Klió 2003/3.

12. évfolyam

Az első keresztes hadjárat Finnországba – mítosz vagy valóság

Mauno Jokipii ebben a tanulmányában a Finnországba vezetett keresztes hadjáratok alapos vizsgálatát végezte el, úgy, hogy a „keresztes hadjárat” fogalmát igyekezett kitágítani, annak politikai és gazdasági hátterét is megvillantva árnyaltabb képet kialakítani azokról a svéd katonai vállalkozá­sokról, amelyek a XII. és a XIII. században a pogány finnek megtérítésére irányultak.

A hat részből álló tanulmány az európai keresztes hadjáratok kezdetétől tekinti át a finnországi svéd lakosság betelepedéséig ívelő csaknem négy évszázados történeti korszakot. Az első fejezetben a szerző, mintegy bevezető­ként a közel-keleti, és az észak-európai keresztes hadjáratok jellemzőit tárgyalja. Az első hadjáratok hátterét a Szentföldre irányuló – a korban igen népszerű – zarándoklatok (peregrinatio) egyre veszélyesebbé válása adta. Észak-Európában is jellemző volt a szentföldi zarándoklat, sőt ezen országok uralkodói is bekapcsolódtak az első keresztes hadjáratokba. Sven, dán herceg ott volt az első keresztesek között; Erik Ejegod dán király feleségével, Bodillal és fegyveres kíséretével érkezett Konstantinápolyon keresztül a Szentföldre, s néhány év múlva, 1103-ban Cipruson halt meg; harmadikként, 1102-ben Jaffa ostrománál találkozhatunk dánokkal. Norvégiából Sigurd király harcolt Sidonért 1107 és 1110 között, majd újabb hadjáratban vett részt 1123–1124-ben. Ezeknek a katonai felvonulásoknak a hátterében gyakran egy új püspökség megszervezésének érdeke állt. Így a dánok 1104-ben Lundban alapítottak püspökséget, a norvégok pedig a trondheimi székes­egyházat építhették fel. Az északi országok hadjáratai szervezésükben és felépítésükben is jelentősen eltértek az európai mintától. A hadsereg magját minden esetben a királyi hajóhad, a legund adta; a nyugati ceremóniák pedig egyáltalán nem voltak jellemzők.

Néhány évtized múlva a keresztes hadjárat jelentése átalakult, s nem csupán a Szentföldre irányuló katonai vállalkozásokat és a muzulmánok elleni hadjáratokat nevezték így, hanem az egyházi szervezeten kívül álló pogány népek erőszakos keresztény hitre térítését is. Az első ilyen jellegű vállalkozás a II. Callixtus pápa által kezdeményezett 1122 és 1126 közötti spanyol keresztes hadjárat volt, amely elindította az évszázadokon keresztül tartó reconquistát. Hasonlóak voltak a pomerániai területek szláv lakosai ellen vezetett támadások; vagy az 1108-ban elkezdődő, az Elba környékén élő vendek elleni hadjáratsorozat, amelynek lezárása 1169-ben az utolsó pogány templom, Rügen Ankona lerombolása volt. A svédek is vezettek hasonló jellegű katonai akciókat a Ladoga-tó környékére. Ezeknek a hadjáratoknak az eredménye lett az upsalai püspökség megalapítása.

Az előzmények áttekintése után a szerző rövid etimológiai kitérőt tesz, amely során arra mutat rá, hogy a korabeli felfogás szerint Norvégia, egy északi irányú útvonal (Norwerg) biztosítására szerveződő állam, Svédország pedig, a keleti út (Austerwerg) felügyelésére létrejött állam volt. A svéd elképzelés szerint ez a kereskedelmi út (Dél-Svédország, Ĺland, Dél-Finnország, Néva, Ladoga-tó, Novgorod és Kijev) egészen Bizáncig ért, s fontos részét képezte a dél-finn partvidék is. Ennek tükrében a sorozatos „keresztes hadjáratokat” egy nagyobb arányú, keleti irányba tekintő kereskedelmi és politikai koncepció részének lehet tekinteni. Az első finn hadjárat időpontjának és résztvevőinek pontos meghatározása némileg talán még ma is vitatott kérdés, de általánosan elfogadottnak tekinthető az 1158-as év, valamint Szent Erik király és Szent Henrik püspök személye. Erik történeti hitelességének bizonyítására Jokipii egy egész fejezetet szentel a tanulmányban. Az 1100-as évek közepére a keresztes hadjáratok ideológiájának elterjedése és a második Szentföldre vezetett hadjárat a svéd udvart is nagyobb aktivitásra buzdították. Ennek hátterében az eszme egyik legfontosabb alakja, Clairvaux-i Szent Bernát állt, akinek közvetlen kapcsolata volt a svéd udvarral, amelyre, több más európai uralkodó mellett, komoly hatást gyakorolt. Sverker svéd királlyal együttműködve alapították meg a két első svédországi ciszterci kolostort: 1143-ban Alvastrában és Nydalában.

