Klió 2003/2.

12. évfolyam

Kora újkor

I. Péter és a Balkán

A reformer cár külpolitikájában kezdettől komoly szerepet játszott a déli irányultság. 1687–88-ban egyfelől V. V. Golicin orosz diplomata tárgyalt a törökellenes Szent Ligával, másrészt III. Arsenije Crnojević szerb pátriárka fordult az oroszokhoz a keresztényeknek az oszmán iga alóli felszabadítása ügyében. Az orosz válasz a pogány uralom alatti összes pravoszláv alattvalóról való gondoskodást emelte ki, mintegy jelezve azt, hogy a fenti eszme korán megjelent a hivatalos megnyilatkozásokban. I. Péter 1695-ös és 1696-os azóvi hadjáratai abban különböztek a korábbi krími háborúktól, hogy Oroszország a tatárok megkerülésével akart kijutni a tengerre. A fiatal cár második kísérlete részeredményt hozott. Felépítették ugyan Taganrog erődjét, de a Kercsi-szoros török kézen maradt; így az oroszok előtt továbbra sem nyílt meg az Azovi-tenger. A „nagykövetség” (1697–98-ban) európai útja során írott cári levelek jól mutatják, hogy az uralkodó felismerte a Balkán jelentőségét, ami kifejeződött a megjelölt célokban: az oroszok jussanak tengeri kijárathoz, győzzék le a törököket, és szabadítsák fel a balkáni keresztényeket. Péternél – az ingatag szövetségesek miatt is – új elemként jelent meg a balkáni pravoszlávokkal való kapcsolat erősítése, amiben fontos szerepet játszott a vallási faktor, Délkelet- és részben Kelet-Európa ortodox hitű népeinek az iszlám uralom alóli felszabadítása. Miközben Oroszország a törököktől területi engedményekkel tengeri kijáratot próbált szerezni, diplomáciája egyre nagyobb figyelmet fordított a balkáni pravoszlávokra, különösen a szerbekre. A Moszkvába érkezett ortodox egyházi méltóságok a balkáni pravoszláv létesítmények segélyezését igyekeztek elérni. 1698-ban III. Arsenije Crnojević a „nagy követségnek” arról panaszkodott, hogy az osztrák egyházi és világi hatóságok megsértik az ott élő szerbek privilégiumait, és segítséget kért a Balkánról a Habsburg Birodalomba települt szerbeknek. Lescsilovszkaja tanulmányában más, hasonló kéréseket is megemlít.

A pravoszlávok Oszmán Birodalmon belüli helyzete arra ösztönözte az orosz diplomáciát, hogy a karlócai béketárgyalásokon fellépjen a balkáni népek érdekében. P. B. Voznyicin orosz diplomata 1698–99-es béketerve garantálta a felekezeti szabadságot, az adómentességet, azt, hogy újakat a jövőben nem vezetnek be, az oroszok birodalombeli szárazföldi és tengeri kereskedelmének szabadságát és fordítva, Oroszországban a törökökét. Ez volt a fentiek megoldására az első orosz kísérlet a nemzetközi színtéren. Amikor Voznyicint magánkihallgatáson fogadta Kaunitz alkancellár Bécsben, a követ szót emelt a szerbség jelzett jogaiért és Djordje Branković szerb despota háziőrizete megszüntetéséért, amibe fokozatosan önállósuló „illír államterve” miatt került. Kaunitz válaszlevelében azt fejtegette, hogy a szerbek szabadságban élnek, Branković helyzetét pedig időszerűtlen megváltoztatni. Voznyicin tehát nem ért el eredményt, akciója inkább a szerb népnek adandó orosz segítség kísérleteként értékelhető. Karlócán a törökök – engedményekkel – Ausztriával és Velencével békét kötöttek, Oroszországgal viszont – követelve az elfoglalt terület visszaadását – csak két évre szóló fegyverszünetet értek el.

