Klió 2003/2.

12. évfolyam

XX. század

Sikerek és gondok a XX. századi szlovén fejlődésben

A szlovén értelmiségiek egy 2001 decemberében megtartott szimpóziumukon széles körképet vázoltak fel a XX. századi szlovén történelem, politika, gazdaság, képző- és építőművészet, irodalom, zene, és filozófia eredményeiről, valamint gondjairól. Az alábbiakban csak a történelmi és a gazdasági kérdé­sekkel foglalkozó tanulmányokat ismertetem.

Peter Vodopivec bevezető írását azzal kezdi, hogy a szlovén pártok gondol­kodását a XIX. század vége óta meghatározta a németektől való félelem, s ezért a délszlávok körében kerestek szövetségest. Már az ő írásában is megjelenik az a különös kettősség, amely a többi szerzőnél szintén gyakran fellelhető: bár a szlovének lakta területek a fejletlen osztrák tartományok közé tartoztak, a szlovénok ekkor már rendelkeztek az érett nemzetre jellemző kiformált irodalmi nyelvvel, kultúrával és politikai intézményekkel. Olyannyira, hogy a szlovén polgárság körében a művelt értelmiségiek túlsúlyban voltak a szlovén nemzeti életbe amúgy se beágyazódott csekély létszámú burzsoáziával szemben. A pártok között az ideológiai ellentét dominált, s a szlovén politikai viszonyok fejletlensége miatt nem a különböző társadalmi csoportok érdekeinek képviselői voltak. Vodopivec ezt az egész huszadik századi fejlődésre jellemzőnek tartja, hozzátéve, hogy a nemzeti érdekeket illetően a pártok csak két alkalommal voltak képesek konszenzusra jutni. 1918-ban, amikor Jugosz­lávia mellett döntöttek, majd 1991-ben, amikor az abból való kilépést választották.

Az 1918-ban létrejött délszláv állam – amelyet a szlovénok kezdetben a nemzetállam megvalósulásaként fogtak föl – 1921-ben elfogadott alkotmányát kétarcúnak tartja: egyfelől kétségkívül liberális jellegű volt, gazdasági és társadalmi tekintetben a weimári mintát követte, biztosította az állampolgári szabadságjogokat, a bíróság autonómiáját, s elválasztotta az államot az egyháztól. Ugyanakkor azonban jelentős jogokat biztosított az uralkodónak, s az ország soknemzetiségű jellegét figyelmen kívül hagyva a francia államnemzet mintájára a délszláv nemzeti egység elvét törvényesítette. A szlovén politika központi kérdése ezért a centralizmus és a föderalizmus, valamint az úgynevezett „szlovén kérdés” volt, amelynek hátterét az Olasz­országhoz és Ausztriához került jelentős szlovénok lakta területek adták.

A legerősebb politikai erő a katolikus néppárt volt, amely annak ellenére, hogy 1924-ben kormánypárt volt, illetve, hogy legjelentősebb politikusa, Anton Korošec 1918 és 1940 között 12 alkalommal volt miniszter a jugoszláv kormányban, az ország föderalizálásáért szállt síkra. Ez utóbbit viszont legjelentősebb szlovén ellenfeleik, a liberálisok, két okból ellenezték. Egyrészt féltek attól, hogy a föderalizálás eredményeképpen az ország szétesik, másrészt attól tartottak, hogy a nagyobb autonómiával bíró szlovén területen csak tovább erősödik a katolikusok klerikális politikája. A legnagyobb probléma az volt, hogy a két nagy párt politikája nem járult hozzá a demokratikus szlovén állampolgári tudat kialakulásához. Vodopivec úgy véli, hogy a második világháború idején kialakult, rövidlátó szemléletből fakadó politikai ellentétek a háború után is fennmaradtak. A szerző, aki elítéli a kommunisták által a háború után elkövetett igen nagyszámú politikai gyilkosságot, arra törekszik, hogy árnyalt képet adjon a kommunizmus időszakáról is. Fontosnak tartja: a kommunisták között sokan őszintén hittek abban, hogy igazságosabb világot építenek, illetve, hogy ezen időszak vezető politikusai hajtották végre a modernizációt. Ezzel kapcsolatban arra is felhívja a figyelmet, hogy mindaz, ami a titói Jugoszláviában történt, nem csupán „megtörtént” a szlovénokkal, de ők maguk is aktív alakítói voltak az eseményeknek. A szlovén Kardelj által kialakított önigazgatói szocializmus a hetvenes évek elejére elérte fejlődési lehetőségeinek határát, a kommunista vezetők azonban még a nyolcvanas évek elején sem voltak hajlandók belátni, hogy a probléma nem az „önigazgatói viszonyok” fejletlenségében, hanem az alkotmányban és a rendszerben van. A nyolcvanas években formálódó ellenzéki csoportok Jugoszlávia-szerte megpróbáltak egymással megállapodásra jutni, ez azonban itt nem részletezett okokból nem sikerült. A szlovén önállósodási mozgalom csak a gazdasági válság felszínre kerülése, a szerb nacionalisták megerősödése, a szerb kommunisták reformképtelensége mellett, mindenekelőtt éppen az ellenzéki összefogás lehetetlenségének felismerése után (1987–1988-ban) kezdődött, és így viszonylag rövid ideig, két-három évig tartott. Vodopivec fontosnak tekinti a sorrendet: az önállósodás csak akkor kezdődött meg, amikor kiderült, hogy Jugoszláviát nem sikerül demokratizálni, ezt a célt az önálló Szlovéniában kell megvalósítani. Éppen ezért a szerző elítélően szól az önállósodást a szlovén nacionalizmus miatt szkepszissel fogadó baloldali és újbaloldali szlovén politikusokról. Szerinte ugyanis a szlovén önállóság sokkal inkább a szerb nacionalizmussal szembeni ellenállás terméke, mint a szlovén nacionalizmusé.