A tanulmány második részében Jokipii forrásokra támaszkodva igyekszik bizonyítani Szent Erik történelmi hitelességét. A misztikus uralkodó azért fontos, mert a hadjáratokról közvetlenül nem maradtak hiteles történelmi emlékek, csupán a későbbi egyházi liturgiákból ismerhetjük meg a király életének eseményeit. A múlt század elején számos történész kétségbe vonta nemcsak a keresztes hadjáratok lezajlását, de magát Erik személyét is. Ezek a hiperkritikus álláspontok ma már nem jellemzőek, ami az újabb leleteknek is köszönhető, így Szent Erik történelmi valósága biztosnak tekinthető. Ennek alapvetően három támpontja van. Az első, egy 1185-ből származó érme, amelyet Erik király szentté avatására veretett unokája, Erikfia Knut. A második, Erik szentként való ábrázolása a Valentuna egyházközség krónikájában 1198-ból, amely szerint ekkor már az egész upsalai püspökségben ismert, és használt volt az Erik-liturgia. S végül, Erik személye történeti forrásokban is fellelhető. Egy nyugat-gootlandi törvény említi Svédország királyaként; 1158-ban a dániai Vitsköl kolostor szerzetesei írnak róla; valamint az 1200-as évekből származó dán-izlandi Knytlinga sagában jelenik meg egy házassági versben. Mindezek kellő alapossággal bizonyítják, hogy Szent Erik történelmi személy volt, és nevéhez főződhet az első fínn keresztes hadjárat.

A harmadik fejezetben a keresztes hadjáratok katonai hátterét adó „legund” intézményt vizsgálja a szerző. Korábban ennek az intézménynek a létrejöttét a Kr. u. 500–600-as évekre tették. Az utóbbi évtizedek kutatásai bebizonyították, hogy csak a királyi hatalom megszilárdulásához köthető ennek a szervezetnek a megjelenése, amikor az uralkodó a „szabad viking-portyák” megszüntetésével a nemességet és a nem-nemeseket egyaránt bele tudta kényszeríteni egy „központi hadseregbe”, amelynek a legund adott szervezeti keretet. A legund hajóhad volt, amelyről Dániában 1050-től, Norvégiában az 1100-as évek végétől, Svédországban pedig az 1120-as évektől vannak ismereteink. A hadszervezet pontos működését a szerző nem részletezi, csupán egy lehetséges alternatív értelmezést vázol fel, amely szerint a legundot adózási intézménynek is lehet tekinteni. A korabeli Svédország városszerkezetét és gazdaságát vizsgálva ennek kevés a valószínűsége. Azt azonban nem lehet vitatni, hogy Szent Erik az első finnországi hadjáratakor egy legund hajóhaddal érkezett, majd három hónap múltán visszatért Svédországba, Henrik püspökre hagyva a pogány finnek megtérítését. Mivel tényleges harcra nem került sor, ezért Jokipii ezt a hadjáratot „erődemonstrációnak” nevezi, amelynek jelentősége abban állt, hogy a svédek kifejezésre juttatták igényüket a délnyugat-finnországi partvidékre.

A negyedik fejezetet a szerző a keresztes hadjáratok emlékeinek szenteli, hogy áttekintse, és összefüggéseket találjon a három katonai vállalkozás között, ezzel is bizonyítsa azok történelmi valóságát. A már említett 1185-ből származó érme mellett nagyon fontos a Gradis admodom pápai bulla 1171-ből. Ebben olyan finnekről esik szó, akik Svédországtól kértek fegyveres segítséget és hittérítőket a keleti pogányok támadásainak visszaverésére. A veszély elmúlta után azonban újra pogány isteneiknek kezdtek hódolni, s a keresztény papokat kegyetlenül meggyilkolták. A bulla a svédektől a pogányok erődítéseinek elfoglalását követeli. Valószínűleg ez a bulla is a Tusculanuli-levelek közé tartozik, amelyek III. Sándor pápa Róma közelében fekvő nyári rezidenciáján íródtak. 1955-ben találták meg az Collectio Seguntinasta (1193) szövegeket, amelyekben a harminc éve Svédországban uralkodó Erikfía Knutot keleti hittérítésre biztatják Rómából. S végül egy 1216-ban kelt pápai levél Knutfia Eriknek megadja a jogot olyan területek elfoglalására, amelyeket apja és nagyapja (Szent Erik és Erikfia Knut) már megszereztek. Eszerint az ifjú Erik ősei jogán igényt tarthatott bizonyos finn területekre. Jokipii eme három pápai dokumentum (1171, 1193, 1216) hátterében az Erik-dinasztia világosan kirajzolódó keleti politikáját fedezi fel, amelynek lehetnek cáfolatai, s erre maga is felhoz több történészi munkát, de az első hadjáratot megkérdőjelezhetetlenné teszi.