A karlócai kongresszus után (1699. jan.–febr.) Voznyicin Jeruzsálembe küldte Grigorije sztarecet, hogy tárgyaljon Doszifej pátriárkával. A jeruzsálemi egyházi vezetők törökországi megbízottaik révén jól ismerték az ottani és a Földközi-tenger keleti térségének helyzetét. Grigorije feladata volt az Oszmán Birodalom esetleges háborús készülődésének és annak kiderítése, hogy az oroszok ebben az esetben számíthatnak-e az elnyomott pravoszláv népek segítségére. 1697-ben és 1698-ban két orosz diplomata utazott az Adriai-tenger térségébe. G. G. Osztrovszkij fontos híreket gyűjtött a tengerparti szlávoknak a velencei törökellenes harcokban való részvételéről. 1698-ban P. A. Tolsztoj Dubrovniktól Kotorig utazva ismerkedett meg a délszlávok életével és küzdelmükkel az oszmán rendszer ellen. A peraszti tengerészeti iskolában ezekben az években későbbi neves orosz államférfiak (pl. B. I. Kurakin, D. M. Golicin és mások) tanultak. A XVII. század végén került kapcsolatba orosz személyiségekkel az adriai partvidékről származó Szavva Lukić Vlagyiszlavić-Raguzinszkij, aki 1704-től udvari, majd titkos tanácsosként már Moszkvában élt.

1700-ban az északi háború kapcsán I. Péter figyelme a Baltikum felé fordult. Ebben a helyzetben a cárnak fontos volt a törökökkel megkötendő béke. A Je. I. Ukraincev által folytatott tárgyalások a konstantinápolyi szerződéssel (30 évre szóló fegyverszünet, komoly orosz engedményekkel) zárultak. Lényeges még kiemelni, hogy az Orosz és az Oszmán Birodalom közti demarkációs vonal kijelölése elhúzódott egészen 1705 végéig, miközben fennállt a háború kiújulásának veszélye, és nőtt a balkáni népek szabadságvágya. Az utóbbi fejeződik ki pl. P. Bozsić szerb ezredes  1704. évi moszkvai tárgyalásaiban a Követségi Hivatal vezetőjével, F. A. Golovinnal a szerbség „orosz fennhatóság alá kerüléséről”. Moszkvának azonban az északi háború kezdetén ebben a kérdésben nem állt érdekében, hogy konfrontálódjon a Habsburgokkal. 1708-ban H. Tutrinović két levelet vitt magával Moszkvába az osztrák uralom alatt élő szerbek nevében. Az egyik az új pátriárka megválasztásáról, a másik (amit majd 1710-ben megerősítettek) a Habsburg Birodalom szerb lakossága és ezredesei tömeges katonai segítsége Oroszországnak történő felajánlásáról szól. A jeruzsálemi pátriárkák jól látták a balkáni népek lelkesedését, de a cári birodalmat fenyegető török veszélyt is.