Vodpivec azonban az egész 1918 utáni szlovén politikai elittel szemben is kritikus, mondván a gazdasági, a szociális és a kulturális életben viszonylag gyors modernizáció zajlott, de a politikai elit modernizációja ehhez képest túl lassú volt. Úgy látja, hogy a pártok és a politikai vezetők túlságosan is nagy hatalma, a politikai kultúra hiánya továbbra is a sikeres átalakulás gátját jelentik.

Éppen a gyors modernizáció, az iparosodás jellege a témája a kötet két tanulmányának. žarko Lazarević – bár árnyaltan szól – inkább e folyamat pozitív vonásait emeli ki. Arról ír, hogy a mai Szlovénia még a huszadik század első évtizedeiben is elmaradott agrárterület volt, ahol egy szerző 1924-ben arra hívta fel a figyelmet, hogy, vagy növelni kell a mezőgazdaság termelé­kenységét, vagy a felére kell csökkenteni az agrárlakosságot. Az állami keretek három nagy változását (1918, 1945, 1991) a gazdaság jelentős válto­zása kísérte. A két világháború között megduplázták a szlovén ipari termelést, a titói Jugoszláviában pedig ezt ismét a kétszeresére növelték. Kiemeli, hogy ennek a folyamatnak fontos előfeltételét jelentette, hogy a szlovén lakosság 90 százaléka már az első világháború előtt írástudó volt, hogy viszonylag fejlett volt a gazdasági infrastruktúra, hogy képzett volt a munkaerő. Szlovénia azonban a két világháború közötti időszak jelentős iparosodását követően csak a titói Jugoszláviában vált ipari országgá. Az ekkor alakulóban lévő fejlődési lehetőségeket azonban a hetvenes évek reformellenessége megakasztotta, s a nyolcvanas évekre a stagnálás és a dezindusztralizáció volt a jellemző. Különös kettősséget mutat, hogy Szlovénia, Jugoszlávia legfejlettebb és legsikeresebb köztársasága, egyre inkább elmaradt Ausztriától és Olasz­országtól.

Az új állami keret ismét jelentős gazdasági változást eredményezett: a szlovén gazdaság az önállósodás idején a nagy gazdasági válságához hasonlítható nehézségekkel került szembe. Ugyanakkor a jugoszláv kereteken belüli viszonylagos fejlettség erőteljesen növelte a szlovén öntudatot, s ez hozzájárult ahhoz, hogy merték vállalni az önállóságot. A szlovénok a három nagy váltással végül is szerencsések voltak: mindig sikerült elhagyniuk a válsággal küzdő állami egységet, s az új keretek között érvényesíteni tudták gazdasági, szociális és kulturális érdekeiket. Most, az Európai Unió küszöbén az a kérdés, hogy képesek lesznek-e semlegesíteni azokat a gazdasági törvény­szerűségeket, amelyek gyakran ellentétesek a szlovén nemzeti közösség érdekeivel.

