Klió 2003/2.

12. évfolyam

XX. század

Egy konferencia tanulságai a szlovákok és a magyarok számára

A szlovák Vladimír Clementis olyan politikus volt, akinek életútja nem kis tanulságokat hordoz a szlovákiai magyar kisebbség és a magyar külpolitika számára is. Olyan ellentmondásos személyiség volt, akinek működése jelentősen befolyásolta a szlovák-magyar viszonyt.

Az alább ismertetendő kötet azon konferencia előadásainak szövegét tartalmazza, amelyet a szlovák külügyminisztérium (Ministerstvo zahraničných vecí Slovenskej republiky) és a hozzá rendelt tudományos háttérintézmény (Slovenský institút medzinárodných štúdii) szervezett 2002. május 28-án Pozsonyban. Úttörő vállalkozásként is felfoghatjuk, hiszen Vladimír Clementisről eleddig nem jelentek meg olyan monográfiák, amelyek e politikus életútját történészi objektivitással mutat(hat)ták volna be. A róla alkotott és alkotandó képet megbélyegzi azon időszak (az 1950-es évek), amikor politikusként befolyásolhatta nemzeti és társadalmi csoportok életét.

Vladimír Clementis azon kommunista gondolkodók és politikusok közé tartozik, akiknek életük végére az 1950-es évek elejének legjelentősebb csehszlovákiai koncepciós pere, az ún. Slánský-per tette fel a pontot. Clementist ebben a perben, a szlovák „burzsoá nacionalisták” alperében halálra ítélték, s az ítéletet 1952. december 3-án végre is hajtották.

Magyar szempontból Clementis többek között azért fontos személyiség, mert ő volt az, aki a szlovák kommunisták közül a leghatározottabb híve volt a szlovákiai magyarok kitelepítésének. Ő irányította a lakosságcsere-egyezmény végrehajtását is.

Az 1950-es évek elejének propagandája szlovák burzsoá nacionalistának nevezte, majd elfeledték; az 1990-es években újra elővették, és kritikátlanul dicsérni kezdték. Objektív értékelésének első kísérlete ez a konferencia-kötet, amely elsősorban történészek munkáit foglalja egybe.

Az első tanulmány, amely Štefan Drug írása, összefoglalja Clementis életútját és politikai sorsát. Megtudhatjuk belőle, hogy Clementis nemzetileg öntudatos családban nevelkedett, olyan környezetben, amelyben „az orosz kultuszt” ápolták „a legtisztább szlovák formában, tehát teljes naivitással és Oroszország teljes nem ismerésével”. A tiszolci (itt született) russzofilség nyomot hagyott Clementisen, aki evangélikusként, kényszerből járt Szakolcon katolikus magyar gimnáziumba. A baloldali hlas-isták szellemi és politikai köréhez csatlakozott, és korán kinyilvánította russzofílségét.

1918 után a szocializmus híve lett, prágai joghallgatóként pedig a szlovák szocialista érzelmű diákokból irodalmi csoportot is szervezett. A csehszlovák kérdésben a „prúdista” irányvonalat képviselte. Kezdetben elfogadta a csehszlovakizmust, a csehszlovák nemzetet, mint állami és kulturális fogalmat, de csak mint kiindulást a további fejlődéshez. Ő maga a marxista ideológia elfogadásának irányában haladt tovább. 1923-ban ő alapította meg a DAV-ot, amely szellemi-politikai csoportosulás volt, folyóirattal támogatva, mely folyóiratot idönként sikerült is kiadatnia. Ez a lap nyíltan orosz- és szovjetpárti, kommunista volt. Célja az volt, hogy a DAV-istákkal együtt a szlovák politikai és kulturális életet kommunista irányba terelje. A lap irodalmi és kulturális volt, de Clementis néhány ideológiai, harcos vezércikkel látta el. A DAV-val az orosz és szovjet kultúrát propagálta, s az új korszakról, az új társadalomról beszélt. Ebben például 1929-ben egy évig körkérdéseket intézett az értelmiségiekhez Szlovákia kulturális orientációjáról, a szlovák russzofiliz­musról, az orosz és szovjet kultúra hatásáról a szlovák kultúrára. 1929-töl többször utazott a Szovjetunióba, de nem vette észre, hogy mi az igazság. A folyóirat Hitler hatalomra jutása után határozott antifasiszta irányt vett.