1710 novemberében Törökország hadat üzent Oroszországnak. Ezt követően megjelent egy „Vélekedés” az Oszmán Birodalom balkáni keresztény alattvalóinak hadba hívásáról. 1711 márciusában I. Péter hazájuk és hitük megvédésére felszólító levelet intézett a délszlávokhoz. A szerb kultúra korabeli neves alakja, Zaharije Orfelin szerint ezt Vlagyiszlavić-Raguzinszkij kezdeményezte. A cár felhívását megismételte egy görög nyelvű levélben és májusi kiáltványában, amit a dunai fejedelemségek keresztény alattvalóihoz intézett. Lescsilovszkaja megjegyzi, hogy a fenti dokumentumok tartalmát az orosz politikai gondolkodás, valamint az orosz–délszláv kapcsolatok hosszú fejlődése készítette elő. Vezérmotívumuk az ortodox hitnek és egyháznak az iszlámmal szembeni védelme volt. Az orosz–török küzdelem így a vallásos önvédelemben nyert ideológiai megalapozást. Vlagyiszlavić kezdeményezésére I. Péter levele eljutott Danilo Petrović Njegoš montenegrói metropolitához, aki a törökök elleni harcra pénzsegélyt kért a cártól. A dunai román fejedelemségek vezetői (D. Cantemir és C. Brîncoveanu) is készek voltak erőiket a Duna körzetébe összpontosítani. Az ipeki (peći) pátriárka, Afanasije 1711 nyarán szintén támogatásáról biztosította Pétert. Montenegróban valóban komoly törökellenes akciók voltak. A cár pruti hadjárata 1711 júliusában azonban sikertelenül végződött, amit csak 1713-ban követett a törököktől nehezen kialkudott drinápolyi béke. Noha az orosz–délszláv általános katonai együttműködés reményei túlzottnak bizonyultak, Lescsilovszkaja szerint mégis új pszichológiai légkör alakult ki Délkelet-Európában, amit a folklórban pl. a balkáni népek „orosz oltalmazása” és I. Péter kultusza jellemzett. A lelki tényezőknek először jutott döntő szerep – főleg a szerbek és a montenegróiak irányában – az orosz külpolitikában.

1715-ben Oroszországba látogatott a cetinjei metropolita, Danilo Petrović Njegoš. Montenegrói részről komoly lépés történt a Velencétől Oroszország felé történő orientálódásra. Péter 1715 júliusi adománylevelében megköszönte a délszlávoknak a pruti hadjáratkor nyújtott segítségét, a metropolita kérésének megfelelően pedig egyházi könyveket, kegyszereket és pénzt küldetett Cetinjébe. A tanulmány szerzője megállapítja, hogy innentől datálható Montenegró rendszeres orosz segélyezése. A XVIII. század második évtizedében az orosz és a balkáni ortodox kapcsolatok, főleg az egyházi és a kulturális szférában fejlődtek. 1718 és 1721 között pl. a Habsburg-uralom alatt élő szerbek belgrádi metropolitája titokban kérte a cár segítségét a templomok helyreállítására és az egyházi oktatás előmozdítására. Pétert általában is érdekelte a szlávok eredete és története. 1711-ben a cár bécsi követe, Urbich a német filozófushoz, Leibnizhez fordult a szlávok és az oroszok származásának tisztázása érdekében. I. Péter korában kezdődött el a délszlávok Oroszországba való áttelepülési mozgalma. Kezdetben az áttelepülők életkörülményeik javulását várták, majd előtérbe került a vallási és a törökellenes motívum. 1702 és 1705 közötti kiáltványaival a cár délszláv tiszteket fogadott orosz szolgálatba, akik pl. részt vettek a pruti hadjáratban, Bráila elfoglalásában. M. H. Zmajević a Hangö-udde melletti tengeri ütközetben való helytállásáért admirális lett. Az 1721. évi nystadti béke után Péter nagy figyelmet fordított a Fekete-tenger környéki déli határszakasz védelmére. 1723-ban pl. felhívta az áttelepült szerbeket, hogy lépjenek be az ukrajnai huszárezredekbe. A következő eszten­dőben az ilyen jellegű egység 177 főből (szerbekből és a dunai fejedelem­ségekből valók) állt.

I. Péter korában a balkáni regionális külpolitika fókuszában a tengeri útvonalak álltak. A hivatalos orosz–török viszony alakulásával párhuzamosan az orosz diplomáciában először figyeltek fel a Porta elnyomott keresztény népeivel (főleg a szerbekkel) való kapcsolatok fejlesztésére. A XVIII. század elején a hatalmát növelő Orosz Birodalom együttműködhetett a balkáni keresztényekkel felszabadításukban és felemelkedésükben, új típusú kapcsolataik pedig elősegítették nemzetközi súlyának erősödését.

I. I. Lescsilovszkaja: Pjotr I i Balkani (I. Péter és a Balkán).Voproszi Isztorii. 2001/2. 46–57. o.

Kurunczi Jenő