Klió 2003/2.

12. évfolyam

XX. század

Fejezetek az olasz sajtó és hírközlés történetéből

A Bolognai Egyetem bölcsészkara jelenkori történelem professzorának, Angelo Varninak a szerkesztésében és csaknem húsz szerző közreműködésével (ezek nevét az általuk írt fejezetek tárgyalásakor hozzuk majd) kaphatunk nem kimerítő, nem is kimondottan rendszerezett áttekintést az olasz egyesítés előtti és egyesítés utáni Itália sajtójának és hírközlésének történetéből.

Maris Luisa Betri az egyesítés előtti Lombardia agrársajtóját elemzi. Rámutat a korabeli gazdasági válság az agráriumot is érintette, a szükséges modernizáció csak lassan indult meg. Ezt a modernizációs folyamatot segítették a XIX. század húszas éveiben Milánóban, Firenzében, Torinóban megjelent folyóiratok, amelyekben a szakemberek ráirányították a figyelmet az olasz mezőgazdaság speciális jellegére, az ennek megfelelő, speciálisan olasz nemzeti megoldások keresésének szükségességére. A negyvenes években az olasz gazdaság fejlődésének a társadalomra gyakorolt hatását is elemezték egyes lapok.

Edoardo Bressan is Lombardiát választotta mint területi egységet, időpontnak a XIX. század elejét, témának pedig a vallási közösségek sajtóját. A XVIII. század végén jelent meg Milánóban az Amicizia (Barátság) című lap, amely már sok tekintetben hozott újat a vallási érzület területén: már nem a múlton nosztalgiázott, hanem az új idők új témáit feszegette, úgymint a család, a nevelés, a nő szerepe, a munka, a polgári élet, a politika. A későbbiekben a lap szellemisége adott táptalajt a szociális és egészségügyi ellátás fontosságának elismeréséhez és megvalósításához. Az olasz vallási jellegű lapkiadás nehezen indult meg; a milánói Le missioni cattoliche (Katolikus missiók) nevű szervezet 1863–64-ben segítette a L’osservatore cattolico című napilap megjelentetését.

Mario Da Passano és Franco Frau egy, az olasz börtönöknek szentelt lapot, az Effemeride carcerariát (Börtönújság) ismertetik; a lapot ún. technikai folyóiratnak nevezték; 1865-ben jelent meg ezzel a címmel, egy évvel később eredeti címét Rivista ufficiale delle carcere del Regno d’Italia (Az Olasz Királyság börtöneinek hivatalos folyóirata)-ra változtatta. Olvasóközönsége a börtönökhöz kapcsolódó személyekből szerveződött, témáit a börtönélethez kapcsolódó elméletek, a börtönrendszerek és általában az olasz börtönök adták, azaz valóban kimondottan szakmai-technikai publikációról beszélhetünk. A megjelent cikkek szerzői között ugyan voltak „külsősök” is, de legtöbben a központi államigazgatási szerveknél dolgozók és börtönigazgatók voltak.

Fiorenza Tarozzi a szabadidőt, a szabadidő eltöltésének formáit és az ezekkel a kérdésekkel foglalkozó újságokat elemzi. A XIX. században tudva­levőleg szabadidővel szinte kizárólag a jómódú társadalmi rétegek rendelkeztek, mely szabadidő-programok a színházat, a sportot, a zenét, az olvasást jelentették, az ezekkel kapcsolatos információk főleg a szalonokban, a magánlevelezésekben keringtek, kivéve a színházat, amelynek eseményeiről már megfelelő formájú és tartalmú folyóiratok tájékoztattak; a legtöbb ilyen jellegű folyóirat Bolognában jelent meg a XIX. század első felében. Az utazás kimondottan az elit, az arisztokrácia számára létezett: e szabadidő-formának is megvoltak a maga lapjai a XIX. század második felében. 1840–1860 között megjelentek az útikönyvek, a XIX. század fordulóján a Touring Club Italiano kiadványai, amelyeket még a XX. század második felében is kiadott ugyanez a cég. A képes újságok már a felkapott üdülők reklámozásával is foglalkoztak.

Általánosabb, átfogóbb cikk került ki Assunta Trova tollából a XIX. századi szardíniai sajtóról, amelynek elterjedését a nagyfokú analfabétizmus gátolta. Az 1848-as évben a szardíniai sajtó hibájául rója fel a szerző, hogy a tengerentúli dolgokat utánozta, illetve gyakran ütött meg durva, közönséges, gyalázkodó, személyeskedő hangnemet. Az 1832–52 között megjelent L’indicatore sardo (Szárd útmutató) a hatályos törvényeken kívül már tudományos, technikai információkat is közölt. 1848 körül az Il Nazionale (Nemzeti Lap) Mazzini politikai nézeteinek védelmére is kelt. Antiklerikális lap volt – többek között – az Il Popolo (A Nép). A XIX. század második felétől már hosszabb életű lapok jelentek meg. Ugyancsak Szardínia napilapjairól, de már a XX. században megjelentekről ír Manlio Brigaglia. 1904 júniusától jelentős politikai szerepet játszott a szigeten a L’Armonia sarda (Szárd Harmónia). A L’unione sarda (Szárd Unió) Szardínia I. világháborúig terjedő történelmét kísérte végig, s meg kell róla jegyezni, hogy a cagliari polgárság legvállalkozóbb csoportjai érdekeinek szolgálatában állt. 1967-ben egy olasz nagyvállalat tulajdonosa megvásárolta a La Nuova Sardegná-t és a L’Unione sardá-t; ez egyrészt technológiai javulást hozott az újságok minőségében, másrész ettől kezdve politikailag haladóbb vonalat képviseltek.

