Klió 2003/2.

12. évfolyam

Kora újkor

A Habsburg-abszolutizmus Csehországban: az 1627. évi uralkodói törvény

Az utóbbi száz évben a történetírásban az abszolutizmus szakkifejezés tartalmát, ismérveit igen gyakran felülvizsgálták, újragondolták, s ennek révén azok az idők során árnyaltabbá, differenciáltabbá váltak. Az ún. abszolutizmus-vita mind a mai napig tart, amit többek között Nicholas Henshall 1992-es polemizáló munkája is jelez (The Myth of Absolutism. Change and Continuity in Early Modern European Monarchy. London-New York, 1992.) Az abszolu­tizmussal mint politikai-hatalmi formával kapcsolatosan a köztudat többnyire a következő „ismérveket”, meghatározásokat társítja: a) Az abszolút államban elméletben és gyakorlatban egyaránt az uralkodói hatalom korlátozások nélküli, az államhatalom teljességét osztatlanul az uralkodó személye testesítí meg; b) Ez az állam-, illetve uralkodói hatalom garantálja a biztonságot és a rendet az alattvalók számára; c) Legitimációját az isteni kegyelemtől és a dinasztikus öröklési jogból származtatta. Bármilyen tetszetősek is legyenek azonban az abszolutizmus fogalmához kapcsolt elméleti definíciók, a valóságban olyan politikai, hatalmi forma, amely e definíciókkal lenne körülírható, sohasem létezett.

Tanulmányában Hans-Wolfgang Bergerhausen is a kora újkori monar­chikus hatalom központosító lehetőségeit, illetve annak korlátait vizsgálja egy konkrét forrás, korabeli dokumentum, a csehországi belső politikai-hatalmi viszonyokat újra szabályozó, és jelentős mértékben átrajzoló 1627. évi dekrétum alapján.

Az 1620. november 8-i fehérhegyi csata nem csak Pfalzi (V.) Frigyes csehországi „téli királyságának” vetett véget, hanem annak a kísérletnek is, hogy a cseh rendek a jogtalannak tekintett, zsarnoki hatalommal szemben a jogos ellenállás kálvini tana alapján alakítsák ki a maguk állami-politikai rendjét. Az 1618-ban kirobbant cseh felkelés során a Habsburg-uralkodóház és a rendek kibékíthetetlenül szembe kerültek egymással, habár ez a szembenállás, az eltérő érdekek ütközése már régi múltra tekintett vissza. Tulajdonképpen azóta, hogy 1526-ban a Habsburgoké lett a cseh korona, az uralkodóház és a rendek között állandósultak az ellentétek, amelyeket a vallási különbségek ráadásul a kezdettől kiélezetté tettek. A huszita, majd jelentős arányban lutheránus cseh rendek és a katolikus Habsburgok közötti szembenállás, vallási viszály a tridenti zsinat után, a XVII. század elejére már áthidalhatatlan ellentétté fajult. 1619-ben a cseh rendek egy ún. konföderációs okmányban fogalmazták meg elképzeléseiket az ország rendi kormányzásáról, mely szerint a politikai hatalom legfőbb képviselője és gyakorlója az utraquista (huszita) – evangélikus nemesség. Ez a nemesség önállóan akart dönteni a politikai hatalom szervezeteiről, intézményeiről, fórumairól, az adókról, pénzügyekről, súly- és mértékrendszerekről, vámokról, bíráskodásról stb. A rendi jogok ilyen széles körű kiterjeszkedése alapvető uralkodói érdekekbe ütközött, annál is inkább, mert a szövetkezett rendek csak azzal a feltétellel voltak hajlandók a konföderáció tagjaként elismerni a királyt, ha az elismeri a konföderációs okmány cikkelyeit, azaz magára nézve is elfogadja azokat irányadónak, s ezek alapján egyfajta szerződést köt a rendekkel. A gyakorlatban ez azt jelentette volna, hogy a rendek által szabadon választott uralkodónak – Lengyelországhoz hasonlóan – a rendek mellett semmilyen önálló mozgástere sem lett volna, azaz lényegében csak a rendi konföderáció „első tisztség­viselőjévé” vált volna.