1935 után parlamenti képviselővé választották, és kiállt Csehszlovákia és Masaryk mellett. Elutasította a szlovák katolikus konzervatívok (a l’udákok) szeparatizmusát, autonomista mozgalmát. 1938-ban, a müncheni egyezmény megkötése után Franciaországban magyarázta nagygyűléseken, hogy mi a németek és a fasizmus igazi szándéka.

Clementis tagja volt a csehszlovák írószövetségnek és a legálisan működő csehszlovák kommunista pártnak (KSČ). 1938-tól lelkes híve volt a Szovjetunióval való csehszlovák szövetségnek. 1938 szeptembere után, miután betiltották a kommunista pártot, magánügyvédként dolgozott, és 1939 márciusában, mielőtt kikiáltották az önálló szlovák államot, titokban emigrált. Mint kommunistát azonban nem fogadták szívesen a nyugati demokráciákban sem, az USA-ba be sem engedték. Angliában az emigráns csehszlovák had­se­reg katonájaként tudott megmaradni, de elégedetlen volt ezzel, így internáló táborba került. 1941-től a BBC-nél kapott állást, a szlovák rádióban. Londonban lapokat szerkesztett, kultúrpolitikai és egyéb tanulmányokat írt. A Szlovák Nemzeti Felkelés britekkel való kapcsolatfelvételét is támogatta.

Az illegális KSČ-ben rontotta a helyzetét, hogy nem értett egyet a Molotov-Ribbentropp paktummal, a Lengyelország elleni szovjet támadással, és a Finnország elleni szovjet háborúval. Mivel nem értett egyet Sztálin külpoliti­kájával, kizárták a KSČ-ből. 1945 áprilisában tért vissza a felszabadult Kassára, ahol részt vett a kormányprogram kihirdetésében. Ekkor kinevezték Jan Masaryk külügyminiszter mellé külügyi államtitkárnak. Ő újította fel a prágai külügyminisztériumot. Részt vett a párizsi békekonferenciákon. Ő tárgyalt a németekkel és a magyarokkal a határkérdésekről és a lakosságcseréről. Jan Masaryk halála után ő lett a csehszlovák külügyminiszter.

Arra törekedett, hogy érvényesítse a szocializmushoz vehető sajátos, egyedi csehszlovák utat. A nyugati emigrációban tanúsított azon álláspontja miatt, hogy ellenezte a Szovjetunió fenti, 1939-es külpolitikai lépéseit, (valószínűleg Sztálin utasítására) nem bocsátottak meg neki a csehszlovák elvtársai, ami miatt élete 1952 decemberében tragikus véget ért.

A kötet következő tanulmánya Ivan Kamenecé, aki röviden Clementis történelmi reflexióit jellemzi. Eszerint nem volt történész, hanem olyan értelmiségi, aki tudatosan lépte át a kommunista mozgalom ideológiai és dogmatikai határait, de meggyőződéses kommunista volt. Történeti ismeretei e mozgalom pragmatikus politikai szükségleteit szolgálták, ami (nemcsak őneki) emberi és intellektuális skizofréniát okozott. A történelmet gyakran negativisztikusan interpretálta, és összehasonlította az aktuális politikai helyzettel, míg végül (utolsó éveiben és napjaiban) eljutott oda, hogy „minden másként volt”. Azon lelkes forradalmárok közé tartozott, akik a szlovák szocialista és kommunista mozgalmat két elemmel gazdagították: az intellektuálissal és a nemzetivel. Az előbbi a történelmi és főként társadalmi folyamatok szélesebb értelmezését és elemzését, az utóbbi a nemzeti kérdés aktualizálását jelentette. A szocialista mozgalomban mindkettőt ignorálták, de Clementis azt akarta, hogy az első Csehszlovákiában oldják meg a szlovák­kérdést, ismerjék el a szlovák nemzet önállóságát, egyediségét.

