Klió 2003/2.

12. évfolyam

Összefoglalások

Történetírás és nemzet

A Berlinben működő, Európa összehasonlító történetírásával foglalkozó központt, amelyet a két berlini egyetem, az egykori nyugati szektor Szabad Egyeteme és a Humboldt Egyetem támogat, a Volkswagen-Stiftung mellett, 1999 júniusában tartott ülésszakot a történetírások nemzetközi összehasonlítása tárgyában. Az itt ismertetett kötet ennek a konferenciának az előadásait tartalmazza, három nagyobb tematikai egységbe csoportosítva.

A hosszabb bevezetést a kötet két szerkesztője, Christoph Conrad és  Sebastian Conrad írták. A saját, hazai és egyéb történetekhez való viszony összehasonlító vizsgálatára törekszenek a kötet szerzői, az értelmezett történetírást hasonlítják össze. A történetírás történetét már több gyűjteményes kötet tárgyalta, de azok csak párhuzamosan vizsgálódtak. Itt éppen az összehasonlítás lehetőségei és korlátai állnak az előtérben, mindig konkrét esettanulmányok formájában. Pedig az összehasonlítás a 80-as évek óta divatossá vált, már a historiográfia vonatkozásában is. Mindig szem előtt tartva az egyik Kuroszava-filmet, ahol hét szemtanú hétféleképpen adja elő ugyanazt a történetet. A szakma régebben a kapcsolattörténetet vizsgálta. A XIX–XX. században a történetírásnak a nemzet fejlődésében elhatározó szerepe volt- A historiográfia, vagyis a történetírás története többféle értelemben használatos: l. a történész-„céh” története, a nagy történészek gondolatai; 2. szerepe a nemzetépítésben; 3. a módszertan története, de ez is politikai jellegű, újabban a németek történeti társadalomtudománynak nevezik; 4. a professzionalizálódás; 5. a mikrohistóriát még alig vizsgálták, 6. a narratíva, a modernizálás, a  szekularizálódás, a nemzet története. Hayden White elméletét a szakma elutasítja; 7. az európai modell elterjedése a tengerentúlon. Két, esetleg több történetírást szoktak összehasonlítani, de elkerülendő az, hogy ezeket monolit irányzatokként tárgyalják. Ez a fajta vizsgálódás már 1900 táján ismert volt. Általában egyes országok történetét szokták összehasonlítani, ha szinkron a vizsgálódás. Diakronikusan a felvilágosodás, a historicizmus stb. a nagy csoportok. Ilyenkor a kontinuitás vagy szakítás a téma. Iskolákat és/vagy egyéneket szokás összehasonlítani. Kultúrákat is, de ezek elhatárolása nehéz, 1492 óta nincsenek független kultúrák. Az elhatárolódást az ideológiától, a szépirodalomtól stb. mindig szem előtt kell tartani.

Az első rész címe A történelem mint nemzeti vetület  Stefan Berger glamorgani (Wales) egyetemi tanár a német, angol, francia és olasz nemzeti történetírást hasonlítja össze 1800-tól. Ekkor a történetírás elsődleges feladata politikai jellegű, a nemzetállam építésének elősegítése. A történetírás ugyan ekkortól már az objektivitást hirdeti, ettől tartja magát tudományosnak (a műkedvelőktől elhatárolódva), az értékmentes tudomány persze fikció. A német történetírás mindig a nemzeti ügyet támogatta, ezért Hitlert is. Az olaszoknál 1925 óta sok vita volt, és sok minden megjelenhetett, ami Németországban elképzelhetetlen volt. A francia történetírás alapvetően baloldali volt, de a vichy-i időszakban sokan támogatták a kormányt. Az angolok szívesen tanultak a németektől, azok viszont módszertani szempontból bírálták őket, mert közel álltak a szépirodalomhoz. A nemzeti történetírás alapkérdése az eredetmítosz, de az újkor vonatkozásában, a németeknél az 1870/71-es egyesülés. Ekkor volt divatban a nemzetkarakterológiák összeállítása. A történészek mégis egyfajta ökumenét alkottak, bár különböző nemzetekhez tartoztak, tanultak egymástól, voltak kitapintható hatások. A munkásmozgalmi tematika sokakat vonzott. A német társadalomtörténet az 1960-as évekig gyenge volt, az erős állam miatt. 1918 után a „népiségtörténet” (Volksgeschichte) volt a divat. Az angoloknál viszont a rasszizmus is előfordult (Freeman). Még a társadalomtörténet is alapvetően nemzeti volt. Valamiféle európai identitás ekkoriban gyanús volt- Persze felvethető itt a kérdés, vajon a nemzetállam szükséges lépcsőfoka volt-e a fejlődésnek. Manapság a történetírás szerepe a köztudatban csökken, a homogén nemzeti történelem paradigmáját sok mozzanat kétségbe vonta. De a Balkánon pl. most is (1999 !) alapvető az ősellenség-kép.