A fehérhegyi csatát követően, 1620/21 telén II. Ferdinánd katonai erővel újból birtokába vette Csehországot, s már ekkor egyértelműen kinyilvánította azon szándékát, hogy a királyság politikai rendszerében illetve közjogi státusában jelentős változtatásokat kíván végrehajtani. A törvényes uralkodóval és jogrendszerrel szembeni lázadásnak minősítette a rendi felkelést, Csehországot pedig olyan területnek, amelyet fegyverrel kellett visszaszerezni. A rendi ellenállás tanával szemben döntései és tettei igazolására a császár a hódítás jogának teóriájára hivatkozott, ezért is hangsúlyozta azt, hogy a cseh korona tartományait fegyverrel kellett visszaszerezni. A Habsburgok álláspontja szerint, az antik természetjog alapján a hódító nem köteles a meghódított országot megtartani vagy visszahelyezni korábbi állapotába. Mivel a cseh korona országai, in forma universitatis, szembe fordultak törvényes urukkal, II. Ferdinánd minden politikai tartalmú szabadságukat és kiváltságukat visszavonta. Ezzel egyidejűleg úgy rendelkezett, hogy a cseh korona országai számára új közjogi törvények szülessenek, de ezek kialakításába, megfogal­mazásába, kodifíkációjába már semmilyen rendi testületnek se legyen beleszólása. A rendeket mellőző, háttérbe szorító új politikai helyzet megteremtésének csehországi szószólója, Otto von Nositz mellett az a Wilhelm von Slavata császári tanácsos volt, aki személyesen is átélte az 1618. évi prágai defenesztrációt.

1627. május 10-én II. Ferdinánd, a korábban szokásos rendi egyetértés mellőzésével, kizárólag uralkodói akarattal, új törvényeket vezetett be Csehországban, jóllehet a cseh viszonyokat szabályozó jogi tradíciókat követve, a régi törvények „megújítására” hivatkozott. Az 1627. évi pátens azonban már meg sem említette a rendeket, kizárólag alattvalókról szólt. A jövőre nézve a legfontosabb célként a király és alattvalók viszonyában a parancsolás – engedelmeskedés állapotának helyreállítását nevezte meg, s megfogalmazta azt az elvet, hogy az uralkodó „atyai gondoskodást” gyakorol alattvalói felett. Az antik és középkori jogfelfogás alapján a korabeli jogértelmezés szerint is ez azt jelentette, hogy a király olyan jogokkal rendelkezik országa minden lakosa felett – így a nemesek felett is –, mint amilyennel a gyám rendelkezik a gyámság alatt álló felett. Más szóval ez azt jelentette, hogy az uralkodón kívül Csehországban, politikai értelemben, senki sem számított teljes értékű jogképességgel rendelkezőnek, illetve politikai szempontból az uralkodóhoz viszonyítva minden alattvaló azonos helyzetűnek számított, a hatalomgyakorlás oldaláról nézve a király egyformán kezeli alattvalóit, függetlenül azok társadalmi helyzetétől. Egyedül tehát az uralkodói akaraton múlik, hogy az alattvalók különböző társadalmi rétegei között a korona egyáltalán tesz-e politikai szem­pontból különbséget. II. Ferdinánd álláspontja szerint, az azonos politikai jogállásból következően az alattvalók felekezeti hovatartozásának is egy­ségesnek kell lennie, azaz minden alattvalónak egységesen a katolikus hitet kell követnie.