Clementis azzal támadta a történettudományt, hogy nem tudja megadni a gazdasági és társadalmi helyzet helyes elemzését, s a polgári történetírással szemben a marxizmus történelemértelmezését tartotta helyesnek. Előítélettel szállt szembe a szlovák történelmi hagyományok fetisizálásával. Az 1948–1849-es forradalommal kapcsolatban eljutott oda, hogy Štúr politikai programját sokkal forradalmibbnak és demokratikusabbnak tartotta, mint a magyar forradalom programját. Megtalálta a mentséget a szlovák politikusok eljárására, akiket a magyar forradalmi sovinizmus hajtott Bécs karjaiba. Tragikus paradoxon, hogy Štúr, a feudalizmus ellenes forradalmár a legreakciósabb feudális hatalomtól várta a segítséget. Az 1930-as évek második felében e forradalomból azt olvasta ki, hogy a szlovák nemzet ugyanolyan sorsdöntő kérdés előtt áll, mint akkor, hogy a reakciós erőkhöz csatlakozzon-e, vagy a haladó erőkhöz.

A cseh–szlovák viszonyról úgy vélekedett, hogy Masaryk beavatkozott a szlovák politikába és gondolkodásba. A BBC-ben sokat foglalkozott történeti kérdésekkel, és azt vetette a tisói rezsim szemére, hogy olyan politikát folytat, amely tagadja, elveti a szlovák történelem minden demokratikus hagyományát. Annak a szlovák–német együttműködésnek és annak a szlovák államiságnak nincs hagyománya, amit Tiso képvisel.

Emigrációjában Clementis foglalkozott a szlovák-magyar viszonnyal is, s többek között a következőket állapította meg: „A magyar társadalomnak meg kell majd békülnie a magyar történelem hagyományos igazságainak revíziójával, mely igazságokon keresztül tekint a jelenre, és ennek alapján alakítja ki viszonyát a volt történelmi Magyarország nem magyar nemzeteivel. Ebből persze nem következik az, hogy a magyaroknak fel kellene adniuk saját szellemi hagyományukat, amely valóban gazdag és gyakran ösztönző. Nem érzünk gyűlöletet a magyar néppel szemben, és őszintén kívánunk neki jobb sorsot, mint amilyen eddig jutott neki.”

Kamenec szerint Clementis a II. világháború utáni munkája és felelőssége által kivette részét a totális kommunista rendszer építéséből. Ez a rendszer cáfolta és megtagadta Clementis ideáljait, s talán ez a legtragikusabb és a leginkább deprimáló az ő esetében és az ő történelmi reflexióiban.

A kötetben két tanulmány is foglalkozik Clementis sorsának azon elemével, hogy koncepciós per áldozatává vált. Az egyik tanulmány ennek tragikus voltával, a másik tanulmány e per leírásával és okainak nemzetközi összefüggésével foglalkozik. Az előbbinek Michal Štefanský szlovák, az utóbbinak Jan Rychlík cseh történész a szerzője.

Stefansky a tragédia genezisét veszi nagyító alá. A nagy politikai perek kialakulását tekinti át, a szovjet blokk koncepciós pereinek elemzés által. Elsősorban azok váltak a Szovjetunió ellenségeivé, akik a nyugati ellenállásban vettek részt, és valamilyen vonalon összefüggésbe hozhatók Tito Jugoszlá­viájával. Clementis tragédiája az, hogy nyugati emigráns volt, és bírálta a Szovjetunió 1939-es külpolitikáját. A cikk szerzője azt is felvázolja, hogy ennek a pernek milyen kapcsolata van a magyarországi Rajk-perrel. Megál­lapítja, hogy mindkettő végén ott található Rákosi Mátyás és hírhedt listája, amit Sztálinnak átadott. E listán elsősorban a szlovák kommunista értelmiségiek neve szerepelt. A tanulmány üzenetei között van az ‘is, hogy a csehszlovák koncepciós perek kifundálói között ott található a magyar kommunista vezetői hármas. Rákosi és a magyarok Clementis ellen azért is léptek fel, mert ő volt az, aki a leghatározottabban szorgalmazta Sztálinnál azt, hogy 1945 után telepítsék ki a magyarokat is Szlovákiából.

