobban, mint az, ha a korszak uralkodóinak öltözékét összehasonlítjuk a XVII. századi monarchákéval: az arisztokratikus öltözetet immár a katonai uniformis váltotta fel. Amikor II. József halálának közeledtét érezte, ragaszkodott ahhoz, hogy egyenruhájába öltözhessen, mert így akart távozni a földi világból. Az állam szolgálata és a szerződés hangsúlyozott volta kapcsán a közjó is új értelmezést kapott: uralkodóvá vált az optimista közjófelfogás. Azaz a közjó immár nem pusztán a társadalmi rend fenntartását, megőrzését jelentette, hanem az alattvalók boldogságának előmozdítását.

A Konklúziókban Wilson megerősíti, hogy az abszolutizmus terminusnak, bár sok negatív konnotáció tapad hozzá, létjogosultsága van Közép-Európa esetében: noha „létező eszmékre és gyakorlatokra támaszkodott, a monarchikus uralmat jelentősen új irányba lökte.” Jellemzője, hogy a testületekkel (rendekkel stb.) való hivatalos, intézményes konzultáció legtöbb formáját elutasította, ehelyett a társadalom különböző csoportjaival való informális alkut részesítette előnyben. Mindazonáltal nem volt uniformizált jelenség, nem zárta ki más politikai tradíciók érvényesülését. Az imázs, amit propagált, inkább a hatalom valódi erejét igyekezett pótolni, „a hatalom mítosza volt”, de e mítoszhoz való szívós ragaszkodás idővel gyakorlati politikai haszonnal járt az uralkodók számára az engedelmesség tekintetében.

A 123 oldalas, tartalmas összefoglalást természetesen jegyzetek és bibliográfia, ezenkívül egy rövid kronológia, valamint a Birodalom császárainak listáját (1519–1806 között) és néhány fontos fejedelemség uralkodói listáját tartalmazó függelék, végül pedig névmutató egészíti ki.

 

P. H. Wilson: Absolutism in Central-Europe (Az abszolutizmus Közép-Európában). London-New York, 2000. 173. o.

 

Sashalmi Endre