Klió 2003/2.

12. évfolyam

XX. század

A század és a világ. A XX. század történelme

Marcello Flores, a Sienai Egyetem bölcsészkarán működő összehasonlító történelemtudomány professzora könyvének fő címében találóan kapcsolja össze rövid gondolatjellel a ‘század’ és a ‘világ’ szavakat: Il secolo-mondo. Jelzi, ez a térbeli és időbeli egység szétválaszthatatlan, a XX. század végének már teljesen egybeforrt, egymást fedő globális realitását – bár a globalizációról magáról csak műve végén beszél részletesebben, de az említett tér- és időbeli egység mint a választott vizsgálati metódus elméleti-gondolati, globális megközelítése mindvégig jellemzi a Bevezetés, a Prológus és az Epilógus által mintegy zárt keretek közé ékelt hét rész összesen negyvenöt fejezetét. A Prológussal és az Epilógussal együtt – amelyek ugyan nem képeznek külön fejezetet – kilenc részre osztott könyv a következő időbeli periodizációt követi: Prológus: 1900; I. rész: 1900–1914; II. r.: 1914–1929; 111. r.: 1929–1945; IV. r.: 1945–1961; V. r.: 1961–1975; VI. r.: 1975–1989; VII. r.: 1989–2000; Epilógus: 2001. szeptember 11.

Természetesen mint ilyen nagy terjedelmű művek esetében mindig, most is az általunk szubjektív módon kiválasztott történelmi folyamatokra, eseményekre fogunk koncentrálni, így sajnos az is természetes, hogy sok témát csak címszavakban fogunk tudni megemlíteni cikkünk végén. Ami e folyamatokat és eseményeket illeti, nos, itt nem a rengeteg dátum, személy, egyedi esemény felvonultatása lesz vezérelvünk, hanem a szerzőnek mindezekről megfogal-mazott véleménye, állásfoglalása. Mindezek mellett szigorúan tartjuk majd magunkat a könyv kronológiájához, eseménysorozatához.

Flores pontos dátumot ad a XX. század kezdetének (bár megemlíti, hogy már az akkori századfordulón is vita folyt akörül, 1900 vagy 1901 a XX. század első esztendeje!): 1900. május 31., a kínai boxerlázadás kezdete, amelynek során nyugat-európaiakat gyilkoltak le a lázadók, akiket 1900. augusztus 14-én az először közösen fellépő európai, orosz és japán katonai szövetség vert le. Ez a közös katonai fellépés már a „XX. század egész történelmét jellemző globalizációt”, valamint a Nyugat által elindított modernizáció visszafordíthatatlan folyamatát is szimbolizálta. Ezekre az esztendőkre esett Bécsben Sigmund Freud Álomfejtés című könyvének megjelenése. Magáról a pszichoanalízisről azt olvashatjuk, általa az egyén végre elérte autonómiáját a modern világban, s egyben az emberi tudat kutatása elé új célokat tűzött ki. A XIX. század végi, ún. második ipari forradalom pedig gazdasági, politikai, technikai, tudományos, demográfiai téren egyaránt mélyreható változásokat hozott. Ezekkel viszont élesen szemben állt az angol–búr háború, amely már akkor megismertette az európaiakat a koncentrációs táborokkal Afrika ezen részén. E táborokban kb. 28 ezren pusztultak el, s a háborúban keveredtek a „hagyományos gyarmati” és az „új, totális háború” elemei, amint azt az I. világháborúban fogjuk a maguk kiforrott alakjában látni. A Nyugat azonban meg volt győződve a békés haladás beláthatatlan perspektíváiról, amit a fejlődő technikában látott megtestesülni. Az igazság az, hogy ez a technikai fejlődés főleg a haditechnikát segítette, az egész XX. századra majd oly jellemző fegyverkezési versenyt, amely az 1900–1914 közötti időszakban – többek között – az angolok és a németek közötti hajóépítési versenyt is jelentette.