A Humboldt Egyetemen oktató Andreas Eckert az afrikai történetírást vizsgálja három esettanulmány kapcsán. Általánosságban utal arra, hogy az afrikaiak büszkék most felfedezett, persze a gyarmatosítás előtti történetükre. Mindenfelé a nemzeti történetírást sürgetik. A rabszolgaság kérdését alig tanulmányozzák. Általános az, hogy létezik afrikai történelem, ezt afrikai szempontból kell vizsgálni, a fő módszer az oral histroy.

Az első esettanulmány Nigéria, ahol már 1948-ban megalakult egy college, ma 12 egyeteme van. A gyarmati korszak a nemzeti történelemben csupán epizód. Előtte viszont igen dicső története volt az országnak. A történészek angol képzettségűek, az egyik egyetem élén iszlamizált angol áll, aki konzervatív muszlim. A Biafra-háború persze komoly hatással volt  a történetírásra. A nacionalista koncepciót bírálják, de mégis a nemzetépítés a legfontosabb. A történetírás társadalmi hatékonysága csekély. A gazdasági nehézségek miatt az oktatók fizetése mintegy a tizedére csökkent.

A másik példa Tanzánia. A nacionalista irányzat az 1970-es években válságba került. Az országnak egy egyeteme van, a történelem itt a társadalomtudományi karba beolvasztandónak számít. Az oktatók zömmel külföldiek. A gyarmatosítókkal való szembenállás a fő téma. Az 1970-es évek elején a marxista irányzat kerekedett felül, a nemzeti elvvel szemben a nép egysége a többi afrikai néppel a fontos. Az elméleti síkot azonban a kutatók nem hagyták el. Manapság a történelem iránt nincs érdeklődés, a történelem az iskolákban csak fakultatív tantárgy.

A harmadik példa Szenegál, itt is csak egy egyetem van Dakarban, helyi származású történész itt nincs. Erős a francia hatás, mert sokan ott tanultak. A fő kutatási terület a politikai történelem, a nemzetépítés. Az 1970-es években Senghor elnökkel szemben az egyetemi emberek ellenzékiek. A témák közt itt a rabszolga-kereskedelem is szerepel, meg az iszlám története. Itt található az országon túlmutató regionális érdeklődés. De a gazdasági válság miatt itt is hanyatlás következett be, a kutatás külföldön folyik. Vagyis érdemben nincs hazai (néger) történetírás, nincs speciális afrikai módszertan.

