Klió 2003/2.

12. évfolyam

XX. század

A német kisebbség helyzete Szlovákiában 1945 tavaszán és nyarán, az evakuálásból való visszatérése után

A szlovákiai németek és magyarok második világháború utáni kálváriájának 1989 óta a szlovák történettudomány is komoly figyelmet szentel. E nagy, meglehetősen szerteágazó témakör egyik fontos eleme volt a közeledő front elől elmenekülő, majd 1945 tavaszán-nyarán egykori lakóhelyükre visszatérő németek sorsa, akik a világégés után is Szlovákiában szerették volna tovább folytatni életüket, amit végül az őket sújtó intézkedések lehetetlenné tettek.

A szlovákiai német kisebbség a második világháború idején három régióban (Pozsony és környéke, Felső-Nyitra, illetve a Szepesség) összpontosult. A front közeledése miatt az őket politikailag képviselő Deutsche Partei vezetése előbb a németek részleges, majd a teljes evakuálása mellett döntött. 1944. szeptembere és 1945 januárja között, több lépcsőben, mintegy 100–120 ezer ember hagyta el otthonát egy-egy, mindössze 30 kilogrammos csomaggal, ugyan­akkor a menekülők a különféle intézmények anyagát (pl. a muzeális értékeket képviselő műtárgyakat, a készpénzt, levéltári fondokat stb.) is magukkal vitték.

A Vörös Hadsereg szokásához híven szabad prédának tekintette az elhagyott német ingóságokat, ezért egy külön szovjet–csehszlovák szerződésre volt szükség, hogy megállítsák az állami tulajdonnak tekintett javak széthordását. Az egyezmény értelmében nem lehetett hadizsákmánynak tekinteni azok ingóságait, akik már 1938-ban is csehszlovák állampolgárok voltak, bár ezt a tilalmat sem a szovjet katonák, sem pedig a sokszor módszeresen fosztogató helyi lakosság gyakran nem vette figyelembe.

A Szlovák Nemzeti Tanács részéről az első német kisebbséget sújtó rendeletek már a szlovák nemzeti felkelés alatt, 1944. szeptemberében meg­születtek (pl. a német politikai pártok és szervezetek feloszlatása, az 1938. október 6. előtt is már működő népiskolák kivételével, a teljes kisebbségi oktatás felszámolása, az istentiszteletek korlátozása, a vállalatok és ipari üzemek lefoglalása és új vezetők kinevezése, a német, illetve magyar nemzetiségűek számára a helyi nemzeti bizottságokban való részvétel megtiltása, stb.), de ezeknek akkor még nem volt túl nagy gyakorlati jelentőségük. A felkelés viszonylag rövid ideig tartott, és csak az ország középső részére terjedt ki, így a katonai helyzetnek köszönhetően, ezen intézkedéseknek akkor még nem lehetett érvényt szerezni. A helyzet a német csapatok kiűzésével párhuzamosan kezdett megváltozni, amikor ezek a rendelkezések fokozatosan életbe léptek, majd sorra megszülettek a nemzetiségi probléma „rendezését” szolgáló hasonló tartalmú jogszabályok is. A Szlovák Nemzeti Tanács, 1945. február 4-én kelt manifesztumában a háború utáni rendezés alapelveinek meghatározása mellett (pl. a nácizmus maradványainak eltávolítása, a demokrácia megújítása, stb.) már a német és magyar kisebbséggel kapcsolatos irányelveket is leszögezte (pl. a háborús bűnösök felelősségre vonása és vagyonuk konfiskálása, a németek esetében a földtulajdon teljes elkobzása, a magyarok esetében csak 50 hold feletti birtoknagyság esetén, stb.). A 1945. február 27-én kelt rendelet, az antifasiszta ellenállók kivételével, már minden magyart és németet hazaárulónak és a szlovák nép ellenségének nevezett, az elkobzott földeket pedig a Szlovák Nemzeti Földalap igazgatásába utalta át. A Mezőgazdasággal és Földreformmal Foglalkozó Megbízotti Hivatal 1945. március 10-én kelt végrehajtási rendelete pontosan meghatározta az intézkedések hatálya alá esőket (pl. elsődleges szempontnak számított, hogy milyen nyelvet használt otthon a család, illetve milyen nemzetiségűnek vallotta magát a legutolsó népszámlálás alkalmával), valamint az elvett földekkel és a telepítéssel kapcsolatos teendőket is megfogalmazta (pl. helyi szinten földműves biztosságok alakítása, vagyonleltárak készítése az elkobzott földeken, stb.). Az Ipari és Kereskedelmi Megbízotti Hivatal 1945. április 26-án kiadott rendelete pedig az államosított vállalatokkal kapcsolatos intézkedéseket rögzítette, és az ötven főnél kevesebbet foglalkoztató üzemeket a nemzeti bizottságok, az ennél többet pedig a Hivatal hatáskörébe utalta.