Štefanský szerint Clementis 1945-ben, amikor visszavették a kommunista pártba, önkritikát gyakorolt úgy, ahogyan kell. Ezután három éves nyugalom következett, majd 1949-ben és 1950-ben újra előkerültek az ellene felhozott vádak a szovjet külpolitikával kapcsolatban. 1945 és 1949 között a külügymi­nisz­tériumban arra törekedett, hogy érvényre juttassa a szlovák nemzeti érdeke­ket, amit a későbbi perben, a burzsoá nacionalista perben fel is hoztak ellene.

A cikk szerzője szerint a magyar kormánykörök gyakran bírálták öt magyar kisebbségellenes álláspontja miatt, s ez akkor sem változott, amikor 1947-ben a magyar kommunisták kerültek hatalomra. Szerinte az Informbüróban a magyar kommunisták a csehszlovák kommunistákat nacionalizmussal és sovinizmussal vádolták meg. Ezen okból küldte Rákosi a levelet Sztálinnak 1948. szeptember 27-én, amelyben Clementist és a per más vádlottjait, Husákot és Novomeskýt nevezte meg ilyenekként.

A cseh Rychlik cikkében megmagyarázza a „nemzeti burzsoá” fogalmát, s ezt összefüggésbe hozza egyrészt a Szovjetunióban az 1930-as évektől folyó kirakatperekkel, másrészt a magyar kisebbséggel szembeni fellépéssel. Ismerteti, hogyan válik ez a per Csehszlovákia és a Szovjetunió elleni összeesküvéssé. A magyar kisebbséggel szembeni politikai folyamatot leírva, Rychlik elmondja, hogy 1949-ben eldöntötték, hogy a magyar kisebbségnek visszaadják a politikai és nyelvi-kulturális jogait, és a kommunista párt elhatárolta magát az addigi, e kisebbséggel szembeni hivatalos kurzustól, amely a kitelepítésüket és a lakosságcserét célozta meg.

Egy másik tanulmány (Stanislav Sikora) a Clementis-per belpolitikai és társadalmi-politikai összefüggéseit taglalja. Megállapítja, hogy az első Csehszlovákia polgári demokratikus berendezkedése és ennek múltja Sztálin számára a legnagyobb akadály volt a szovjet típusú szocializmus felépítésében, még akkor is (sőt talán éppen azért), ha a KSČ legálisan fejlődhetett, tömegpárt volt, és tele volt olyan személyiségekkel, akik Sztálin számára nem voltak megfelelők. A per leírásával összefüggésben megjegyzi: a koncepciós perek folyamán Sztálin arra kényszeríthette Gottwald csehszlovák pártfőtitkárt, hogy mondjon le arról a tervéről, amely Csehszlovákiában saját csehszlovák utat akar meg valósítani a szocializmus építésében.

Egy rövid cikk arról ad hírt, hogy Clementist milyen kitüntetésekkel honorálták mint külügyi államtitkárt és külügyminisztert. Ebben, meglepetésre, szerepel egy olyan magyar kitüntetés is, amit 1947-ben adományoztak neki Magyarországon. A Magyar Köztársaságtól megkapta az akkori legmagasabb állami kitüntetést azért, mert aktívan részt vett a magyar–csehszlovák államközi szerződés előkészítésében.