A kötet egyik szerkesztője, Sebastian Conrad, a berlini Freie Universitätről (a másik szerkesztő genfi professzor) a japán és az 1945 utáni német történetírást hasonlítja össze, a nemzeti lényeg vizsgálata szempontjából. A német történészek 1945 után az 1960-as évekig konzervatívok voltak, a politikai történet, azon belül is elsősorban a külpolitika állt érdeklődésük előterében. A japánok ugyanakkor marxisták voltak és kritikai társadalomtörténetet műveltek. A történetírásban a módszertan volt a fontos, a szöveg háttérbe szorult. A tematikai központ viszont a birodalom megalakulása, vagyis 1871 és 1868. Az identitás sokáig az egyetlen egyesítő mozzanat. A németeknél a földrajzi tér külön probléma: a kisnémet és nagynémet kettősség, vagy a Rajna-vidék és déli liberálisok szemben a konzervatív kelettel. Egyébként a Rajna a súlypont, vagyis az eredeti német állami terület. Franz Schnabel a kisnémet megoldást tartotta minden baj okának, Gerhard Ritter viszont egyértelműen mellette állt. A liberálisok a német államot bírálták, Schnabel mellett az 1945-ben az emigrációból hazatérő Hans Rothfels is ellene volt. Bismarckot azonban ő sem bírálta, mert ő európai rendet akart. A német befolyás számára, szerinte, Köztes-Európa a megfelelő terep. Bismarckot mindenképpen elkülönítik Hitlertől. Ritter szerint a német küldetés Közép-Európa megvédése az oroszokkal szemben. Ezt a liberálisok is vallják. A japán marxistáknál is 1868, a Meidzsi-reform a központi kérdés. A reform és a japán fasizmus közt a többség lát valamiféle kontinuitást. 1868 az egyik irányzat szerint sikeres polgári forradalom volt, amelyet a szamurájok, vagyis a nemesek vittek véghez, a másik szerint sikertelen, ezek az 1866-os parasztfelkelésre hivatkoznak, mint központi jelenségre. Az előbbi szerint persze a szamurájok a modernek, a másik szerint a reakciósok. A német konzervativizmus jelenlétét az NDK léte magyarázza.

Frank Hadler, a lipcsei kelet-közép-európai intézet vezetője a cseh Jirí Pešek nyomán beszél sárkányokról és sárkányölőkről a címben. A sárkány Pešek szerint a nem cseh történelem elhanyagolása, ma is csak kivételesen foglalkoznak más témával. A sárkányölők azok, akik ezzel a jelenséggel szembeszállnak, ilyen a magyaroknál és a lengyeleknél akad, mint Jerzy Maternicki, megint egy sárkányölő György, mint Pešek maga. Kívülállók többet foglalkoznak a térség történetével, mint Klaus Zernack. A pártállami időkben a nemzeti mozzanat mégis fontos volt. Leszek Kolakowski véleménye szerint a marxizmus mindig alulmaradt a nemzeti mozzanattal szemben. Glatz Ferenc már 1993-ban javasolta a cseh, a magyar és a lengyel példa összeha­sonlítását. Mindegyik nemzet történetében vannak traumatizáló események, a lengyel felosztások, Trianon, a cseheknél a németek az egész történelmen keresztül. A XIX. század második felében mindháromnál a szakmai színvonal igen magas volt, a második világháború idején persze már csak a magyar működhetett. A szovjet korszakban is a nemzeti mozzanat állt a középpontban. Az egyetemek és az akadémiák között megosztás történt, a kutatás az akadémiai intézetek feladata volt. 1945 után  a nemzeti történelmen túli tematika is előkerült, nemcsak a disszidensek munkáiban. A Szűcs Jenő kezdeményezte vita maga volt az „ellenállás”. A lengyeleknél az újonnan szerzett területek legitimitása volt az egyik fő kérdés, illetve 1956. Itt a millennium megünneplése (1993–96) volt fontos. A lengyeleknél és a magyaroknál elég korán volt nyitás a nem-marxista irányzatok felé, de a cseheknél csak 1963-ban kezdődött a sztálini koncepciós perek felülvizsgálata. A nemzetállam továbbra is persze a kutatás nagy előmozdítója, a kapcsolat vele még szorosabb. De vannak kísérletek a tudomány, politika és ideológia hálójából történő kilábalásra.

