Klió 2003/2.

12. évfolyam

XX. század

Beszélgetés Corneliu Manescuval

Romániában az utóbbi tíz esztendőben a könyvkiadás dúskál a polgári és baloldali politikusok emlékirataiban. Ennek egyik formája: egy történész vagy közíró kérdez, és az egykori politikus válaszol. A politikus, pártfunkcionárius, külügyér, a bukaresti, párizsi és ENSZ-nagykövet, Corneliu Manescu és Lavinia Betea párbeszéde rendkívül érdekesnek ígérkezett. Manescu anekdoták, és pletykák közé ékeli az általa megélt politikai korszak változásait. Ezek a kitérők tulajdonképp arra szolgálnak, hogy a neki feltett kérdésekre az egyenes választ kikerülje, elhárítsa. Az olvasó érzése végig az: a történész Betea sokkal többet tud arról a nem kevesebb, mint öt évtizedről, amelyben Manescu valamiként aktív politikusnak számított, nagy változások igazi nagy tanúja volt, aki a román párt- és állami élet legfelsőbb köréhez tartozott. Corneliu Manescu karrierje töretlennek tűnik 1945-től, Gheorghiu-Dej és kezdetben Nicolae Ceausescu országlása idején, annak ellenére, hogy többször kizárták a pártból, de a letartóztatást, börtönt mindig megúszta. Feltehetően sokat tudott, sok személyes tapasztalata volt egyes pártvezetőkről, amit ki is használt, ha arra került a sor. Beteának tett vallomásának első fejezetében pályája kezdetének általa fontosnak tartott eseményeit villantja fel, sok-sok kitérővel, látszólag felszínes megjegyzésekkel tarkítva.

A későbbi politikus, diplomata 1916-ban román középosztályban született. Tiszti iskolában érettségizett. Jogi tanulmányait, saját bevallása szerint nem fejezte be. 1935-ben belépett a Grigore Iulian vezette Nemzeti Parasztpártba, majd a Főiskolások Demokratikus Frontjába. 1936-tól tagja a kommunista pártnak, 1940-ig a fővárosi diákok pártszervezetének a vezetője volt. A baloldali szimpatizáns filmforgalmazó, Miron Radu Paraschivescu mutatta be 1937-ben Lucretiu Patrascanunak, aki 1935-ben tért haza a Kominterben eltöltött két év után. Paraschivescu írta Manescuról Párizsban megjelent naplójában: „igazi optimista és sztálinista volt”. Manescu közvetlen párt-kapcsolata Fóris István volt, akiről Beteának megjegyzi, hogy a lengyel nagykövetség Alea Alexandrescu utcai háza kertjében volt eltemetve. Fontosnak tartott megjegyezni egy magántermészetű információt Lavinia Beteának: amikor Fóris börtönben volt, Manescu egy házban lakott a feleségével, Loti Fórissal, akinek ekkor született gyereke Josif Sraer ügyédtől. Az ügyvédet 1948-ban, mint Sziguranca-besúgót tartóztatták le. Fóris utolsó barátnője Victória Sirbu volt, akit a Patrascanu-perben 8 évre ítéltek. Természetes, hogy az ismeretség után Manescut mint Patrascanu köréhez tartozót tartották számon, akit ekkor a párt jövendő vezetőjének tekintettek.

Manescu a Rockefeller-ösztöndíjból fenntartott Sabin Manuil vezette Statisztikai Intézet munkatársaként részt vett a transznisztriai népszámlálásban. A Statisztikai Hivatalban sok baloldali dolgozott: Constantin Retegan, Bij, Nicoae Betea, Bucur Schiopu, Oancea, Levente, Dumitru Corbea, Anton Ratiu. Manescu megjegyzi: Betea, az egykori balázsfalvi teológiai és kolozsvári filozófiai szak hallgatója nagy szerepet játszott „a Patrascanu-drámában”. A párt Patrascanut 1945 nyarán, Kolozsváron mondott beszéde után nacionalistának minősítette. Ebben hangzott el: „először román vagyok és utána internacionalista”. Manescu véleménye szerint: Patrascanu ezzel a kijelentésével az erdélyi magyarokat és szászokat fenyegette meg közvetett módon.