A telefon mint individuális kommunikációs eszköz Roberto Balzani cikkének témája. Elterjedését az I. világháború utáni Olaszországban a telefonhálózat országos kiépítéséhez szükséges óriási beruházási költségek hiánya akadályozta. Általában Nyugaton a telefon a személyes távközlés lehetőségét jelentette. A szerző szomorkás megjegyzése: bár a „telefóniát” az olaszok kísérletezték ki, mégis első tömeghasználata az USA-beli középosztályokban valósult meg , otthon – Itáliában – csak mintegy negyven évvel később kezdték használni: az USA-beli tömegfogyasztás, illetve életszínvonal ennyivel járt előtte az olasznak!

Ada Gigli Marchetti  a Duce „mikrofonját”, azaz szószólóját, Mario Appeliust mutatja be. A II. világháború alatt a rádió – Olaszországban – abban merült ki, hogy kellemes hangulatban tartsa a nemzeti szellemet, és hatékonyan vegye fel a harcot az ellenséggel. Appeliusban az olasz fasiszta vezetők egyetlen személyben szerették volna a „hallgatók manipulálását” megszervezni. 1941-ben kezdte ilyen irányú tevékenységét az olasz rádióban; a rádióhullámokon hirdetett állásfoglalása az volt, hogy a Jók csak az olaszok és a németek, mindenki más – a Rossz! Mivel hamarosan egyre többen bírálták – mind a fasiszta vezetés, mind a katolikusok, mind maguk a hallgatók –, végül eltávolították a rádiótól.

Gian Mario Anselmi és Simone Selva az olasz napilapok irodalommal és művészetekkel foglalkozó 3. Oldalának zűrös történetét ismertetik. E bizonyos, kulturális 3. Oldal megjelenését megelőzte a XIX. században általában a nyomtatott sajtó fejlődése és az „irodalmárnak” mint olyannak a megjelenése, aki számára a napilapoknak ez a bizonyos 3. Oldala nyújtott piaci megjelenési lehetőséget; élettartama az utóbbi harminc esztendőig nyúlt, túlélte a fasizmust, sőt, ekkor indult útjára sok, a későbbiekben kibontakozott írói tehetség. Sajnos, a XX. század hetvenes éveiben ez a 3. Oldal lassan kezdett kiszorulni a napilapokból, hogy helyét információk foglalják el, az írók, az irodalmárok (pl Moravia, Parise) feladták – fel kellett adják! – ilyen irányú együttműködésüket, és irodalom helyett ők is napi politikával, riportírással kezdtek foglalkozni, majd hamarosan megjelentek az újságíráshoz nem értő bedolgozók is.

Érdekes áttekintést ad Luciano Nigro az utóbbi negyed század újságírói történelméről, fejlődéséről. Elmeséli, hogy míg az 1970-es években a technika kimerült a kézzel, tollal papírra írt, majd telefonon leadott cikkekben, az írógépekben, addig az utóbbi években jutottak csak el a modern technológiához, faxokhoz, videoterminálokhoz. Az 1990-es években átmeneti, de súlyos gazdasági válság után megnőtt a sajtóügynökségek száma, ahová egyre több fiatal lépett be. A sikerlapok a La Repubblica, II Corriere della Sera, La Stampa, L’Unitŕ. Az igazi győztes azonban a televízió. Óriási előrelépést jelentett a XX. század végén az internet, amely rengeteg adat kezelését és elérését tette-teszi lehetővé.

Paolo Sorcinelli az 1950-es években divatba jött képeslapokról (képes folyóiratokról) ír, amelyek a „modern mesék” terjesztőivé váltak, elsősorban hollywoodi riportjaikkal; előtérbe helyezték a fiatalokat, a nőket, és új, a legszélesebb tömegek számára is elérhető nyelvezetet alkottak meg.

Politikai hatalom és társadalmi változás a televízió ürügyén: ez Alberto De Bernardi cikkének a témája. Ő is leírja, ami ma már köztudott: hogyan hajtotta uralma alá a televíziót lassan, de biztosan az olasz kereszténydemokrácia, de azt is megtudjuk, hogyan alakította, szintén a kereszténydemokrácia az „olasz középosztályt”, az olasz „átlagpolgárt”. Ugyancsak a televízió terjesztette minden eszközzel az amerikai életmódot és életmintát, a fogyasztói társadalom csábító képét, a szabad versenyen alapuló gazdaság előnyeit – természetesen ezt is a kereszténydemokrácia felügyelete alatt! Az előbb felsorolt értékeket terjesztő televízió a falusi, szegényebb néprétegekben okozott súlyos világnézeti és értékbeli válságot, hiszen ezek a rétegek (főleg Délen) eladdig teljesen ellentétes emberi, világnézeti értékeket követve éltek, s most szinte egyik napról a másikra szembesülniük kellett az új, fogalmazzunk röviden így, fogyasztói társadalom és a kereszténydemokrácia képviselte értékekkel és érdekekkel.