Jutta Scherrer, a párizsi Ecole Pratique oktatója a posztszovjet Oroszország történetszemléletét vizsgálta. A glasznoszty és az egyéb korszakalkotó változások persze nem történészektől indultak el, hanem disszidens közírók – mint Roj Medvegyev, aki egyébként történész is – kezdték a szamizdatokban publikálni a leleplezéseket a szovjet korszakról. A glasznoszty idején az oktatás messze elmaradt a változásoktól, a dogmatizmus továbbra is él, az intézmények átstrukturálása viszont még folyamatban van (a kilencvenes évek végén). A nehéz anyagi helyzet miatt a történész szakma voltaképpen válságban van. 1986-89 között kezdődött el a szovjetkori tabuk felszámolása, ebben a szépirodalom játszott vezetőszerepet, nem a történetírás. Most már Lenint is felelősségre vonták a szovjet korszakért, az októberi forradalom nem legitimált semmit. A szakmabeliek viszont még alig hallatták a hangjukat. A kilencvenes évek első felére érvényes a tanulmány címe, „Vágyódás történelemért”. Ez a cári korszak rehabilitálását jelentette. Ez a Romanovok és a nemesség újrafelfedezését is jelentette, számos könyv jelent meg az utolsó orosz dinasztiáról és különösen II. Miklósról. Sztolipin szerepel itt mint a modernizálás megvalósítója. A kozákoknak is támadt kultuszuk. A moszkvai Szpasz(Megváltó)-templomot, amelyet Sztálin felrobbantatott, Hruscsov meg strandot akart építeni a helyén, teljes pontossággal újra felépítették. Az ortodoxia visszanyerte központi helyét. Éppen a neokommunista Zjuganov adta ki az új, hármas jelszót; államiság, szellemiség, közösség (a két utóbbi oroszul plasztikusabban hangzik: duhovnoszty és szobornoszty). Jelcin kérésére Jurij Szudakov állította össze az oroszság hat elvét, ezen belül az ortodoxia és a közösség a legfontosabb. Rengeteget írnak az „orosz eszméről”, amely az orosz fejlődés egyediségét emeli ki. Putyin már a szovjet korszak rehabilitálását is kezdeményezte. A történelmet istenítik, sorra kiadják a nagy XIX. századi orosz történészek munkáit, a történeti könyvkiadás már áttekinthetetlen. Jelentős a teológiai irodalom is. A kutatók személyében alig van változás. Egyháztörténettel most az egykori tudományos ateizmus oktatói foglalkoznak, az orosz történelemben is adódnak újabb értékelések. A liberalizmus kezdeteit II. Katalinnál találják meg.

A modern irányzatokat, mint a kulturális antropológia, az orosz szakma nem ismeri el. Társulat alakult a XX. századi orosz történelem tanulmányo­zására. 1997-ben megjelent egy hivatalos orosz történelem tankönyv, amely az államiságot hangsúlyozza. Sok a forráskiadás a szovjet korszak vonatkozásában, dokumentáris forradalomról is beszélnek néha, de a kérdés historiográfiája még nem született meg. A zsidók, kozákok, szabadkőművesek története a menő téma. Az isztorioszofijának nevezett irányzat világnézetileg meghatározott dilettantizmusnak tekinthető. A kulturológia manapság a marxizmus-leninizmust pótolja, Oroszország eurázsiai jellegét hangsúlyozza. Más országokban (a német, francia példa) nem foglalkoztak azonnal a rendszer bukása után a történetével. A cári korszak démonizálásából mára iránta való rajongás lett. De a szerző kétségesnek tartja, vajon lesz-e egyáltalában leszámolás a múlttal. A többi egykori szovjetköztársaságban is hasonló folyamatok mennek végbe.

A második nagyobb rész címe: A forma tartalma. Alexandre Escudier, a berlini német–francia intézet munkatársa a francia és német XIX. századi történetírást hasonlítja össze a történeti ábrázolás szempontjából. A poszt­modernizmus és az objektivitás szembeállításától jut el a kései felvilágosodástól kezdve az elmélet és gyakorlat viszonyához a kérdést illetően. A franciáknál a tények számítanak, az ábrázolás vezet el végül a fogalmakhoz. A németek már a XVIII. század vége előtt foglalkoztak egyetemes történettel. A század német módszertani mestere, Droysen, a források, a célok és az előadás módjában találják meg az alapvető elemeket. Droysen megkülönböztet vállalkozó, elbeszélő, didaktikus és diszkurzív fogalmazást. Az összehasonlítás a franciákkal nehéz. A francia történészek egyúttal újságírók és politikusok is, a németeknél ez ritkább. A német persze a régebbi, a forráskritikán nőtt naggyá. A franciáknál a társadalmi hatás a fontos. De mindkettőnél a nemzeti identitás erősítése a cél. A franciáknál vannak erős önéletrajzi elemek, a németeknél a források állnak az első helyen. Droysen felfogását a maga korában nem fogadták el. A kutatást és az ábrázolást élesen elválasztották egymástól. A szerző a végén élesen fellép a filozófiai pátosz ellen.

