Klió 2003/2.

12. évfolyam

Középkor

Hősök és szentek. A férfiasság megítélése a korai és virágzó középkorban

A késő antikvitás és a középkor teológusai szerint a nemek közötti különbségek meghatározásában, illetve a nemek sajátosságainak meghatározásában a férfi jelenti a mértéket, a nőt csak ehhez viszonyítva lehet megítélni, csak a férfihoz mérten lehet a világban elhelyezni. Az egyházatyák, s különösen Sevillai Isidorus nyomán az a kép vált általánossá, hogy a férfi alapvető tulajdonsága, vele született adottsága az, hogy erős (fizikai értelemben, akaratát és jellemét tekintve egyaránt), a nő pedig gyenge. Isidorus érvelése szerint a nemek latin megnevezése etimológiailag is ezt bizonyítja. A férfit azért nevezik virnek, mert ez a hozzá kapcsolódó erőből (vis) származik, ahogyan tettereje, képességei (virtus) is. A nőt ezzel szemben muliernek nevezik, a mollitia szóból, amely a nő gyengeségére utal. Fizikai erejük, s állhatatosságuk, jellemszilárdságuk különbözősége mellett, eltérő tulajdonságaikhoz igazodva a két nem külső megjelenésében is jól láthatóan különbözik egymástól. Mindez összefügg az Úr akaratával, a bibliai teremtéstörténettel, hiszen Isten a maga képmására (de az isteni tökéletesség nélkül) csak Ádámot teremtette, a nőt viszont Ádám oldalbordájából már Ádámhoz viszonyítottan, a férfihoz mérten még kevésbé tökéletesre teremtette. A keresztény felfogásban hosszú évszázadokra döntően ez a bibliai érv jelölte ki a nők alárendelt helyzetét. Ugyanakkor a nemek közötti differenciálás ilyen alapon mégsem volt teljes, hiszen az antikvitás, de a középkor kollektív tudatában egyaránt voltak „férfi módra élő nők”, „férfiúi erővel rendelkező nők”, ami alatt lényegében mindkét korban az amazonokról szóló legendákat értették. Ettől eltekintve azonban a középkor nemekről vallott gondolkodása egymással szembeállítható, markánsan különböző jellemzőkkel, tulajdonságokkal volt leírható. Ez a férfit az erő és a szellem/akarat, a nőt pedig a gyengeség és testiség/érzékiség/érzelmesség kategóriákkal írta le.

A férfiúi ideáltípus a középkorban, ahogyan az az európai irodalomból is kirajzolódik, a „harcos hős” és a „szent” volt. Mindkettő a szolgálat, az önfelál­dozás, a különböző javakról, értékekről, egyéni érdekről való lemondást jelképezte. A „harcos hős” és a „szent” egyaránt számos megpróbáltatást kénytelenek elviselni, nincsenek birtokaik, földi javaik, melyek egy adott helyhez láncolnák őket, nincs családjuk, gyermekük, testi és lelki gyötrelmeket kell átélniük stb. Mindezeken túlmenően azonban a szent Istentől származó bölcsességgel és erővel is rendelkezik, melynek révén képes megsegíteni az embereket, és a jókat, az istenfélőket az üdvösségre vezetni. A késői antikvitás teológiai álláspontja szerint csak a legkiválóbb, legállhatatosabb (azaz nem fizikai, hanem lelki értelemben a legerősebb) férfiak képesek lemondani az élet örömeiről, a családról, a szexualitásról, tehát az, aki a lemondásokkal teli életet választotta Krisztus követésére, a legnagyobb hősöknél is nagyobb cselekedetet hajt végre. A IV. századtól a szentté váláshoz az egyház álláspontja szerint elengedhetetlenné váló elvárásként jelent meg az önmegtartóztató, szűzies élet, s ez továbböröklődött a korai középkorra is. Az egyházi felfogás szerinti „hős”, azaz a „szent” alakjával párhuzamosan azonban kialakult a keresztény tartalmú „férfias nő” („mulier virilis”) képe is, aki ugyancsak önmegtartóztató, szűzi élettel igyekszik elnyerni az üdvösséget. A szent életű nők akaraterejük, lelki állhatatosságuk révén váltak a férfiakhoz hasonlatossá, s nem pedig az ókorból ismert toposz szerint, azaz életvitelük révén, mint amit az amazonok képviseltek. A női szentség tehát ugyanolyan kritérium alapján volt mérhető, mint a férfiak esetében, ily módon ezen a szinten már megszűnt a nemek közötti alapvető különbség. A tanulmány szerzője idézi a legkorábbi ilyen témájú fennmaradt művet, az apokrifek között számon tartott  Acta Pauli et Theclae című legendát. Ezen apokrif szerint az ifjú és szép hajadon, Thecla, aki fogékony volt Krisztus igéire, a családja által erőszakolt gazdag házasság elől menekülve levágta a haját, sőt még férfiruhát is öltött, hogy vándorútja során követni tudja Pál apostolt. Ez a II. században keletkezett történet tehát egy olyan hősnőről szól, aki családjával, a társadalmi elvárásokkal egyaránt dacol hitéért. A hősiességnek ez a formája – nemi hovatartozástól függetlenül – egyre nagyobb mértékben kezdett tért hódítani a keresztények körében.