Hosszan időzik a szerző egy fogalom tartalmának és gyakorlati megjelenésének és főleg kudarcokba fulladt fejlődésének elemzésénél: ez pedig az „occidentalismo”, ami magyarul „nyugatiasságnak” felel meg, és amit az imperializmus szó helyett használ. Területi-gyakorlati megjelenésében a nyugatiasság azt jelentette, hogy a XX. század elején a Föld területének kb. négyötöde nyugat-európai és USA-ellenőrzés, míg kb. harmada Nagy-Britannia és Oroszország uralma alatt állt. A második ipari forradalom és a gyarmatosítás végső szakasza közötti időszakban a nyugati hatalmak már csak „birodalmuk nagyságának növelésével” törődtek, amely kiélezte közöttük a gazdasági versenyt. Pszichológiai-tudati vonatkozásban a fogalom egyben azt is jelentette, hogy a gyarmatbirodalmakat kiépítő nyugat-európai államok egyre inkább érezték erejüket, és hittek abban, hogy civilizációs missziót kell teljesíteniük a világban, azaz objektív és szubjektív megnyilvánulása is volt a nyugat-európai gyarmatosító hatalmak akcióinak. A szerző szerint itt is globalizációs folyamatról volt szó, ami  megváltoztatta és új helyzetbe hozta mind az uralkodó intézményeket, államokat, vezetőik gondolkodásmódját, mind az ezen államok uralma alá hajtott népek élet- és gondolkodásmódját, főleg pedig megváltoztatta a „Másikról” addig kialakított képet, képzeteket. A világ népei között ettől kezdve megkülönböztettek már civilizáltakat (ide tartoztak Európa és Észak-Amerika), éppen civilizálódókat (Ottomán Birodalom, Japán, Oroszország) s civilizálandókat. A XX. század folyamán a nyugatiasság magában foglalta a nyugati „fejlett” nemzetek saját „erkölcsi sztenderdjei” megváltozásának képességét és egyes, egyébként visszautasított idegen civilizációk erkölcsi-világnézeti aspektusainak elfogadására tett erőfeszítéseit is.

A Nyugat „ereje” végül is roppan ellentmondásos, de könnyen észrevehető szélsőségek között nyilvánult meg a XX. század első évtizedében: egyrészt a tudományok és a technika fejlődésében, a termelés rohamos növekedésében, másrész viszont abban, hogy mindez eltérő módon nyilvánult meg az egyes európai országokban, illetve az egyes rétegek, osztályok között, különösen ami a vidéken élő, többséget alkotó szegény néprétegeket illeti. Mindez elkerülhetetlenül társadalmi feszültségekhez vezetett. A középosztály pedig szinte állandó rettegésben élt attól való félelmében, hogy lecsúszhat a proletariátus soraiba, amely osztályhoz mindig is közelebb állt, mint az uralkodó, vagyonos elit(ek)hez. Az egyre erősödő nacionalizáló törekvések mellett erősödtek a politikai, vallási, etnikai diszkriminációk, amelyek tömeges el- és kivándorlásokhoz vezettek. Az Európán kívüli nagy nemzetek között kiemelkedett a Nyugat által különlegesen kezelt Japán erős ipari, katonai és vallási szervezettségével, India az angol gyarmatosítás ellentmondásos megvalósulásának szakaszában kialakuló helyi elitjével: ez igyekezett magáévá tenni a nyugat-európai gondolkodásmódot és progresszívabb, humánusabb jogrendszerét, amely éles ellentétben állt a helyi erkölcsi szokásokkal. Az iszlám világ lakóinak nagy része a XX. század elején olyan országokban élt, amelyek valamelyik európai nagyhatalom uralma alatt álltak. Az iszlám identitás megvalósítása elsősorban intellektuális rétegek tevékenysége nyomán bontakozott ki. A XX. század első évtizede az USA-ban a bevándorlások évtizede volt: mintegy 9 millió bevándorló érkezett, akiktől 1906-tól már az angol nyelv, az amerikai történelem, az amerikai erkölcsi normák ismeretét, valamint az USA alkotmányához való hűséget követelték meg. Az USA egyébként – jegyzi meg a szerző – sohasem akart gyarmatosító hatalommá válni, inkább egyrészt saját külső piacait igyekezett bővíteni, másrészt Közép-Amerika volt spanyol gyarmataira vetette ki hálóját. Latin-Amerikában (ide értendő Mexikó, Közép-Amerika, Nyugat-India és Dél-Amerika is) az európai, indián és afrikai fajok keveredése az etnikai rétegződésben sajátságos hierarchiát hozott létre a Spanyolországban és Portugáliában születettek, ezek helyi leszármazottai valamint a néger és indián lakosság között.