Az 1627. évi királyi törvény a nem közvetlenül politikai tartalmú rendi előjogokat az eddigi ius publicumból áthelyezte a magánjog területére. A közjog terén csak olyan rendelkezések maradtak meg, amelyek közvetlenül az uralkodói felségjogokra vonatkoztak. A király a maga és utódai számára kizárólagosan fenntartotta a jogot, hogy törvényeket és rendeleteket, illetve egyéb, a jogalkotással kapcsolatos döntéseket hozzon. Az 1627. évi csehországi törvény ebben a vonatkozásban szinte megismétli Jean Bodin 1576-ban megjelent Hat könyv az államról című művének az abszolút királyi hatalommal kapcsolatos gondolatát, mely szerint „az abszolút hatalom és szuverenitás legfőbb ismérve elsősorban az, hogy az alattvalók számára azok beleegyezése nélkül hoz törvényeket”.

Az 1627. évi rendelkezés újra szabályozta a trónöröklés kérdését is Csehországban, jóllehet első pillantásra úgy tűnhetett, mintha ebből a szempontból II. Ferdinánd csak IV. (Luxemburgi) Károly 1348. április 7-i cseh aranybulláját erősítette volna meg, amely az utódlást szabályozta. Az 1348. évi bulla rendelkezése szerint Csehországban örökletes a királyi trón, s a rendeknek csak akkor van uralkodóválasztási joga, ha a királyi dinasztia férfi- és nőágon egyaránt kihal. Ezen az 1356. évi német aranybulla sem változtatott, és az 1627. évi törvény is érintetlenül hagyta. Ha alaposabban megvizsgáljuk azonban II. Ferdinánd rendelkezését, látszik, hogy a trónutódlás rendjébe erős monarchikus tartalmat emelt be. Az 1348. évi bullára alapozott szokásjog ugyanis a fehérhegyi csatát követően összeomlott, érvényét veszítette, így az 1627. évi rendelkezés tulajdonképpen újra szabályozta a trónutódlás kérdését. A rendi szokásjog már a XV. század elejétől magában foglalta a király elfogadásának illetve megkoronázásának vagy elutasításának a jogát, azaz a trónbetöltés kérdésében a dinasztikus elv mellett gyakorlati tartalommal megjelent a választás momentuma is. Luxemburgi Zsigmond korától (1436-ban koronázták cseh királlyá) a rendek elismerése nélkül az örökös nem ülhetett Csehország trónjára. Az 1565. évi törvény megerősítette a rendek szerepét a királyi méltóság elnyerésében, és 1617-ben Habsburg Mátyás ugyancsak megerősítette ezt a rendi szokásjogot, sőt a saját koronázását „szabad választásnak” kellett deklarálnia. Mátyás halálát követően, 1619-ben a cseh rendek úgy értékelték a helyzetet, hogy egyenes ági örökös hiányában interregnum állt be Csehországban. Az 1627. évi uralkodói törvény azonban következetesen kizárta az ilyen interregnum-értelmezés lehetőségét, és többé semmilyen körülmények között sem ismert el trónüresedést. A trónutódlás központi szabályozásával a királyi hatalom megszabadult a rendi kötöttségektől és a hatalom minden szempontból oszthatatlanná vált. Ezzel az uralkodói hatalom lett a szuverenitás tényleges hordozója, letéteményese és megtestesítője. Az 1627. évi csehországi szabályozás trónutódlásra vonatkozó rendel­kezéseiben lényegében Thomas Hobbes gondolatai köszöntek vissza, mely szerint „a választott király nem szuverén uralkodó, hanem a szuverenitás szolgálója”. Az állami rend fenntartása szempontjából emiatt Hobbes különösen fontos szerepet tulajdonít az öröklési jognak. Nem véletlen, hogy az 1627. évi törvényben olyan nyomatékos tartalmat kapott az öröklési jog, s ez a tartalom a királyi esküre is áthatott, megváltoztatta annak eddigi formáját. Az 1565. évi törvény szerint a trónra lépő király a monarchia „közösségeire”, azaz rendjeire esküdött fel a rendek előtt. Az 1627. évi szabályozás alapján azonban a király már a szent evangéliumra esküdött fel. Többé nem a legmagasabb rendi méltóságviselők, a várgrófok fogadták a trónra lépő király esküjét, hanem a prágai érsek vagy az olmützi püspök, aki előtt a hatalmát Istentől eredeztető uralkodó letette az esküt. Mindez azt jelentette, hogy az uralkodó többé nem az embereknek, hanem Istennek felelős. A trónutódlásról kizárólag a királyi házban dönthettek, de az 1627. évi törvény a Habsburg-ház spanyol ágára, valamint II. Ferdinánd testvérére, Lipótra való tekintettel nem rögzítette a primogenitúra szabályát.