Stanislav Michálek történész tanulmányában azt elemzi, milyen volt a csehszlovák külpolitika 1945 és 1951 között, akkor, amikor ennek élén Clementis állt. Elmondja, hogy forró szlovák hazafiként került a csehszlovák külügyminisztériumba 1945-ben, de azt is elárulja, hogy Sztálinnak milyen szándékai voltak vele. Annak ellenére, hogy a londoni emigrációban elveszítette Sztálin jóindulatát, és a kommunista párttagságát is, a szlovák kommunisták kijárták Moszkvában, hogy bocsássanak meg neki, vegyék vissza. (A kötetben külön tanulmány foglalkozik azzal, hogy milyen volt Clementis viszonya a nyugati és a moszkvai csehszlovák ellenállási mozgalomhoz.) Moszkva tudta, hogy Clementis a szlovákiai magyarok kitelepítésének harcos híve, s ez jól jött Sztálinnak azért, mert a magyar kommunisták harcolhattak ez ellen, Clementis ellen, amellyel otthon népszerűséget szerezhettek maguknak.

Clementisnek a csehszlovák külügyminisztériumban (államtitkárként) a Kreml külpolitikájának és direktíváinak megvalósítása volt a feladata, s az, hogy a kommunisták beszivároghassanak a külügyminisztériumba. Ő volt tehát Jan Masaryk külügyminiszter első embere. Clementis óvatosan viselkedett, nem volt durva. Tudott angolul, s pozitív volt a viszonya az angolokkal. Az a nézet terjedt el Nyugaton, hogy a csehszlovák kommunisták mások, mint a többiek, s Moszkva megengedi Csehszlovákia saját úton való haladását a szocializmus felé.

Clementist Jan Masaryk halála után kinevezték külügyminiszterré, s nagy szolgálatot tett Moszkvának Nyugat felé. Moszkva gazdaságilag várta Nyugattól Csehszlovákián keresztül a segítséget, de várakozásai ellenére nem kapott. Ezután Moszkva a gazdaságiról áttért a politikai szempontra, vagyis hogy politikailag „konszolidálja” az alá tartozó országokat. Ettől kezdve Sztálin nem akarta, hogy ezeknek az országoknak legyen a Nyugattal önálló kapcsolata.

Michálek szerint a csehszlovák külpolitika 1945 és 1950 között a Szovjetunió domináns befolyása alá került, ide értve a gazdasági és politikai rendszert is. A keleti és nyugati érdekszférára osztás levitatottabb területe, a szerző szerint, éppen Csehszlovákia volt, ahol fejlett ipari termelés és kereskedelem folyt, amelynek szükségletei az országot Nyugatra orientáltak, de katonailag és politikailag a szovjet befolyási övezetbe tartozott. Sztálin nem akart lemondani róla. Clementis viszont nemcsak áldozata volt e totális rendszernek, hanem aktívan dolgozott is ennek térhódításán.

Clementisnek a legfontosabb külpolitikai szempontja és célja tehát a magyar kisebbség végleges elintézése lett. 1945 júliusától azt tervezte, hogy a szövetségeseknél eléri a magyarok kitelepítését. Úgy számolt, hogy a lakos­ságcserét e1 lehet érni, és a magyarországi szlovákok számarányát tekint­ve már kevesen maradnak olyan magyarok, akiket egyoldalúan ki kell telepíteni. Azt feltételezte, hogy ezt a szövetségesek megengedik nekik.

A magyar kisebbség kitelepítésével a kötetben több tanulmány is foglalkozik, melyek részletesen elemzik a probléma körül kialakult kül- és belpolitikai helyzetet, a csehszlovák szándékokat és a magyar ellenállást. Ennek lényege, hogy a csehszlovák külpolitika élén álló szlovákok (közöttük elsősorban Clementis) a magyarok teljes kitelepítését célozták meg, a magyarok pedig ennek ellenálltak, és az ellenkezőjét szerették volna elérni. A kötet írásaiból kirajzolódik az 1945 és 1948 közötti lakosságcsere-vita és tárgyalások minden lényeges eleme, annál is inkább, mert ezt a kötet címszereplője irányította.

