Klió 2003/3.

12. évfolyam

Az együttműködés és a tolerancia tapasztalatai az Uraloninnen népeinél

A szovjethatalom megszűnése után a korábbi autonóm köztársaságokban is megpezsdült a tudományos élet. Olyan témákról is lehet már értekezni, amelyekről a XX. század tízes éveitől a kilencvenesekig még csak szót sem lehetett ejteni. Ugyanekkor kiderült az is, hogy a századvégen kiváló elmék gondolkoztak el a történelem alapvető kérdéseiről, és ma már magas szinten tudják azokat vitatni még az olyan „istenhátamögöttinek” tűnő helyeken is mint például az Udmurt Köztársaság székvárosa, Izsevszk. Magyarországon természetesen kevesen tudják azt, hogy ez az egyetemi város nemcsak a fínnugor kutatásoknak ad már régen színvonalas otthont, hanem Oroszország egyik legnagyobb és régi fegyvergyára működik a városban.

A magas szintű konferencia, amelyről az ismertetett nagy kötet tanúskodik, javarészt régészeti kérdésekkel, valamint főleg néprajzi-folklorisztikai anya­gokkal foglalkozott ugyan, de amint a kötet címe bizonyítja, olyan dolgokat is megpendített, mint a népek-nemzetek egymás mellett élésének történelmi valósága, azok kapcsolatainak régebben csupán egyoldalúan vizsgált relációi. A megfelelő alapot a Kijevből érkezett Ju. V. Pavlenko előadása szolgáltatta, aki az egész emberiség civilizációs fejlődését vázolta fel, teljesen újszerűen és nagyon elgondolkoztató módon, méghozzá a legfontosabb nyugat-európai és amerikai vonatkozó szakirodalom alapos ismeretében. Sémájában a késői őskortól máig vázolja fel a civilizációkat, és kitekint azok közeli jövőjére is. Nem kevésbé lényeges az sem, amit a Szovjetunió szétesésekor beállott szituációról ír.

A következő előadó már helyi kutató, V. V. Tuganajev, aki a biogenezisről és az antropogenezisről értekezett. Az evolúció tanát Lamarcktól máig elemezte, benne a saját és a legmodernebb oroszországi gondolkodók véleményét vonultatva fel, olyan kérdésekről is, mint a darwinizmus. Mindkét előadás szövegét érdemes lenne magyarul is megjelentetni, mert idehaza általában nemigen ismerik az oroszországi történetfilozófusok álláspontjait sem ebben, sem pedig más vonatkozásokban (a tanulmányokhoz, előadásokhoz jelentős bibliográfia csatlakozik!).

Nos, ilyen magas szintű bevezetők után esett szó az udmurt nép toleranciájáról, V. J. Valdikin, szintén izsevszki előadó részéről. Mit is értett az előadó tolerancia alatt, természetesen általános és konkrét udmurt – történelmi vonatkozásban? Ennek a piciny volgai-finn népnek volt mit tolerálnia az Oroszország keretei között töltött, lezajlott történelmében. Türelem, a saját szellemiségben való hit és meggyőződés, minderre nagy szükség volt a hosszú évszázadok alatt azért, hogy az udmurt (idegen nevén votják) nép fennmaradhasson a mai, új virágzást ígérő korszakig. A XVIII. században A. N. Ragyiscsev még azt írta, hogy a votják nép félénk és békeszerető. Mások vendégszeretetüket emelték ki. A kő és egyéb kemény dolog összetörik, de a mi emberünknek (népünknek) mindent el kell viselnie, szólt a régi mondás. A tatárokat ravasz kereskedőknek tartották, a böszörményeket vidám, mulatós embereknek. Az udmurt meg kevésbeszédű, szinte némán élő nép. Az udmurt mentalitás bonyolult kialakulási okait mutatva be, végül a szerző-előadó arra a következtetésre jutott, hogy a XV–XVI. században az oroszországi térítők tevékenysége nyomán az udmurtoknál szinte eltűnt már a saját kultúra, majd 1917 után valamiféle eufórikus csodavárás rövid korszaka következett be, amit a valóságban a kegyetlen elnyomás követett, a csalódások harmincas-negyvenes évtizedei. Végül a mostani ezredfordulón újabb törés, az eddigi tájékozódási pontok eltűnése, az éles átértékelődések évei jöttek el. Az udmurtok mintha elvesztenék saját etnicitásukat: hol tatár, hol meg orosz népnevek mögé rejtőznek. Az exogámia, mint egykori stabilizáló erő, lényegében elveszett. A nevezetes udmurt tolerancia sok esetben áldozatot jelentett, önfeláldozást. A „jövevények” előtt az udmurtok mára már kapituláltak. Kevés a remény, habár van még, arra vonatkozólag, hogy az évezredes udmurt népi kultúra még a globalizáció fenyegetettsége idejében is megőrizheti önmagát.

Ezután került sor az ó- és középkori, Káma-vidéki kultúrák kölcsönhatá­sának vizsgálatára az izsevszki O. M. Melnyikova előadásában. Sajnálatos, hogy magyar részről mindössze Langó Péter, az ELTE Régészeti Intéze­tének doktorandusza vehetett csak részt a tanácskozásban (a magyar őstörténetet érintő előadással), de még ennek is örülnünk kell, mert felhívta ez a tény is a figyelmet arra, hogy az eléggé megszakadt oroszországi tudo­mányos kapcsolatainkat bizony folytatni kellene.

Isztoricseszkije isztocsnyiki, opütü szadejsztvijá i tolerantnoszti u národov Priuraljá. Materiálü mezsdunárodnoj konferencii (Történelmi források, az együttműködés és a tolerancia tapasztalatai az Uraloninnen népeinél. Nemzetközi tudományos konferencia anyagai). Izsevszk, 2002. Az Udmurt Állami Egyetem kiadása, 431 oldal.

Erdélyi István