Annak ellenére, hogy az 1627. évi szabályozás jelentősen megnövelte az uralkodói hatalmat és visszaszorította Csehországban a rendeket, paradox módon mégis fenntartotta, megőrizte, sőt törvényesítette is az országban a rendiséget, a rendi viszonyokat, igaz ennek tartalmát jelentősen megváltoztatta. Az országos rendi gyűlést ugyanis nem oszlatta fel, nem szüntette meg, hanem újra szabályozta annak hatáskörét és működését. A fehérhegyi csata és a cseh rendek súlyos katonai veresége után az 1627-ben meghozott uralkodói rendelkezés biztosította a cseh országos rendi gyűlés megmaradását, létét, de úgy, hogy a királyi tekintély és jog immár e felett állóvá vált. A császár ugyanakkor megváltoztatta a rendi országgyűlés összetételét, s visszahozta, sőt a királyság első rendjévé emelte a katolikus egyháznagyokat, akik a huszita időktől kiszorultak a cseh rendi gyűlésből. A monarchia második rendjét a főnemesség alkotta, míg a kis- és középnemesség a harmadik rend rangjára szorult vissza. A szabad királyi városok – amelyek egyúttal a királyi kamara fennhatósága alá lettek rendelve – jelentették a negyedik rendet. De az országgyűlés szervezete, működési rendje is megvál­tozott. 1627 előtt az volt a gyakorlat, hogy a rendek kúriánként hoztak döntéseket. 1627 után királyi előterjesztés alapján az első három rend minden képviselője személyesen adta le voksát, és a királyi előterjesztéshez képest csoportos különvéleményt, más álláspontot megfogalmazni tilos volt. A közös tanácskozás utáni véleményalkotásra már nem volt mód. Az első három rend képviselőinek személyenkénti voksával szemben a városokat, azaz a negyedik rendet együttesen csak egyetlen szavazat illette meg. A gyakorlatban ez azt eredményezte, hogy emiatt a városok általában nem is vettek részt az országgyűlésen, hanem csak Prága városa képviselte, illetve jelenítette meg ott őket. A városi polgárság nagyon sokat veszített korábbi politikai jelentőségéből és társadalmi súlyából.

1627 előtt a király csak a rendek egyetértésével adományozhatott az ország földjéből, most azonban ezt a jogot a király immár egyedül gyakorolhatta, s utólag csak tájékoztatnia kellett döntéseiről a rendeket, ahogyan arról is, ha az uralkodó idegen, külföldi személyt emelt az ország előkelői vagy nemesei sorába. Az 1627. évi törvény következtében a cseh rendi gyűlés már nem volt a király mellett autonóm szervezet. A cseh rendek 1609-ben szerezték meg azt a jogot, hogy saját maguk hívják össze az országos és a helyi rendi gyűléseket. A fehérhegyi csatát s az 1627. évi szabályozást követően azonban ez a joguk megszűnt, s a körzeti, illetve országos rendi fórumok összehívása kizárólag a király joga lett. Ő határozta meg a rendi gyűlések ülésezésének módját. Törvénykezdeményezési joga kizárólag az uralkodónak volt, jóllehet 1609-ben a cseh rendek megszerezték maguknak ezt a jogot is. Az egyes rendi képviselőknek csak annyi személyes joguk maradt, hogy az uralkodónak szóban vagy írásban javaslatokat fogalmazzanak meg. Míg 1620 előtt a törvényhozás rendi jog volt, az 1627. évi törvényi változtatás után ennek egyedüli letéteményese az uralkodó lett. A törvényhozás folyamatában a képviselők csak magánjogi lehetőség alapján fogalmazhattak meg véleményt.