A szövetségesek angol és amerikai delegációja azonban a kitelepítést nem engedélyezte, s előírta, hogy a békés lakosságcserében a két kormánynak egymás között kell megegyeznie. A csehszlovák kormány nyomást gyakorolt a magyarra annak érdekében, hogy a magyar fél fogadja el a lakosságcserét. Így a tanulmány ismerteti ezeket a tárgyalásokat, amelyek 1945. december 3-tól indultak meg, s amelyeket Clementis nagyon sürgetett. A magyarok nem értettek egyet a lakosságcsere elvével, de készek voltak elfogadni abban az esetben, ha visszavonnak minden törvényi rendelkezést a magyarok ellen, amit Csehszlovákiában hoztak. A cikk szerzője, Michálek szerint, a magyar álláspont revizionista és határmódosító megfontolásokból volt ilyen. Ezt a csehszlovák fél soha nem engedi meg, mert a szlovákiai magyarok kérdésének megoldása soha nem történhet meg Magyarország javára határkiigazítással. A revízió Csehszlovákia számára elfogadhatatlan agressziót jelent.

A lakosságcsere a magyarországi szlovákok között önkéntes volt, a magyarokat a csehszlovák kormány jelölte ki áttelepítésre. A magyar fél 1946 februárjában ráállt az azonos számú, reciprocitáson alapuló lakosságcserére, s a kényszerűségért cserébe a csehszlovák fél ígért engedményeket vagyonjogi téren: ingóvagyonukat a magyarok elvihették, a vagyonjogi átruházást megkönnyítették, és az 50 hektárnyi ingatlanvagyonért kártérítés járt. A csehszlovák különleges bizottság széles jogköröket kapott Magyarország területén, hogy ezt a cserét lebonyolítsa. Ennek kezdete 1946. május 15. volt, vége pedig 1948 nyara. 1949 áprilisában barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződéssel ért véget a folyamat. 1949. július 28-án a csehszlovák és a magyar fél megkötötte a csorba-tói egyezményt, amely a lakosságcserében érintettek végső és kölcsönös pénzügyi kompenzációjáról szólt.

A Clementis által végrehajtott lakosságcsere adatai szlovák és magyar oldalon eltérnek egymástól. Szlovák adatok szerint Szlovákiába áttelepült több mint 73 ezer magyarországi szlovák személy, akik közül a kétoldalú lakosságcsere alapján települt át nem egészen 60 ezer. A Csehszlovákiából áttelepítésre kijelölt magyarok száma 105 ezer volt, közülük ténylegesen áttelepített 68 000, önként távozott 6000 személy. Magyar adatok szerint 53 ezer személy cseréjéről volt szó, s e kereten felül Csehszlovákiát 39 ezer szlovákiai magyar hagyta el és költözött Magyarországra.

A magyar kisebbség megoldásának ügyével Ján Bobák is foglalkozik a kötetben. Megállapítja, hogy 1945 után Csehszlovákiát olyan nemzetállamként kívánták felépíteni annak politikai vezetői, amely csak szlávok állama, tehát a nem szláv kisebbségeket, így a németeket és a magyarokat el akarták távolítani ebből a nemzetállamból. Ezért az etnikai tisztogatás (kitelepítés, lakosságcsere) és az erőszakos asszimiláció módszereit kombinálták. Ennek fő ideológusa és képviselője Edvard Beneš volt, aki annak fejében, hogy Csehszlovákia mint népi demokrácia a Szovjetunió politikai csatlósa lesz, megnyerte magának Moszkvát népirtó politikájának végrehajtásához, az etnikai tisztogatáshoz, melyet a kollektív bűnösség antihumánus elve alapján érvényesített. A kollektív bűnösség elve a dekrétumokon keresztül a törvénykezésbe is bekerült. A koncepciót a kassai kormányprogram tartalmazta, amelyet 1945. április 5-én deklaráltak.