Marko Kos még élesebben beszél a már Lazarević által is említett előnyökről és problémákról. Kimondatlanul is vitába száll Vodpiveccel, amikor azt állítja, hogy az 1895 utáni Ljubljana nagyarányú fejlődése elképzelhetetlen lett volna a szlovén kézben lévő, jelentős vállalkozások és bankok nélkül. A szlovén kulturális és nemzeti rendezvényeket a szlovén tőkések támogatták. Szerinte ennek köszönhető, hogy a korábban német jellegű Ljubljana, a XX. század első évtizedében az iskolákban, a hivatalokban, az üzleteken feltüntetett feliratokon is látható módon, egyre inkább szlovén jellegűvé vált. Kranjban a textilipar fejlődését nagymértékben segítették a bankok, amelyek közül sokat cseh és lengyel zsidók alapítottak. Szerinte annak alapját, hogy Szlovénia ma az egyik legfejlettebb EU-s tagjelölt, a XX. század első három évtizedének szlovén tőkései teremtették meg. Ugyanakkor, bár elismeri a két világháború közötti fejlődés jelentőségét, Lazarević állításával szemben azt emeli ki, hogy amíg az első világháború előtt a szlovénok lakta területen 453 említésre méltó gyár jött létre (nem derül ki, hogy pontosan hány év alatt), addig az 1918 és 1938 közötti időszakban csupán 403. Ráadásul az említett időszakban a délszláv állam más területein több gyárat hoztak létre, mint az Osztrák–Magyar Monarchia idején. A fejlődés ennek ellenére is jelentős volt, hiszen Kos szerit az 1930-as évek végén az egy főre jutó szlovén GDP a német­országinak mintegy 70–80 százalékára rúgott. A következő időszak elhibázott gazdaságpolitikájának következményeképpen 1999-ben a szlovénok az egy főre jutó németországi teljesítménynek már csupán a 40 százalékára voltak képesek. Még élesebb fényben mutatja a fejlődés ellentmondásait az a tény, hogy bár a szlovén GDP 1986-ban volt a legmagasabb, az ipari fejlődés ekkor érte el a csúcsát, Ausztriával összehasonlítva, Szlovénia 1976-tól kezdve egyre nagyobb mértékben lemaradt. Amíg kb. 1974-ig az egy főre jutó szlovén és az osztrák GDP nagyjából azonos volt, a kilencvenes évek vége felé a kettő közötti különbség a két és félszeresére nőtt. Annak ellenére, hogy Szlovéniában komoly beruházásokkal igyekeztek fejleszteni a gazdaságot. Csakhogy a beruházások szerkezete nem felelt meg a modern gazdaság technológiai fejlődésének, s mindezt tetézték a gazdaságirányítás politikai okokból elkövetett hibái. Az önálló Szlovéniának azonban nem csupán ezzel a terhes örökséggel kellett megküzdenie, de azzal is, hogy a délszláv háború következtében elvesztette itteni piacait. Mindez persze serkentette a gazdaság átalakítását és az új, nyugati piacok felkutatását. Kos úgy véli, hogy a következő időszakban a legnagyobb figyelmet a korábban meggyengült társadalmi tőke, az emberek közti bizalom és tisztesség, a becsületesség helyreállítására kell fordítani, mert ezek nélkül szerinte nem lehetséges az együttműködés, a vállalkozás és az innováció.