Az antikvitás felfogása szerint barátság csak azonos „minőségű” emberek között, azaz csak férfiak között lehetséges. A szüzességgel, önmegtartóztató élettel „férfiúi” erényeket megjelenítő nőkkel azonban a kereszténység változást hozott ebbe a szemléletbe, s elmosta az ilyen életet élők között a nemi különbségeket. Az amicitia ilyen spirituális tartalma jelent meg Venantius Fortunatusnál, a Merovingok udvari költőjénél is, aki Szent Radegunde apátnővel ápolt lelki-vallási barátságot. Ugyanakkor ez a példa már egy újabb fejleményre is rávilágít, nevezetesen, hogy az üdvösséget egyénileg kereső, „férfi módra” élő nők késő antik toposza helyett tért hódított a társadalmi elvárásokhoz jobban igazodó, kolostori közösségben együttesen gyakorolt, regula által szabályozott, világról lemondó élet.

A keresztény értékrendben a férfiasság legmagasabb s legnemesebb szintjét jelentő „szent” élet mellett (amely azonban elmosta a határokat a két nem között), a korai középkorban a társadalmi tudatban a férfiasság ideálja még a pogány germán múltban gyökerező értékekkel kapcsolódott össze. Ennek legfontosabb összetevői a katonai-harci erények, valamint ehhez szorosan kapcsolódva az igazságosság, illetve jog, s az annak azonnal érvényt szerző bosszú (önbíráskodás) volt. Ez utóbbi különösen a királyok, vagy a királyukért illetve törzsükért/népükért cselekvő hősök sajátja volt. Tagadha­tatlan, hogy a korai középkorban a germán értékrend és a keresztény szerzők, valamint az egyház által propagált kép arról, hogyan kellene Krisztust követni, hogyan kellene keresztényi életet élni, szinte köszönő viszonyban sem állt egymással. A szerző, Birgit Studt ennek érzékeltetésére idézi azt a Pseudo-Fredegarnak tulajdonított anekdotát, amely Chlodwig frank király megkeresz­telkedéséhez kapcsolódik. A fennmaradt szöveg szerint, amikor Szent Remigius húsvét éjszakáján az evangéliumokat magyarázta a frank királynak, hogyan s miképp történt Krisztus keresztre feszítése, Chlodwig ezt mondta: „lettem volna én az ő (ti. Jézus) helyében ott frankjaimmal, a vele elkövetett jogtalanságot azonnal megbosszultam volna”. Arról, hogy a korai középkorban mit tekintettek a férfiasság legfontosabb ismérvének, lényegében a pogány kori hősi epika, illetve hősi énekek adnak információt, melyek a királyok cselekedeteit és az elődök, az ősök harcait örökítették meg. Mindezek a népnyelvi, szóbeli hagyományok a Karolingok korában a latin nyelvű írott kultúrába is bekerültek, ahogyan arról Einhard mesternek a Nagy Károlyról írott életrajza is tanúskodik. De a korszak egyéb írott forrásaiban is a katonai-harcos életforma értéke tükröződik. A szerző idézi a IX. század utolsó harmadában élt Dadogó Notker Szent Gallen-i szerzetes gestáját, amelyben Nagy Károly haditettei során külön megemlékezik egy öreg harcosról, Adalbertről, aki még Nagy K-ároly idején Gerold gróffal együtt harcolt a szászok, szlávok és avarok ellen. Notker magát Nagy Károlyt is olyan férfiként ábrázolta, aki nemcsak a háborúkban, de békeidőben is gyakran tanúbizonyságát adta a vadászatok alkalmával erejének, bátorságának, vakmerőségének. Dadogó Notker művében azonban a germán harcos ideál mellett Német Lajos gyermekkorának leírásakor a férfiassághoz kapcsolódó keresztény értékrend is megjelenik, amikor Lajos tanultságát, tudását, okosságát magasztalta. A gentilis identitás és értékrenden kívül tehát a késő Karoling-korra a társadalom felső, nemesi családjai számára is elfogadottá vált, hogy utódaik nemcsak katonai erényeik révén emelkedhetnek fel, vagy tehetnek szert társadalmi megbecsülésre, hanem az egyházi élet, a papi hivatás választásával is. Egy IX. század közepéről származó legenda szerint egy előkelő frank úrnő, Manuela, 16 éves fának azt tanította, hogy ne a hősi énekek szereplői, vitézei legyenek példaképei, hanem inkább a bibliai hősök, különösen azok, akik okosságuk, bölcsességük révén értek el sikereket. A legenda fő mondanivalóját arra élezi ki, hogy okosságukkal és mértékletességükkel, tisztaságukkal a bibliai szereplők sokkal többet tudtak elérni az életben is, mint a legnagyobb harcosok, s példaként József esetét idézi, aki Egyiptomban a fáraó kegyéből a legfelsőbb kormányzati, hatalmi pozícióba került. A Manueláról szóló kora középkori legenda férfiideálja tehát már más volt, mint a kor harcos eszménye.