Mivel a végleges megoldást az angol és amerikai szövetségesek nem támogatták, Beneš számára a magyar kérdés csak másodlagos volt. A kombinált módszert próbálták bevezetni, vagyis a kitelepítés és az államközi lakosságcsere kombinációját. A csehszlovák diplomácia úgy gondolkodott, hogy Magyarországon kb. 345 ezer szlovák él, akik Szlovákiába akarnak települni, s paritásos alapon kb. ugyanennyi szlovákiai magyart fognak kitelepíteni Magyarországra. Úgy számoltak, hogy ezen kívül az egyoldalú kitelepítésre az 500 ezer magyarból marad még kb.150–200 ezer személy.

A csehszlovák delegáció a béketárgyalásokon ezt a kombinált módszert képviselte. Ezt azonban a szövetségesek közül csak a szovjet Molotov támogatta. A szovjetpárti csehszlovák külpolitika híve és vezetője, Clementis ezért a lakosságcserét sürgette. A lakosságcsere-egyezmény (1946. február) azonban olyan kompromisszum volt, amely egyik félnek sem felelt meg, és nem mondott le eredeti szándékáról. A magyarok célja az volt, hogy nemzetközivé tegyék a kérdést, és határmódosítást érjenek el. A csehszlovák fél célja a magyarok teljes és végleges kitelepítése volt.

A szlovákok Magyarországon való toborzása azonban nem volt olyan eredményes, mint amire Clementisék számítottak. A saját számításaik szerint több mint félmillió magyarországi szlovákból csak 97 600 személy jelentkezett szlovákiai áttelepülésre. A szerző szerint ez az eredménytelenség annak volt köszönhető, hogy a magyar kormány ellenállt az egyezmény végrehajtásának. A lakosságcsere eredményének számai Bobáknál nem ugyanazok, mint a fent idézett Micháleknál. Bobák szerint 1946 és 1948 között Szlovákiából Magyarországra áttelepült 55 ezer magyar, Magyarországról Szlovákiába pedig 60 ezer szlovák. 1945 után a lakosságcserén kívül Magyarországról Szlovákiába költözött 12 ezer szlovák (ebből 8000 illegálisan, 4000 pedig.az egyezmény hatására). 1945 és 1948 között tehát Magyarországról 72 ezer szlovák költözött Szlovákiába.

A problémával kapcsolatos kártérítési kérdésekre, Bobák szerint, a csorba-tói egyezményen kívül, az 1964-ben aláírt jegyzőkönyvvel tettek pontot. Ezt a két kormány írta alá, és a Csehszlovákiából Magyarországra 1947 és 1948 között áttelepített magyarok Szlovákiában hagyott ingatlan vagyonának kárpótlását kívánták vele megoldani.

A lakosságcsere-toborzás és a békekonferencia „eredménytelensége” miatt 1946-tól más megoldást is találtak a szlovákiai magyar kisebbség ügyének megoldására: a kívánt egyoldalú kitelepítés helyett reszlovakizációt és a magyarok Csehországba való áttelepítését mint belső munkaerő-toborzást valósítottak meg.

A tanulmány szerzője érdekes adalékot közöl a csehszlovák külpolitika magyar kisebbséggel kapcsolatos álláspontjáról. Eszerint az akkori csehszlovák külügyminiszter, Jan Masaryk (T. G. Masaryk elnök fia) 1946-ban angol diplomatáknak arról nyilatkozott, hogy ő kész lett volna úgy megoldani a magyar kérdést, hogy Dél-Szlovákiát adják vissza Magyarországnak. A szerző dokumentációja szerint Jan Masaryk ezt kétszer is megismételte, és arról nyilatkozott, hogy olyan fanatikus szlovákokkal van körülvéve (feltehetően pl. Clementisre gondolt), akik számára a magyaroknak való csehszlovák terület átengedése anatéma.

Bobák szerint az 1946 és 1948 közötti magyar kérdés megoldásának szempontjából jelentős eredmény volt a békekonferencián, hogy nemzetközileg akceptálták Csehszlovákia nemzetállamként, nem szláv kisebbségek nélkül való felépítését. Ezt belefoglalták a magyarokkal kötött békeszerződés indoklásába is.