A sok szempontból talán hiperkritikus és önirónikus szemléletű Igor Grdina záró tanulmányában a töredezett szlovén önkép huszadik századi változásairól szól. A huszadik század elejét szerinte is az Adriai-tenger felé törekvő németek miatt a fenyegetettség érzése jellemezte. Emiatt a szlovén értelmiségi elit éppúgy abban bízott, hogy az eljövendő Jugoszlávia megoldja problémáikat, mint ahogy manapság bíznak az egyesült Európában. A huszadik század elején a szlovén értelmiség egy része arisztokrácia nélküli proletár­nemzetnek látta saját népét, amelyet anyagi nehézségei szolgamentalitásba taszítottak. Mindaz, amit Vodopivec az 1920-as évek elejére vonatkozóan jellemzőnek tartott, Grdina szerint a szlovének körében a vezetők iránti csaló­dottságot eredményezett, s egy ideig úgy tűnt, hogy a radikálisok kaphatnak lehetőséget. Hamar kiderült azonban ezek üressége is, s az embereken apátia lett úrrá. A nemzeti öntudat a szlovén kultúra tiszteletében nyilvánult meg. A belgrádi politika hamar észrevette ezt, s a jugoszláv egységesítés jegyében kitépette a szlovén tankönyvekből a nemzeti szempontból elkötelezett szlovén szerzők írásait, s ugyanakkor azt az ideológiát terjesztette, hogy a romlatlan és harcos „balkáni ember” felette áll az elkényelmesedett és megzavarodott közép-európainak. Ezen elképzelés legismertebb terjesztője, Vladimir ćorović szerb történész volt. A határon túl rekedt rokonok sanyarú sorsa miatt azonban a szlovénok még ilyen körülmények között sem érezték magukat elnyomott közösségnek. Sőt, az, hogy a gazdasági és a kulturális élet mindezek ellenére is fejlődhetett, a szlovénokban bizonyos optimizmust ébresztett azt illetően, hogy idővel javíthatnak Jugoszlávián belüli helyzetükön. Ez volt az oka annak is, hogy ebben az időben fejlődött ki bennük az állampolgári öntudat, s Jugoszláviára nem csupán az ott élő, de a határon túli szlovénok is, mint védelmezőjükre tekintettek. Mindez nem változtatott azon, hogy elégedetlenek voltak a belső viszonyokkal. Úgy vélték, hogy a szerbek egyszerűen nem akarnak adót fizetni, a horvátok mindenféle kifogásokat találnak, s csupán a szlovénok a szorgos adófizetők: a jugoszláv tehén Szlovéniában legel, és Belgrádban fejik meg.

A „kultur(ált) nemzetről” szóló elképzelést csak kevesen haladták meg. Ezek közé tartozott az egyik legfőbb szlovén kommunista ideológus Kardelj is, aki híres könyvének (A szlovén nemzeti kérdés fejlődése) eredeti (1939-es) a háború utáni kiadásoktól sok tekintetben eltérő kiadásában a jugoszláv keretek átmeneti jellegét hangsúlyozta. A. L. Ehrlich katolikus gondolkodó és hívei katolikus közép-európai kontextusban keresték a megoldást, de arra, hogy a szlovénok saját erejükből függetlenné válhassanak, senki sem gondolt. A szlovén önképet némileg módosították a második világháború partizánharcai. Ennek következtében ugyanis azon század elején hangoztatott elképzelés helyébe, hogy a szlovénok a szolgák népe, az a jelszó lépett, hogy a szlovénok a hősök népe. Ez ismét nagymértékben növelte a szlovénok öntudatát. Grdina szerint a szlovénok a huszadik század első felében saját, a világban elfoglalt helyzetük megítélésében nem voltak elég realisták. Az első világháború végén, gyermeki módon hittek a wilsoni elvek megvalósulásában, a második világháború végén pedig ugyancsak helytelenül számítottak arra, hogy a győztesek megoldják a számukra oly fontos határkérdést, ami a szerző szerint az elemzőkészség hiányára utal. A szlovén ideál nem a világ megértése, hanem a saját igazság volt. Mindezek miatt a két világháborút megélő szlovénok a történelem áldozatainak, tragikus nemzetnek érezték magukat, akik állandóan újabb akadályokba ütköznek.

Grdina szerint 1945 az egyik legnagyobb cezúra a szlovén történelemben: az új hatalomnak sikerült magához ragadnia a kezdeményezést, nagyszámú „tulajdonságok nélküli” embert mobilizált, míg a régi elit képviselői nem értették meg a politika tempóját, az emberek változások iránti igényét, s csupán csak reagáltak. A titói föderatív Jugoszlávia így nagy reményeket ébresztett, a szlovénoknak azonban abban ismét csak csalódniuk kellett, hogy az új hatalom megoldja a határkérdést: a kommunisták, bár a hadsereg egységei bevonultak Triesztbe, Goríziába és Klagenfurtba, a tárgyalóasztalnál nem voltak olyan sikeresek, mint a belföldi leszámolásoknál és hatalom­átvételnél. A szlovénok hangulata egy csapásra depresszióba váltott át: a hatalommal az említett okok miatt nem voltak képesek azonosulni. Figye­lemreméltó, hogy az átlagemberrel ellentétben, a hatalom birtokosai túlságosan is magabiztossá váltak. A második világháború eredményeit túldimenzionálva úgy vélték, számukra semmi sem lehetetlen. Amikor Molotov a háború végén arra figyelmeztette Kardeljt, hogy a kommunisták nem tehetnek meg bármit, amit csak akarnak, hiszen az amerikaiak atomfegyverrel rendelkeznek. azt a választ kapta, hogy Jugoszlávia „partizánbombájával” sikeresen ellenállhat az „imperialistáknak”. A hivatalos propaganda pedig mélyen együtt érzett a Nyugaton élő emberekkel, akik még nem részesülhetnek a szocializmus áldásaiból.