Napilapok és internet: Fabio Gobbo cikkének témája. Az internet megjelenésével a hírközlés már három eszközzel rendelkezett: a nyomtatott sajtóval, a földről sugárzó, a kábel- és műholdas televízió-rendszerekkel, illetve a rádióval, és most már az internettel. A reklámokból befolyó összegek gyorsan kezdték túlszárnyalni a lapok eladásából származó bevételeket, amely folyamat az internet megjelenésével tovább gyorsul, sőt, megindult a napilapok eladott mennyiségének csökkenése is, bár – jegyzi meg a szerző – legalább még egy nemzedéken át fennmaradnak a napilapok és velük együtt az újságírók és a szerkesztőségek.

Izgalmas, elgondolkodtató témához nyúl Giovanni Grasso, amikor a mai politikai élet és az újságírás meglehetősen összetett, kényes, zavaros kapcsolatait mutatja be. Kiindulópontja: ma a hagyományos nagy pártokon belül kialakult a „prezidencializmus” és a „perszonalizmus” (ez utóbbi alatt most nem filozófiai irányzatot kell érteni!); bizonyos vezetők az utóbbi időkben eddig soha nem látott, tapasztalt befolyásra és hatalomra tettek szert. A fejlett demokráciával rendelkező országok között Olaszország csaknem egyedül áll azzal a helyzettel, hogy a médiatulajdonosok a gazdaság és a termelés területén több milliárdos üzletekben érdekeltek, amelyek mellett a kiadói tevékenységből származó jövedelmek elenyészők. Minőségileg megváltoztak az újságíróvá válás feltételei: valamikor először nevet kellett valakinek az illető szakmában szereznie ahhoz, hogy újságban írhasson, ma az újságírás hozza meg a „szakmai” hírnevet! Más: régen a laptudósító által leadott hírek alapján szerkesztették a napilapot, ma először a lapigazgató tájékoztatja beosztottjait, mit, milyen híreket vár el tőlük, s az újságírók ezen „tájékoztató” alapján igyekeznek a híreket beszerezni! Azután: valamikor a politikai hírszerkesztők a legtapasztaltabb újságírók közül kerültek ki, ma?... már a legfiatalabb, legtapasztalatlanabb kezdők is írhatnak politikáról!

Hasonló lehangoló ismertetést ad a mai újságírásról Romeo Bassoli is, amikor összehasonlítja a húsz esztendővel ezelőtti és a mai szerkesztői eljárásokat. Pl. csökkent a szakosodott szerkesztők száma, így a szakmai tudás kizáródott az újságírásból, aminek – többek között – az lett az eredménye, hogy a hírek minden újságban azonosak, hiszen csaknem ugyanazokból a forrásokból szerzik be őket, egységesült a lapok nyelvezete, a hírek fontossági sorrendje. Számunkra rémítő példaként hozza föl – bár név szerint nem említi, de könnyen kitalálhatjuk, kiről beszél – Berlusconit, akinek személyében egyesül egy politikai pártvezér, egy multimediális birodalom vezetője, amely birodalom a televízió-állomások felét, egy kiadóvállalatot, számos hetilapot és – rokonsági körén keresztül – országos terjesztésű napilapokat irányít!

Gianni Pilo a politikai hírközlésre ad néhány példát Goebbelstől Reaganig. 1935-ben a német náci párt megszerezte magának a mozit, azon belül Leni Riefenstahl asszonyt, a zseniális rendezőt a saját propagandacéljaira bel- és külföldön egyaránt. 1952-ben Eisenhower is a média eszközeit használta föl elnökválasztási kampányában. Az 1960-as Nixon–Kennedy televíziós vita mindenki előtt nyilvánvalóvá tette, hogy a televíziót a jövőben nem lehet mellőzni a politikai csatározásokban. Kiválóan alkalmazta a médiát Reagan, aki – mint volt sportriporter és filmszínész – igazán profi módon szervezte meg nyilvános megjelenéseit, a szcenikus beállításokat a televízió- és filmszereplések előtt és során.

A könyv egyes fejezeteit részletes és bőséges bibliográfiák egészítik ki, viszont, sajnos, a végén nincs név- és tárgymutató, ami e kiadó esetében meglepő figyelmetlenség!

Angelo Varni (szerk.): Storia della comunicazione in Italia; dalle Gazzette a Internet. (A hírközlés története Olaszországban: az újságoktól az internetig). Il Mulino, Bologna, 2002. 285 o.

Kun Tibor