A modernizációs folyamatok és az azokat kísérő társadalmi feszültségek gyakori és véres etnikai és vallási pogromokban öltöttek testet pl. Orosz-országban és az Ottomán Birodalomban. Az előbbiben a zsidókat üldözték a szlavofil ideológia zászlaja alatt, az utóbbiban az örményeket, akiket a kurdok és a törökök is támadtak, többek között azért, hogy így is erősítsék a török nacionalizmust.

1975–1989: az „új konzervativizmus” és az „új iszlámizmus” kora (többek között!). Az előbbi a balra eltolódott néhány nyugat-európai ország (Anglia, Németország, Portugália, Olaszország) jellemzője volt, ahol a terrorizmus egyre inkább behálózta a társadalmat, a jóléti társadalom alappillérei is kezdtek alaposan meginogni, ami viszont a lakosság körében társadalmi-gazdasági biztonságot ígérő új kormányzati módszerek iránti igényt támasztott. Így alakultak ki ezekben az országokban a konzervatív, a megelőző „gazdasági liberalizmust” hirdető kormányokkal szemben az „ideológiailag agresszív” kormányok (ld. pl. Angliában Thatcher asszonyt és kormányát!), amelyeknek sikerült részben helyreállítani az állam tekintélyét. Az „új iszlámizmus” a dekolonizáció után született, társadalmi helyzetükkel elégedetlen muzulmán fiatalokat vonta be ideológiai-vallási harcába, amelynek célja olyan „iszlám modernitás” megteremtése volt, amely „képes a társadalmat és az államot, a kultúrát és a vallást egyesíteni”, és mindenesetre különbözik a nyugati típusú iszlámtól. Sajnos, ez az „új iszlámizmus” szélsőséges formájában fundamen­talista irányt vett csakúgy, mint pl. a 80-as években Izraelben az ultra-ortodox zsidóság, Indiában az „igazi” hinduizmus, Sri Lankán és Indokínában az újjászülető buddhizmus. Pozitív vonással gazdagodott a kereszténység, amely az individualizmus és a kapitalizmus elembertelenítő, negatív hatásai ellen is egyre gyakrabban emelte-emeli föl szavát.

A XX. század végének legmarkánsabb, a XXI. századot is nagy mértékben befolyásoló történelmi eseménysorozata a berlini fal lebontása és a kommunista-szocialista világrend megszűnése volt, amely folyamatok Gorbacsov nevéhez fűződnek. Gorbacsov személyiségével és tevékenységével kapcsolatban felmerült, hogy míg saját hazájában alig kapott támogatást politikájához, addig nemzetközi szinten lelkesedéssel fogadták, s „presztízse évről évre nő.” A kommunizmus megszűnése csak Romániában, a Ceausescu-házaspár kivégzésével vett véres fordulatot. Széthullt a Szovjetunió mint állam, a KGB-t feloszlatták, a Nyugat előtt úgy látszott, eltűnt mindenféle – gazdasági, katonai, politikai, ideológiai – akadály a világ feletti uralom megszerzéséhez. Különösen érvényes ez az USA-ra, bár Európa is elmondhatja magáról, most már nem „alárendelt, hanem integráns része a Nyugatnak”. Az EU létrejöttével és a majdan csatlakozó tagországok révén a világ első, legnagyobb bruttó hazai ipari termelését magáénak mondó világrésszé vált, megvalósítva az új pénz, az euró paritását is a többi nemzeti valutához viszonyítva. S megjelent a századforduló új világrendjét jelző, már-már misztikussá vált új fogalom, a globalizáció, amelynek jellemzőit így foglalja össze a szerző: „A piacok és a technológiák, a gazdaságok és az államok nagyobb integrációjának körvona­lazására hasznos terminus. Természetesen ez az új folyamat is ellentmondások és kettősségek között megy végbe: egyrészt eltöröl bizonyos tradíciókat, másokat »feltámaszt«; ellentétes tendenciákat táplál, mint pl. centralizáció és decentralizáció, helyi érdekszférák érvényesülése és internacionalizáció, ... valamint egybefonja a kultúrát és a technikát, politikát és gazdaságot, az egyes államok szabad kezdeményezéseit bizonyos keretek közé szorítja; a globalizációt valójában demokráciai deficit kíséri.”