A felszabadított területeken már 1945 januárjában földfoglaló mozgalmak kezdődtek, amit sok helyen a kommunisták és a spontán megalakult helyi földműves bizottságok is ösztönöztek. Ezzel párhuzamosan ugyancsak elindult egy telepítési hullám, és az elnéptelenedett német falvakba Szlovákia szegényebb, északi részeiről (pl. Árva, Liptó, Magura) hozattak embereket. Ezt a folyamatot maga az államhatalom is támogatta, mivel az volt a cél, hogy a közeledő tavaszi munkák idejére ne maradjon parlagon a föld. A nyitott kérdések tisztázására a Szlovák Nemzeti Tanács Mezőgazdasággal és Földre­formmal Foglalkozó Megbízotti Hivatala 1945. március 17-re Iglóra tanács­kozást hívott össze, ahol ismertette a földosztással kapcsolatos elképzeléseit. Ennek értelmében az új tulajdonos nem szerzett az adott területre automatikusan tulajdonjogot, csak előjogot a későbbiekre nézve, a telepeseket pedig a leginkább túlnépesedett, szegény területekről kellett hozatni. A kiválasztásnál a fronton vagy az ellenállásban szerzett érdemek, illetve a rossz szociális helyzet fontos, elsődleges tényezőnek számított, de az is a kitűzött célok között szerepelt, hogy az újonnan érkezettek lehetőleg közel azonos klímaviszonyok közé kerüljenek. A megindult népvándorlás azonban mindezek ellenére is komoly feszültségekkel járt, mivel a mezőgazdasági munka a korábbiaktól eltérő földrajzi, klíma- és termelési viszonyok mellett sok telepesnek nagyon nagy gondot okozott. Ráadásul az újonnan érkezettek nem egyszer törvénysértő módon, házról-házra vándoroltak, miközben az ingó vagyont felélték vagy kiárusították, ami tovább fokozta az ellentétet az áttelepültek és a már régebben ott lakó szlovákok között. A telepesek elleni rengeteg panasz miatt a Szlovák Nemzeti Tanács több rendeletet is hozott (pl. 1945. szeptember 4., október 9., 1946. június 7.), de az ingóságok széthordásának csak a helyi nemzeti bizottságok vagyoni és büntetőjogi felelősségének megállapításával tudott gátat vetni. A helyzet azonban így is csak 1947-re stabilizálódott, az újonnan érkezettek beilleszkedése pedig továbbra is gondot okozott.

Az evakuálás után mindössze húszezer német maradt Szlovákiában, de 1945 áprilisának végétől kezdve a politikailag nem frekventált menekültek kezdtek visszatérni egykori lakóhelyükre, amivel ügyük újabb fordulatot vett. A hazatérőket kifosztott vagy elfoglalt házak fogadták, a telepesek részéről pedig gyakran érték őket inzultusok. Az üldöztetés és az éhínség hatására sokan a hegyekbe menekültek, az öregek pedig gyakran követtek el öngyilkosságot. A németellenes hisztéria a csúcspontját a přerovi állomáson, 1945. június 18-án elkövetett tömegvérengzés jelentette, amikor az I. csehszlovák hadsereg katonái nemzetiségük miatt 265 hazatérő németet, döntően asszonyokat és gyerekeket gyilkoltak meg.

A német kérdés újabb fejleményei a szlovák államhatalmat is gyors cselekvésre késztette, hogy elejét vegye a visszatelepülésnek, de központi utasítás híján minderre helyi szinten kellett megoldást találni. A problémát sok helyen elkülönítő táborok felállításával, és a visszatérők oda bezárásával oldották meg, a Nemzetbiztonsági Hivatal 1945. június 9-én kiadott rendelete szintén ezt a megoldást javasolta. A Hivatal részéről az 1945. június 14-én Poprádon tartott tanácskozáson ismertették a helyi vezetőkkel a rendezés irányelveit, mely szerint a németeket, az ellenállók kivételével kitelepítik a Szepességből, addig pedig táborokba zárva el kell őket különíteni a lakosság többi részétől. A felnőtt, munkaképes férfiak és asszonyok, illetve a 14 éven aluli gyerekek, valamint a 60 év feletti öregek számára külön lágereket kell felállítani, és megszégyenítésül nemcsak kopaszra kell nyírni őket, hanem megkülönböztető jelzést is kell viselniük. A végleges irányelveket végül a Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége határozta meg június folyamán, ami ugyan több intézkedést elutasított (pl. a családok szétválasztása, megkülön­böztető jelzés viselése, kopaszra nyírás), de céljait és eszközeit tekintve (pl.: a cél az ország megtisztítása a németektől, kiűzésükig pedig korra és nemre való tekintet nélkül munkatáborba kell zárni őket, stb.) nem tért el az elnöki dekrétumokban és korábban született rendelkezésekben foglaltaktól.

Az intézkedések 1945 novemberében mintegy 56 ezer, Szlovákia területén tartózkodó németet érintett, akik közül hozzávetőlegesen 18 ezer ember volt koncentrációs táborban, a többiek pedig rejtőzködtek vagy rokonaiknál húzódtak meg. A szerző értékelése szerint ezek a rendeletek valójában törvényi felhatalmazás nélkül születtek, és elsősorban a magát demokratikusnak valló államapparátus helyi szerveinek voltak köszönhetők.

Soňa Gabzdilová: Situácia nemeckej menšiny na Slovensku pri návrate z evakuácie na jar a v lete 1945. (A német kisebbség helyzete Szlovákiában 1945 tavaszán és nyarán az evakuálásból való visszatérése után) Historický časopis, 2001. 3. 453–476. o.

Vesztróczy Zsolt