Paul Nolte, aki a brémai egyetemen XX. századi intellektuális történelmet oktat, Thomas Nipperdey és Hans-Ulrich Wehler két nagy, XIX. századi német történeti szintézisét veti össze. Mindkettő a hosszú XIX. századot tekinti át, igen nagy terjedelemben. Ki fogja ezeket a munkákat olvasni? Nipperdey (1927–92) és Wehler (1931-ben született) nagyjából egyidősek, a politika hatása alatt állnak. A nemzeti történelem primátusát még a történeti társadalomtudomány megjelenése sem módosította. Hayden White 1973-as könyve óta az esztétizálást elvetik, a forma mellékes a tartalom mellett. A németek szerint White nem ment túl azon, amit már Droysen megállapított. A németek szerint az ábrázolás formája mégis ugyancsak fontos. Nipperdey ábrázolását Napóleonnal kezdi, Wehler jóval korábban, de ő is hangsúlyosan nem a forradalommal. Mindkettő kronológiájában a cezúrák politikatörténetiek. A két munka tartalomjegyzéke szinte szimmetrikus, a gazdaságot, a politikát és a kultúrát tárgyalják, de ezek között nincs kapcsolat. A struktúratörténet és az eseménytörténet mindkét munkában váltakozik. Vagyis végeredményben sok a hasonlóság a két szintézis közt. És persze sok a szakma konvenciója. Nipperdey a tárgyalt korszakból indul ki, Wehler a jelenből visszafelé. Nála a személyiségek számítanak, dramatizál. Van, aki négyféle narratívát különböztet meg náluk. Mindkettőnél egyaránt a probléma az 1933-as fordulat megértése, meg a modern világé. Mindkettőnél még mindig a nemzeti történelem  áll az előtérben. Kétféle őssort lehetne összeállítani, Herder – Ranke –.Sybel – Nipperdey, illetve Schlözer – Droysen – Treitschke – Wehler. Nipperdey inkább Hérodotosztól tanult, Wehler Thuküdidésztől. De végül is kettejük közt több a hasonló vonás, mint az eltérő.

A harmadik és ismét terjedelmesebb rész círne: Összehasonlítás a határon? Peter Schöttler, aki a. francia CNRS-ben végez német–francia összehasonlítást, Az intellektuális Rajna-határ címen összeveti az Annales irányzatát a nemzetiszocialista történetírással. A harmincas évek német néptörténete (Volksgeschichte) hasonlítható össze az Annales-lal. Gerhard Ritter bírálta a franciákat, elembertelenedést vetett a szemükre. A németek elutasították a francia irányzatot, a franciták olykor pozitívumot is láttak a németeknél. Utánzásról nem lehet szó, mert mindkettő ellenségnek tekintette a másikat. Közös bennük az interdiszciplinaritás, a tartományok történetének a vizsgálata (Landesgeschichte), új módszerek felhasználása, térképek és statisztikák készítése. Persze ezek valójában nem hasonló vonások, nem is valóban új módszerek. Nincs igazi párhuzam. A német néptalajnak és kultúrtalajnak (Volksboden, Kulturboden) nincs megfelelője. A 289. lapon a szerző tanulságos összeállítást közöl az ellentétekről (hasonló vonás érdemben alig van). Az Annales-iskola megfosztja a történelmet a varázsától, a német totalitás-koncepció ismét elvarázsolja. Marc Blochnál osztályok szerepelnek, a németeknél a nép. Nincs közös nyelv.