1627. május 29-én II. Ferdinánd uralkodói felséglevélben rendelkezett a cseh rendek privilégiumairól. Ennek értelmében a rendek minden eddigi társadalmi előjogaikat megőrizhették mindaddig, amíg lojális magatartást tanúsítanak az 1627. évi törvényhez. A rendek szabadságát, jogosítványait immár nem az ország rendjét szabályozó, s az ország szabadságait, illetve kormányzását rögzítő országos törvények tartalmazták, hanem külön uralkodói kiváltságlevél. A rendi privilégiumok immár nem természetes, eredetüktől létező szabadságjogok voltak, amelyek az uralkodó mellett önálló politikai és társadalmi jogállást biztosítottak, hanem olyan külön jogok, amelyek az uralkodó kegyéből fakadóan létezhettek.

Ugyanakkor a rendek gyűlésére a monarchiának is szüksége volt politikai okokból, hogy az abszolút uralkodói hatalom ne váljék zsarnoksággá. Az 1627 után felálló rendi gyűlés is lehetőséget, fórumot teremtett ugyanis a királynak arra, hogy tájékozódjon az ország állapotáról, hangulatáról. Már Jean Bodin úgy vélekedett, hogy a szuverén fejedelem nagyságának és méltóságának bizonyítéka éppen az, ha a döntési joggal alig, vagy egyáltalán nem rendelkező rendek a nép egésze nevében összegyűlhetnek. A Csehországban 1627-ben kialakított gyakorlat mintha Bodin e fejtegetéseit példázta volna. Az abszolút monarchia rendszerébe ilyen módon integrálták a rendeket. Szerepük, funkciójuk immár a monarchia szempontjából lett meghatározva.

A rendi szabadság megszűnésével Csehország vallási szabadsága is megszűnt. Az 1627. évi törvény a katolikus vallást nyilvánította az egyedüli engedélyezett vallásnak, és szankciókat helyezett kilátásba mindazok számára, akik nem hajlandók felvenni a katolikus hitet. 1627. július 31-én II. Ferdinánd a cseh rendi felkelés idején a habsburghű, de továbbra is protestáns nemeseket arra szólította fel, hogy hagyják el az országot, s vonuljanak önkéntes száműzetésbe. A hit egységének helyreállítása politikai szempontból volt alapvetően fontos a királyi hatalom számára, mert Csehországban a Habsburg-ház jóvoltából visszaállított katolikus egyház a dinasztia lojális támasza volt. A korábbi országos rendi tisztségekből királyi tisztségek lettek, vagy megszűntek. A két karlsteini várgrófi tisztség például már 1625-ben megszűnt, a cseh koronázási jelvények pedig, amelyeket eddig Karlstein várában őriztek, már két évvel korábban, 1623-ban Bécsbe kerültek. A tisztségviselők a katolikus vallás szerint a királyra és örököseire tettek esküt, s nem az országra vagy a rendekre.

A királyi hatalom jelentős megerősödése ellenére, II. Ferdinánd nem tett kísérletet a Habsburg monarchia egységesítésére, de még arra sem, hogy a cseh korona négy országát egységes országgá szervezze. Az 1627. évi törvény ugyanis csak a szűkebb értelemben vett Csehországra vonatkozott. Lausitz gyakorlatilag ekkor már nem tartozott a cseh korona országai közé, s az 1635. évi prágai békével hivatalosan is a szász választófejedelemséghez került, amely a harmincéves háború elején még Sziléziára is rátette a kezét. A cseh korona négy országából tehát csak kettő maradt a Habsburgok jogara alatt: Cseh- és Morvaország. Morvaországban II. Ferdinánd 1628-ban vezette be azt a törvényt, amely szellemében és tartalmában egyaránt az 1627. évi csehországi törvényt követte. A császár ugyan törekedett arra, hogy a cseh és morva tartományokat jogi szempontból egyformává tegye, de kormányzati, igazgatási szempontból mégis egymástól külön-külön kezelte. Ennek fő oka az volt, hogy a Habsburg Monarchia létét megkérdőjelező cseh felkelés erejét éppen az adta, hogy az egyes tartományok rendjei konföderációba léptek egymással, Bécs pedig minden kapcsolatot szét akart szakítani a cseh korona egyes tagországai között.