Ekkoriban házasodott Manescu, a besszarábiai Taniát vette el, aki Sraernél dolgozott gépírónőként a belügyben. Manescu lételeme a  pletykálkodás. Feltehetően nemcsak ő tartotta számon a román kommunista pártban a párkapcsolatok alakulását, férjek és feleségek újabb és újabb házasságait. Egy egész kis csokorra valót közöl: Tania Petrovici, Fóris első felesége egy szovjet tiszthez ment férjhez, és Tatiana Bulan néven marxizmus-leninizmust oktatott. Ana Toma, született Grossman volt az okozója a 40-es évek elején a nagy lebukásoknak. Constantin Pirvulescuval (ő kéri majd számon Ceausescutól a párt XII. kongresszusán a személyi kultusz továbbélését) felejtette a taxiban a párt levéltárából származó dokumentumokat, amelyet a megtaláló azonnal eljuttatott a szigurancának. Ana Tomát később Pantelimon Bodnarenko, a BM miniszterhelyettese és a szekuritate főigazgatója vette el. Sasa Sidorovici az 1944. augusztusi kiugrás után népbírósági vádló, a magyar Levente Mihálynak (Mihai Levente), augusztus 23. után Bukarest rendőrfőkapitányának barátnője volt.

„A pártban történt felülvizsgálások következményei” címet viselő második fejezetben megtudjuk, hogy 1945-ben alakult meg a párt ellenőrző bizottsága Pirvulescu vezetésével, amelyben fontos szerepet töltött be a zsidó származású Vass Gizella, később a párt legfőbb káderese (házasságközvetítő volt a neve a párt benfenntesei körében) és Josip Rangheti. A cél a párttagok előéletének szigorú átvilágítása. A Statisztikai Hivatal munkatársainak letartóztatása 1949-ben kezdődött. Az ukrajnai és transznisztriai népszámlálás célja a Bug mentén élő románok repatriálása volt. Az 1952-es „verifikálás” során Manescut azzal vádolták, hogy a zsidók javára változtatta meg a népszámlálás adatait, amit nem vett tőle jó néven a párt, mint ahogy értelmiségi származását sem. Manescut meglepte volt munkatársának, Anton Ratiunak az ellene tett vallomása, aki másik közeli munkatársára – barátjára – Mihai Leventére hivatkozva mondotta: „Levente azt mondta nekem, hogy amikor Ukrajnában voltunk, Manescu visszautasította a pártmunkát, és semmilyen formában sem tartottak kapcsolatot a kommunista pártvezetéssel.” Manescut először ekkor zárták ki a pártból. A felülvizsgálási bizottságban – melynek tagjai voltak a magyar Szilágyi, azaz Leonte Salajan, a spanyolos Levy Brüll – olyan kellemetlen kérdésre kellett válaszolnia hogy „azért lépett-e be a pártba, mert tudta, hogy az hatalomra kerül, s ezáltal akart valaki lenni?”

Manescu viszonylag könnyen megúszta a verifikálást. Az 50-es évek közepén a Hadsereg Kulturális Központjában, a hadsereg körében folytatandó kullturális propagandával foglalkozó osztály munkatársa volt – vezetője: Petrescu-Grivita, megbízható, 1924-es párttag –, s ebben a minőségében vezette az első kulturális küldöttséget 1953-ban Kínába. Ez arra az időre esik, amikor Kína elszigetelt volt, és rossz viszonyban volt a Szovjetunióval. Sajnos, Manescu nem árulja el, hogy miért tért vissza Kínából győzedelmesen, és tábornoki rangban?