Bobák szerint a kollektív bűnösség elvére alapozó tömeges etnikai tisztogatások (főként a németek ellen) ott valósultak meg, ahol a Szovjetunió érdekszférája kialakult. A kitelepítés nem szerepelt a szövetségesek háborús céljai között, ezért annak legalizálása és legitimálása kérdéses maradt. Ezt csak a potsdami konferencián fogadták el 1945-ben.

A szerző összeveti a németek csehországi és a magyarok szlovákiai kérdésének megoldását, és megállapítja, hogy ezek közé egyenlőséget tenni nem lenne objektív cselekedet. Csehországhoz képest Szlovákiában nem ismertek a nemzeti hovatartozás miatt a kisebbségeken elkövetett brutális kilengések és embertelen kínzások, tömeges irtások a lakosság nagy csoportjaira vonatkozóan. A cseheknél ebben részt vettek a hivatalos szervek is, mint a félkatonai egységek, a biztonságiak, a civil lakosság. A magyar kisebbséget Szlovákiában nem űzték el tömegesen lakóhelyéről, nem gyűjtötték őket táborokba. A magyarokat, mint ingyen munkaerőt nem használták munkára állami vagy magánszektorban. A magyaroknak nem kellett nyilvánosság előtt megkülönböztető jelet hordaniuk nemzeti hovatartozásuk miatt. A bonyolult helyzet ellenére a vegyesen lakott területen a magyarok és a szlovákok egymással szemben általában korrekten viselkedtek.

A konferencia-kötetben szerepel olyan tanulmány is, amely Vladimir Clementisnek az északi (tehát a lengyel–szlovák) határra vonatkozó diplomáciai erőfeszítését és a lengyel–szlovák viszonyt elemzi, de az sem a magyar olvasó szempontjából, sem a történész szakma szempontjából nem mond értékelhetőt. Ennél érdekesebb Peter Mulík cikke arról az állami egyházpolitikáról, amelyre Clementis kommunista-bolsevik koncepciója nyomta rá a bélyegét. Ez elsősorban a Vatikánnal való kapcsolatfelvételre és kapcsolat-megszakításra irányul. Clementis ideológiai irányultsága ugyanis egyházellenes volt. Részt vett a vallás- és egyházellenes stratégia és módszerek kidolgozásában és megvalósításában. Ez hatott az egyházzal (a katolikussal és az evangélikussal) szembeni csehszlovák belpolitikára is. Szerepet játszott benne Szlovákia déli részének egyházkerületi hovatartozása, püspökségi és érsekségi függése és az ezzel összefüggő magyar kérdés is. Arra törekedtek, hogy Szlovákia egész területét visszavegyék az esztergomi érsekségtől, az 1938 előtti egyházi keretek közé. Ebben erősen érdekelt volt Clementis is.

Clementis részese volt a katolikusok üldözésére irányuló politikának és tevőlegesen beavatkozott abba, ahogyan Csehszlovákia (a népi demokráciák közül majdnem utolsóként) megszakította kapcsolatát a Vatikánnal. Ennek egyik fontos oka az volt, hogy a katolikus egyházat függetleníteni akarták a Vatikán felügyeletétől, és így, nemzeti katolikus egyházként kívántak vele leszámolni. A Vatikántól való elkülönülés politikai okai között volt az is, hogy „nemzeti keretek között” kívánták végrehajtani az egyházi tulajdon elleni támadást, a Vatikán vigyázó szemétől távol akarták bevezetni a repressziókat. A Vatikán és az egyház ellen meghirdetett harcot senkitől sem háborgatottan végrehajtani. Clementis ebben a diplomáciai munkában a finomabb eszközök és a fokozatosság híve és megvalósítója volt. 1950-töl azonban már utódai folytatták egyházellenes politikáját.

Vladimír Clementis 1902–1952. Zborník príspevkov z konferencie 28. 5. 2002 v Bratislave. (A 2002. május 28-án Pozsonyban tartott konferencia előadásainak gyűjteményes kötete). Bratislava, 2002. 87 p.

Hamberger Judit