A könyv utolsó dátuma az Epilógusban található: 2001. szeptember 11-e, az USA-t ért terrortámadás, amellyel kapcsolatban idézzük megint a szerző véleményét: „A jövőre tartozik, hogy pontosan meghatározza 2001. szeptember 11-e helyét a történelemben, és ez a hely valószínűleg nem ugyanaz lesz, mint amit sok kortársunk, érthető emóciók alapján kijelölt egy mind spontán, mind türelmetlenül lereagált pillanatnyi helyzetben.” Ugyancsak ebben az utolsó részben a szerző még egyszer utoljára visszatér a „nyugatiassághoz”: kijelenti, ennek egyik „erős pontja” abban rejlik, hogy „képes haladni és állandó jelleggel önmagát meghaladni”, másrészt viszont figyelmeztet bennünket arra – hányan megtették már ezt a távoli és a közelmúltban, de minek? –, hogy „a Nyugat által kreált életmodellt nem lehet univerzálissá tenni, nemcsak gazdasági-anyagi, de etikai-politikai vonatkozásban sem...”

És most említsünk meg egy-egy címszó erejéig néhányat azon témák közül, amelyekkel terjedelmi okok miatt nem tudtunk részletesebben foglalkozni, de amelyek ugyanolyan szerves részei ennek a vaskos könyvnek, mint a fentebb kicsit részletesebben tárgyalt kérdések. Tehát: a XX. század első évtizedeinek technikai-tudományos eredményei, azok felhasználási területei; a villanyáram felhasználási területeinek megsokszorozódása; a Ford-autók megjelenésének történelmi jelentősége; az egészségügy fejlődése; az új, ma is működő, hatalmas gyógyszergyári komplexumok létrejötte; az amerikai kontinens fejlődése; Theodore Roosevelt politikája, az USA katonai beavatkozásai Közép-Amerikában; Latin-Amerika országainak történelme; a nagy birodalmak (cári Oroszország, Ottomán Birodalom) hanyatlása; konfliktusok a Balkánon; mexikói forradalom; az európai polgárháborúk 1914–1929 között; ugyanebben az időszakban a paraszti világ helyzete Szovjet-Oroszországban, Kínában, Indiában; tömegtársadalom az USA-ban; az 1929–1945 közötti időszakban az USA, Franciaország, Németország, Anglia gazdasági világválságra adott válaszai; a náci Németország és a sztálini Szovjetunió; etiópiai háború és spanyol polgárháború; az 1945–1961 között újonnan létrejött államok (a független India, a népi Kína); nacionalizmus és iszlám; konfliktusok a „Harmadik világban”; 1961–1975 között a fiatalok által létrehozott „ellen­kultúra”; ázsiai társadalmi modellek (Japán, Kína, India); a gyarmatok felszabadulása utáni világpolitikai helyzet; a kommunikáció fejlődése, hatásai; a „fogyasztás” jellemzői; Kohl, Reagan, Brezsnyev politikája; a „harmadik ipari forradalom”; a munka és a pénzügyek terén végbement forradalom; 1989–2000 között lángban álló kontinensek (Afrika, Ázsia, Latin-Amerika) stb...

Amint látjuk, témák, események, személyek, fogalmak sokaságával találkoz­hatunk Flores könyvében, amelyet mindvégig szilárd logikai rendszerezettséget követő gondolatmenet, a kiadói politikát most is követő példás tárgyilagosság, a szélsőséges állásfoglalások teljes távoltartása jellemez, az egyes témák súlyuknak megfelelő terjedelmet kapnak, nincs mellébeszélés, a szerző ítéletei egyértelműek – ami természetesen nem jelenti azt, hogy ellentmondást nem tűrők, s az adott terjedelemhez képest nehezen lehetne olyan világ- vagy Európa-történelmi jelentőségű eseményt felhozni, amelyről valamilyen formában és mértékben ne emlékezne meg.

Az egyes fejezetek és a könyv végén bibliográfiai adatokat, a könyv végén részletes név- és tárgymutatót találunk.

Marcello Flores: Il secolo-mondo. Storia del Novecento (A világ-évszázad. A huszadik század történelme). Il Mulino, Bologna, 2002. 615 o.

Kun Tibor