A X–XI. század folyamán a vakmerő katonai képességekkel rendelkező harcosok (lovagok) és a tanult klerikusok a fejedelmi udvarokban már egy olyan közös csoportot, udvari elitet (vir curialis) alkottak, amely a korai közép­korban kialakult férfiasság modell két típusát, a harcost és a klerikust egyidejűleg, s egy helyen jelenítette meg. A hűbéri viszonyok általánosabbá válása már önmagában módosította s árnyaltabbá tette a katonai erények értékét: immár nem mindenkinek adatott meg, hogy ereje és bátorsága folytán, mint sikeres harcos emelkedjék fel a társadalmi ranglétrán. Ugyanakkor a hűbéri kapcsolatokba és a lovagi értékekbe számos egyházi elem épült be, s ez az erősebb egyházi hatás némileg átformálta a hadakozás önmagában való értékét, mert bizonyos korlátokat szabott (Treuga Dei, özvegyek, árvák, nők védelme stb.). A hűbériség elterjedésével és az erősebb egyházi befolyással együtt sajátos udvari-lovagi kultúra bontakozott ki, amely tartalmát tekintve, sok vonatkozásban, az ekkoriban szinte gyökeres megújuláson, belső reformokon átmenő egyház elvárásaival újra összeütközésbe került. A kereszténység érdekében a pápa felhívására hadakozó lovagok elvárásával szemben az udvari-lovagi kultúra által középpontba emelt udvarias, kedves, a kényelmet szerető, divatot követő, verselni, énekelni is tudó lovag képe már kevésbé volt beilleszthető a gregoriánus reform nyomán kialakuló „harcoló egyház” szemléletébe. A XI–XII. század során létrejött lovagi-udvari kultúra férfi ideáljával szemben a világi hatalomra is törekvő pápaság számára a századokkal korábbi harcos férfi jelentette a követendő mintát, természetesen immár szigorú egyházi irányítás és korlátozás alatt. A gregoriánus egyházreform a miles christianust, azaz az egyház érdekeiért bármikor hadba szólítható harcost tekintette a férfiasság világi ismérveinek legfontosabbjának. Az egyházi megújulás hívei úgy látták, hogy az udvari kultúra által preferált férfikép a nőkhöz teszi hasonlatossá a férfiakat, s ez nem csak az egyház és a társadalom érdekeinek mond ellen, hanem a bibliai-teológiai alapvetéseknek is. Az elpuhult, nőiessé váló férfiak pedig már nem képesek megvédelmezni a kereszténységet. A tanulmány erre Tyrosi Vilmos krónikáját hozza fel példának, mely szerint 1177-ben a halálosan beteg jeruzsálemi király arra kérte rokonát, Fülöp flandriai grófot, hogy segítse meg fegyvereseivel a Szentföldet, ám a gróf ezt a kérést arra hivatkozva utasította vissza, hogy az ő csapatai eddig még csak a Flandriához közeli területeken harcoltak, s nem bírnák ki a Palesztinába vezető hosszú út fáradalmait. De Krisztus ellenségeivel szemben Flandriához közelebb eső térségekben szívesen felveszi a harcot.

A világiakra vonatkozó, inkább a régi korok hősénekeiben szereplő harcosokhoz rokonítható egyházi álláspont mellett ugyanakkor az érték­hierarchia csúcsára mégis azok a férfiak kerültek, akik önmegtartóztató, Istennek tetsző életet éltek. Mivel a gregoriánus reform a klérus egészére a korábban csak szerzetesekre kötelező aszketikus szabályokat (például cölibátus) léptetett életbe, a virágzó középkor folyamán az egész életében harcoló hős és a tiszta életet élő, önnön magát szigorúan fegyelmezni képes férfi ideálja gyakorlatilag a szerzetes lovagrendek intézményében öltött testet, illetve ezt a két, immár századok óta egymás mellett létező modellt a szerzetes lovagok formájában sikerült egyesíteni.

Birgit Studt: Helden und Heilige. Männlichkeitsentwürfe imfrühen und hohen Mittelalter (Hősök és szentek. A férfiasság megítélése a korai és virágzó középkorban). In: Historische Zeitschrift, Band 276, Heft 1. 2003. 1–36. o.

Pósán László