Grdina igen fontosnak tartja, hogy 1950 után a hatalom már nem kísérletezett nadrágszíj megszorító politikával. A gazdaság a Nyugat el nem hanyagolható anyagi segítsége eredményeképpen is fejlődött, az emberek gyarapodtak. Még az emigrációban élő szlovénok egy része is elismeréssel szólt Titó rendszeréről. Titóban a szlovénok apafigurát láttak, a többi kommunista vezető sokkal kisebb elismerésnek örvendett. Kardelj önigazgatói szocializmusa csak a „reális szocializmussal”, a szovjet rendszerrel összehasonlítva tűnt nagyszerű­nek. Ugyanakkor azonban a szlovén gazdaság ereje a szocializmus idején sajátos kettősséget eredményezett: érezték erejüket, de tudatában voltak annak, hogy nem urai saját maguknak. Kiszolgálták az erősebb hatalmat, s megelégedtek azzal az autonómiával, amely lehetővé tette, hogy apróbb ügyekben jól járjanak. Mivel a rendszer az ötvenes évek elejétől lazított a művészet feletti ellenőrzésen, a „kultur(ált) nemzettel” kapcsolatos elképzelés továbbra is megmaradt. Ez persze azt eredményezte, hogy a szlovénok kevésbé érezték magukat megrövidítettnek, mint azok a népek, amelyek más típusú hagyományokat – állami, vallási stb. – ápoltak.

Ugyanakkor, mind a politikai vezetők, mind a lakosság körében sokáig élt az a meggyőződés, hogy a problémákért a régi jugoszláv időket túlélő belgrádi centralizmus a felelős. Csak a nyolcvanas években kezdték kritizálni a rendszert, majd magát az államot. Sajátos helyzet alakult ki: Jugoszlávián belül a szlovénokat egyre élesebb kritikák érték, ők pedig egyre erősebbnek érezték magukat, s a „kultur(ált) nemzet” elve felől egyre inkább az önálló nemzet paradigmája felé mozdultak el. Ez a folyamat azonban egy szempontból nagyon is hasonlított a két korábbi nagy váltáshoz. Mindenekelőtt a korábbival szembeni tagadást fogalmazták meg. Grdina itt Vodopivechez hasonlóan fogalmaz: amiképpen az első Jugoszláviában történő egyesülés a Habsburg Monarchiában tapasztalható német-magyar túlhatalommal szembeni elégedetlenségből jött létre, amiképpen a titói föderatív állam a hitleri „új” renddel, illetve a monarchikus „régi” renddel való szembenállásból jött létre, azonképpen az önálló Szlovénia iránti vágy is a centralista Jugoszláviáról alkotott szerb elképzeléssel szemben formálódott.

Az a büszkeség azonban, amely az önállóság kivívása idején volt jellemző, hamar elszállt, s a szlovénoknak szembe kellett nézniük az átalakulásból fakadó nehézségekkel. Ha voltak is olyanok, akik az új államot mintegy isteni ajándéknak tekintették, vagy az ezeréves álom megvalósulásának, sokan nagyon is kritikussá váltak új államukkal szemben. Grdina pedig azokkal szemben kritikus, akik az új államot nem az állampolgárok emancipációs törekvéseiből fakadó eredménynek tekintik, hanem úgy vélik, hogy az csupán az Európai Unióba vezető átmeneti állapot kifejeződése, akik úgy gondolják, hogy az államnak csupán korlátolt felelősségű társaságként kell viselkednie, amelynek pusztán a politikusok promóciós tereként és a hivatalnokok munkaadójaként kell működnie. Különösen kritikus azokkal szemben, akik cinikus hangon úgy vélik, hogy nem kell már ápolni a kultúrával kapcsolatos nemzeti hagyományokat, a könyveket pedig egyszerűen ugyanolyan árunak kell tekinteni, mint például a cipőt.

Drago Jančar–Peter Vodopivec (szerk.): Slovenci v XX. stoletju (A szlovénok a huszadik században), Ljubljana, Slovenska matica, 2001. 215. o.

Szilágyi Imre