Az emlékiratnak is beillő beszélgetés harmadik és negyedik fejezete Manescu diplomáciai karrierje kezdeteivel, illetve a román külpolitika új irányzatával foglalkozik. 1959-ben került a Külügymisztériumba az Állami Tervhivatalból, az európai szocialista országok kapcsolatával foglalkozó osztályra. Az 1960 ősze és 1961 márciusa között Budapesten eltöltött időt diplomáciai próbahónapoknak lehet tekinteni, ami Manescut illeti. Ugyanakkor erre az időre esik Gheorghiu-Dejnek az a törekvése, hogy a vezetésből mindenkit el akart távolítani, aki moszkovitának számított; távolodott  Moszkvától, ugyanakkor közeledett Pekinghez. Részint ezzel magyarázható Gheorghiu-Dej bizalma Manescuban, értelmiségi származása ellenére. Manescu a román párt főtitkára kérésére kereste fel Nemes Dezsőt, akit „Magyarország első számú politológus”-ának nevezett, hogy megkérdezze: mit keresett Kínában?

1960-ban – mesélte Manescu –, a kommunista pártok bukaresti találkozóján Hruscsov azt szerette volna, ha elítélik Kínát, és ha újra alakul a Komintern. A szovjet–kínai ellentét okát ő is abban látja, hogy Mao Ce Tung Hruscsovval ellentétben tagadta a két világrendszer békés egymás mellett élésének lehetőségét, amint ez a kommunista pártok 1960. novemberi moszkvai kongresszusán kiderült. Hruscsov úgy akarta megerősíteni az ellenőrzést a szocialista táborban, hogy egyúttal a nyugat felé is nyitott. Ekkor kezdődtek külföldi utazgatásai, emlékezett Manescu, majd hozzáfűzte: „Teljesen lehetetlen elképzelni Sztálinnal kapcsolatban hasonló utazgatásokat.”

A Budapesten töltött hónapokról nem sok érdemi mondandója volt Betea számára. A Rákosi–Gheorghiu-Dej ellentétet ecseteli, akkor, amikor a magyar politikai életből már eltűnt Rákosi. Az ellentét abból adódott szerinte, hogy Rákosi azt hitte: Sztálin Erdély hovatartozásának kérdésében rá hallgat. Ebből a késői emlékezésből kiderül: a román vezetés – a 60-as években! – még mindig aggódott: a Szovjetunió megbízható-e abban a kérdésben, hogy elfogadja: Erdélyt Romániának ítélte a párizsi békeszerződés.

Lavinia Beteának arra a kérdésére, hogy milyen volt a viszony közte, és a magyar hatóságok között, a válasz az volt: „a viszony korrekt volt. A fő probléma köztük és közöttünk ugyanaz volt, mint ma (2000-ben!): Erdély!”De akkor a magyarok nem mentek el olyan messzire a követeléseikkel, mint ma.” (73 p.)

Erre az időre esett Gheorgiu-Dej látogatása Budapesten. Valamit felvillant Manescu is a pártfőtitkár külpolitikai játszmáiból. Kádár – emlékezik vissza az egykori budapesti román nagykövet – a rokoni látogatások megkönnyítését és a vízumok számának emelését kérte Gheorgiu-Dejtől, aki az utóbbit készségesen megduplázta.

Manescut Budapestről rendelték haza, s nevezte ki Gheorghiu-Dej Románia külügyminiszterének, Salajan (Szilágyi), Draghici (magyar feleség), Bunaciu (zsidó származás) ellenében. Az új irányzat a román külpolitikában is nevéhez fűződik. Gheorghiu-Dej kihasználta a szovjet csapatok kivonását Ausztriából, és már 1955-ben, a Román Munkáspárt II. kongresszusa idején felvetette, hogy Romániából is vonuljanak ki. Emlékeznünk kell arra, hogy erre „jutalmul”, azért került sor 1958-ban, amiért Románia az 1956-os magyarországi események idején támogatta a szovjet intervenciót. Romániának azonban ekkor a szocialista országokon kívül nem voltak külkapcsolatai, még Franciaországgal sem. Ennek kiépítése lett Corneliu Manescu feladata.