II. Ferdinánd 1627. évi törvénye átalakította a cseh királyság eddigi politikai viszonyait, de a császári hadak fehérhegyi győzelme és annak következményei az ország gazdasági és társadalmi viszonyaira is komoly hatással voltak. A pénzrontás például súlyosan érintette a lakosság széles rétegeit. Mivel az udvar konfiskálta, majd újra eladományozta a felkelésben résztvevő nemesek birtokait, jelentősen megváltoztak Csehországban a tulajdoni viszonyok. A nemesi birtokok közel kétharmada cserélt gazdát, s mintegy 36000 család kényszerült elhagyni az országot. Az 1627. évi uralkodói törvény nem utolsósorban azt a célt is szolgálta, hogy biztosítsa ezt a megváltozott tulajdoni helyzetet. A régi cseh rendiséget tehát nem csak a törvényekkel szorították a háttérbe, hanem az új birtokstruktúra révén is, amellyel az uralkodó egy teljesen új kliensi-függőségi rendszert épített fel.

A harmincéves háború után a rendiség általános visszaszorulása és a királyi hatalom növekedése következtében, Csehországban a helyi, körzeti rendi gyűlések funkciója is átalakult, megváltozott: a tartományi igazgatás alsó szintjévé alakultak, és elsősorban az adóbehajtásban lett szerepük. Ez azért volt különösen fontos, mert az 1663-1739 közötti időszak adatai egyértelműen azt mutatják, hogy a Habsburg monarchia összes adóbevételének mintegy 60 százaléka Csehországból származott. A cseh területeknek tehát a kincstár szempontjából igen nagy fontossága volt. 1620 után a cseh rendeknek az adóteher nagyságára már semmilyen befolyásuk sem volt, legfeljebb javaslatot tehettek arra vonatkozóan, hogy a király által kiszabott adóteher milyen módon osztódjék el az országban. Fiskális érdekekből a Habsburgok a rendek beleegyezése nélkül, rendeleti úton több ízben (1680, 1717, 1738) a földesúr-paraszt viszonyba is belenyúltak, amikor szabályozták a paraszti robotterheket.

Csak a XVII. század végére, a XVIII. század elejére, azaz a fehérhegyi csata utáni harmadik generáció időszakára vált az új, a Habsburgok által is elfogadott vagy éppen felemelt cseh nemesség belülről is differenciáltabbá ahhoz, hogy nagyobb arányban sorakozzon fel a cseh érdekek mellett, s ehhez kapcsolódóan az „ész évszázadában”, azaz a XVIII. században jelentősen megnőtt a régi cseh tradíció, különösen a Vencel-kultusz jelentősége. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy az abszolutisztikus, 1627. évi törvénnyel szemben megerősödtek volna a rendek, hanem csak azt, hogy a Habsburg-hű csehországi nemesség a birodalom abszolutisztikus kormányzati rendszerén belül szerette volna a cseh kancellár személyében a cseh érdekeket megjelenítve látni.

Hans-Wolfgang Bergerhauser: Díe „Verneuerte Landesordnung” in Böhmen 1627: ein Grunddokument des habsburgischen Absolutismus („Uralkodói törvény” Csehországban: a Habsburg-abszolutizmus kordokumentuma). in: Historische Zeitschnft, Band 272 Heft 2 April 2001.

Pósán László