Az ötödik fejezetben Szent Henrik finnországi tevékenységét és személye körüli vitás elemeket tárgyalja a szerző. Rögtön az elején kiemeli, hogy nagyon ritka az olyan párhuzam, mint ami Erik király és Henrik püspök életét és szentté válását jellemzi, amely önmagában történeti bizonyítékként értékelhető. Finnországban mindkét legenda mellett bőségesen találhatunk liturgiákat, prédikációkat és az 1500-1600-as évekből származó szóbeli hagyományokat, amelyek a Henrik püspök szomorúénekében álltak össze, ezzel is kétségtelenné téve Henrik személyének hitelességét. A püspök mártírhalála utáni szentté avatásának elemei megegyeztek a korabeli európai mintákkal. Henrik Finnország védőszentjévé emelkedett, saját zarándokhelyet kapott Kokemäkiben (mártírhalálának helyszíne), kriptával, amelyet az 1300-as években építettek. Henrik halálának napja (június 21.) a katolikus zarándoklatok ideje lett. Később a turkui székesegyházban oltárt szenteltek neki.

Az utolsó fejezetben a szerző egy érdekes összehasonlítást végez el a keresztes hadjáratok és a finnországi svéd betelepülések között. Ennek alapja az a feltételezés, amelyet már az 1940-es években Curt Weibull tárgyalt, hogy a napjainkban svédajkú finnországi területek a hadjáratok előtt finn nyelvűek voltak, s a svédek csak később települtek oda. Ezzel megcáfolta azt az állítást, ami szerint ezeknek a területeknek a svédek voltak az őslakosai. A szerző az ún. „híd-elméletet” használja kiindulópontnak, aminek a lényege, hogy az 1000–1100-as években Ĺland-sziget volt a híd a két ország közötti nép­mozgásban. Ezt látszik megcáfolni számos régészeti és nyelvészeti kutatás, amelyek szerint Ĺland történetében 1000-1200 között egy nagyobb elnép­telenedés volt. Feltételezhetően az első hadjáratkor a sziget még igencsak ritkán lakott terület volt. A nyelvészeti bizonyítékokra építve elmondható, hogy Finnország déli partvidékének lakossága  a kereszténység terjesztésében nem játszott fontos szerepet, valamint Ĺland-sziget és a partvidék svéd nyelvű lakosságának betelepülése csak az első keresztes hadjáratot követő időszakra tehető. Jokipii egy analógia segítségével értelmezi a svéd betelepülés és a keresztes hadjáratok kapcsolatát. Mindhárom Finnországba vezetett svéd keresztes hadjáratot (1158, 1238, 1293) követően létrejött egy politikai-katonai központ, amely kiindulási alapot biztosított a lakosság betelepüléséhez és politikai megszervezéséhez. Az első ilyen központ az Aura-folyó völgye lehetett, ami talán az 1171-es Gravis admodum bulla pogány erősségeinek felelt meg. A második hadjárat eredményeként a svédek biztosították Közép-Finnországot (finn nevén Hämet), aminek központja Hämeenlinna lett kb. 1238-tól. Karjalában, a harmadik hasonló jellegű centrum megszervezéséhez, egyértelműen Viipuri (Viborg) város elfoglalása és katonai központtá történő kiépítése köthető, ahol 1293-tól biztos ismereteink vannak egy vár létezéséről. Később ezek a területek biztosítottak hátországot az észt partvidék benépesítéséhez, valamint az 1323-as pähkinäsaari-béke után további keleti irányú terjeszkedéshez. A tanulmány szerzője szerint tehát nagyobb számú népesség betelepülését minden esetben megelőzte egy politikai-katonai centrum kiépítése, amely a legjobb bizonyítéknak tűnhet az 1100-as évek közepe tájára tehető „első keresztes hadjárat” megtörténtének igazolására.

Mauno Jokipii: Ensimmäinen ristiretki Suomeen – myyttiä vai todellisuutta (Az első keresztes hadjárat Finnországba – mítosz vagy valóság), Historiallinen Aikakauskirja, 2002. 3. 228–242. o.

Nagy Vince Róbert