A teljes elszakadás a Szovjetuniótól az 1961-es esztendőhöz és Maurer kormányához fűződik. Corneliu Manescu nyomatékkal húzza alá: ez is Gheorghiu-Dej nevéhez fűződik, Nicolae Ceausescu csak befejezte, amit elődje elkezdett. A szovjet intézményeket, tanácsadókat, szovromokat is Gheorghiu-Dej kezdte felszámolni, az NSZK-val a kapcsolatokat hivatalosan Románia csak 1967-ben vette fel, de az alapokat Gheorghiu-Dej fektette le. Ő volt az, aki veszélyesnek tartotta még a szovjet és a zsidó származású házastársakat is. Ekkor kényszerítette Emil Bodnarast, hogy elváljon Florica Munzertől, Mogyorós Sándort Stella Radosevtől, Gheorghe Apostolt Melita Kuhntól.

Manescu megismétli kortársainak azt az állítását, hogy Ceausecu csellel lett Gheorghiu-Dej utódja, aki épp el akarta távolítaní és valami jelentéktelen vidéki pártfunkcióba kinevezni. Gheorghiu-Dejt sokkal nagyobb, meghatáro­zóbb személyiségnek tartja Manescu, s e véleményét ezúttal nyíltan vállalta. Sőt állítása szerint, amikor Ceausescu átvette a hatalmat, Románia már akkor nagy nemzetközi tekintélynek örvendett. Manescut, akárcsak a Dej-gárda többi tagját, Apostolt, Birladeanut, Stoicát, Draghiciot Ceausescu fokozatosan kiszorította a hatalomból. Manescu azonban nem tűnt el teljesen: amikor Mao Ce Tung felvetette Besszarábia kérdését, Ceausescu Manescut Moszkvába küldte egy puhatolózó látogatásra, valamint arra, hogy Brezsnyevet meghívja. Manescu szerint ekkor Romániának határozott álláspontot kellett volna képviselni Besszarábia hovatartozásának kérdésében. Itt jegyzi meg, hogy Ceausescu Tito szerepét szerette volna ekkor átvenni, ami a térség semlegesítését illeti.

Manescu bravúrosnak tartja, hogy a hatnapos háború után Románia mind az arab államokkal, mind Izraellel jó kapcsolatokat tartott fenn, és 1967-ben megtagadta azt a szovjet javaslatot, hogy szakítsák meg a kapcsolatokat Izrael állammal. Amikor Gromiko Romániát javasolta, hogy az ENSZ XII. ülésének elnöke legyen – Péter Jánost, jegyzi meg Manescu, 1956 miatt nem fogadták ott el –, Ceausescu Manescut küldte ki. Ezt követte 1978–82 között a párizsi nagyköveti poszt. Ezt követően visszavonult, majd 1989-ben „a nagy öregek lázadása” alkalmával, mint a „hatok” egyik aláírója hallatott magáról. (Ceausescut már korábban, a 70-es évek végén el akarták számoltatni a régi párttagok, akiknek köréhez tartozott Draghici és Czikó Lőrinc is). Manescu úgy értékeli, hogy Nicolae Ceausescu a peresztrojka és a glásznoszty idején nem tudott időben lépni, s mint mondja, „úgy járt, mint a magyarok 1944-ben”, az elmulasztott kiugrással.

Manescu, akinek 1990–92 a nagy visszatérés két esztendeje volt, amikor Prahova megye szenátoraként ülhetett a román törvényhozásban, román kortársaihoz hasonlóan, azt a „divatos” nézetet vallja, hogy 1956 előtt Rákosi, 1956-ban Nagy Imre és köre, majd Kádár is határmódosítást akart Magyarország javára. Tehát az erdélyi kérdést sem a múltban, sem a jelenben nem tekinti Magyarország lezártnak.

Convorbiri neterminate. Corneliu Manescu in dialog cu Lavinia Betea. (Befejezetlen beszélgetés. Corneliu Manescut kérdezi Lavinia Betea.) Bucuresti, Polirom, 2001. 354 p.

Lipcsey Ildikó