Klió 2003/2.

12. évfolyam

Ókor

Késő antik kultúra

A késői antikvitást a klasszikus kultúra szempontjából hanyatló időszaknak szokás tekinteni, és nem is alaptalanul. Az utóbbi évek kutatásainak eredményei azonban arra figyelmeztetnek, hogy ennek a jelenségnek is az eddiginél árnyaltabb megítélésére van szükség. Jelen esetben a szerző a művészeti, mindenekelőtt a szobrászati emlékek vizsgálata alapján jut az előbbi következtetésre. Ez azért is figyelemre méltó, mert eddig úgy tűnt, hogy a szobordíszek tűntek el először a középületekből és jómódú villákból a III. század közepétől kezdve. Az antik szobrok többsége az ideálszobrászat (a német Idealplastik) körébe tartozott, ami többé-kevésbé mitológiai szobrászatot (az angol mythological sculpture) jelentett, így érthetőnek látszott, hogy a kereszténységnek erre nincs szüksége. A szerző viszont egy sor eddig is jól ismert dombormű (pl. Ara Pacis, Constantinus-ív) és szobor (császárportrék, istenalakok) esetében állapítja meg, hogy azokat a IV. század folyamán felújították vagy átalakították, hogy újra felhasználják. Az első nagy felújító feltehetően a 300-as évek elején Maxentius volt, aki Róma korábbi fényét akarta visszaállítani. Valószínűleg ő kezdte el annak a diadalívnek az építését is, melyet Constantinus már a maga győzelmének az ünneplésére avatott fel. Ennek domborműves díszei már eddig is az újrafelhasználás tipikus esetét mutatták: a Hadrianus-, Marcus Aurelius-kori részletek jól megkülönböztet­hetők voltak a Constantinus-kor domborműveitől.

De nemcsak újrafelhasználásról beszélhetünk IV. században, hanem új alkotásokról is, melyek elkészítéséhez gyakran az I–II. század stílusát vették mintául, ezért korábban gyakran a II. századra datálták ezeket (pl. Parabiagoi- tál, constantinopolisi mozaikok). Az újabb ásatások, különösen a keleti Mediterraneum területén, a klasszikus motívumok meglepő repertoárját hozták napvilágra ebből a késői periódusból, nem egyszer keresztény kontextusban. A szobrászati alkotások készítésének központja a délnyugat kisázsiai Aphrodisziasz volt, mely az egész császárkor folyamán működött, és megőrizte magas művészi színvonalát. A IV–V. században még nagy mennyiségben folyt a pogány istenszobrok készítése, melyek akár a középületekben, akár a magán villákban fontos szerepet játszottak. Még a keresztény egyházatya, Prudentius is 400 körül büszkén ír Róma szobrairól, mint a város legszebb díszeiről, melyek megérdemlik, hogy vigyázzanak rájuk. A korábbi szobrok újrafelhasználását sem tekinthetjük pusztán az anyagi helyzet vagy a kézművesség hanyatlásának, hanem inkább az élő hagyomány jelenségének. Gazdag szobrászati díszítéssel nemcsak Rómában és környékén (pl. Ostiában) találkozunk ebben az időszakban, hanem egy rendkívül gazdag dél-franciaországi (Chiragan) római villában is. Itt egy 120 darabból álló szobor­csoport került napvilágra igen változatos tematikával: császármellképek, imago clipeatak, istenszobrok (Dionüszosz, Aszklépiosz), öreg halász, Hérak­lész munkáinak ábrázolásai domborművön. A szobrok egy része korábban készült, ezeket, ha kellett, kijavították, olykor máshonnan származó részekkel kiegészítették (pasticcio), vagy teljesen újonnan készítették. Ez utóbbiakra gyakran jellemző az azianus modorosság, ami a testtartásban, az anatómiában, a tekintetben jelentkezik. Jellemző eszköze a mély bevéséseknek a futófúró. A már nem bensőből fakadó formai követelmények alkalmazása sajátos ellentéteket eredményez: magasfényű testfelületek, részletgazdag haj- és ruhaábrázolás mellett a hátoldal csak durván van kifaragva, minthogy a szobrok fülkékbe voltak állítva.

Valamennyi pogány isten szobrával találkozunk még e kései időszakban, de a legkedveltebb Dionüszosz és a kíséretéhez tartozó mitológiai alakok voltak. A ciprusi Paphoszban mozaikok sora került elő e téma ábrázolásával, és bizonyosnak látszik, hogy eszkatológikusan értelmezték. A piciny Dionüszosz az ülő Hermész karjában úgy jelenik meg, miként a gyermek Jézus anyjának ölében. A Marszüasz történetét ábrázoló mozaikon még egyértelműbb az átértelmezés. Apollón feje körül nimbusz látható, és mellette egy nőalak áll, aki fölé a Plané (tévelygés, tévedés) név van írva. A bűn perszonifikációjának jelenléte Marszüasznak arra a vétkére utal, hogy istenhez merte magát mérni. Közkedvelt volt Ganümédész alakja is, akit Zeusz sasmadara ragadott el, és így az égbeemelkedés mitikus példája lett. A hellenisztikus szobrászat kedvelt alakjairól, mint a pásztor, a halász, egy sor másolat készülhetett ekkor, minthogy pogány, keresztény vagy zsidó egyaránt választhatta, és saját hite szerint értelmezte. Ez lehetővé tette, hogy viszonylag toleráns, sokvallású társadalom legyen a későókorban.

Mindezt úgy magyarázhatjuk, hogy a születő és erősödő kereszténységnek először kulturális legitimációra és akkulturációra volt szüksége, nem pedig konfrontációra. Ez a szellem jellemző az V. század nagy görög költőjére, Nonnoszra, aki elkészítette Szent János evangéliumának parafrázisát, ugyanakkor terjedelmes eposzt írt Dionüsziaka címen, melyben előadja az isten diadalmenetét Indiába. Aligha számíthatott volna érdeklődésre ez a munka, ha nem illeszkedik bele korának spirituális világába. Folyamatosság és törés egyaránt jellemző erre a korra, ahogy ezt Theodosius missoriuma (ezüst tál) mutatja: a középpontban trónoló keresztény uralkodó alatt annak a Földnek (Tellus) a perszonifikációja hever, aki az Ara Pacisnak is meghatározó alakja.

N. Hannestad: Tradition in Late Antique Sculpture. Conservation – Modernization – Production (Hagyomány a késő antik szobrászatban. Megőrzés – modernizálás – előállítás). Acta Jutlandica 69:2. Aarchus 1994. 166.

N. Hannestad: Das Ende der antiken Idealstatue. Heidnische Skulptur in christlichen Häusern? (Az antik ideálszobrászat vége. Pogány szobrászat keresztény házakban?) Antike Welt 33, 2002. 635–649.

Gesztelyi Tamás