Thomas Welskopp, a berlini szabad egyetem társadalomtörténeti tanszékéről a harmincas és a hetvenes évek német társadalomtörténetét hasonlítja össze, az 1998-as frankfurti német történésznap (konferencia) kapcsán. Nagy vita volt ott a harmincas évek társadalomtörténetéről, amely nem sok újat hozott, a történeti társadalomtudomány kutatása viszont csak most kezdődött. A személyekben van bizonyos kontinuitás. De a struktúra-történet nem az akkori népiségtörténetből származik, hanem visszatérést jelent a historicizmushoz, az Annales-iskolával és a marxizmussal szemben. A népiségtörténet korábbi irányzatok szintézisét jelentette a nemzetiszocia­lizmus szellemében. Szembefordult az állam és társadalom kettéválasztásával. Az agrárszociológia a helytörténet és a fogalomtörténet összefogása volt, ez így a totalitást jelentette. A földrajzi tér fogalma is fontos volt. A politikai igény volt a fontos, nyelvi és egyéb technikákat átvettek, de módszert nem. 1945-re ez az irányzat zsákutcába jutott. Otto Brunner, Theodor Schieder és Werner Conze struktúratörténetté keresztelte át. A nép helyett az ember került a központba. Az értékszkepticizmus kimondta, hogy a történész nem lehet optimista. Az igényelt szintézis azonban nem sikerült. Ez a társadalomtörténet persze nem fenyegette a főtémát, a politikai történetet. Az idősebbek ajtót nyitottak a fiatalabb nemzedékeknek. Ebben Hans Rosenbergnek volt nagy szerepe. De azután kiderítették, hogy a struktúra­történet nem eléggé történeti. Kosellecknél a struktúra a tapasztalat kategóriája. Van egyfajta linearitás a historicizmustól a struktúratörténeten át a történeti társadalomtudományhoz. A fogalomtörténet Wehler szerint a historicizmushoz való visszatérés veszélyét idézi fel, vagyis zsákutca. A struktúrákat mint szinte személyeket fogják fel, valójában folyamatokat látnak. A földrajzi tényezőnek itt nincs szerepe, a struktúratörténetben központi jelentőségű. A történelmi társadalomtudomány ellenzi a mikrotörté­netet és a hétköznapi történetet. A három fogalom közt nincs genealógiai kapcsolat. A történeti társadalomtudomány más befolyások hatása alatt alakul ki, de mindkettő sok szempontból a historicizmusból származik.

A trieri Gabriele Lingelbach az amerikai és a francia történetírás kapcsán először elvben kifejti a kulturális transzfer (kb. = hatás) és az összehasonlítás fogalmát. A két módszer egyaránt elsőbbségre törekszik a másikkal szemben. Van olyan felfogás, hogy az összehasonlítás a kiemelt eseteket elszigeteli környezetüktől, pedig azzal összefüggenek. A hatáskutatás (nem olyan tudományos, mint a transzfer, de talán megteszi) éppen a kölcsönhatásokat vizsgálja. Valójában mindkét módszerre szükség van, az elsőbbség kérdése meddő. Itt a francia és az amerikai történetírást veti össze a XIX. század második felében. Mindkettő a német történetírást  tartja a példának, de valójában csak az amerikaiak tanultak valamit tőlük. Az amerikai történészek majdnem fele tanult német egyetemeken, a franciák közül csak a negyedrészük, de ezek a jelentős történetírók. Tanárcsere csak a németek és az amerikaiak között létezett. Az amerikai történészek hagyatékában sok a francia könyvekről írt ismertetés, amerikairól alig. Fordítást a másik nyelvből alig találunk. Persze a hosszabb németországi tanulmányok mögött az van, hogy az amerikaiak csak nyelvet tanulni jártak oda. A franciák előbb csak magánlevelekben bírálták a német történetírást, később azonban a szaksajtóban is. A franciák a konkurenciát látják a németekben. A szemináriumi oktatást viszont a franciák és az amerikaiak egyaránt nagyra becsülik. De az intézményt mégsem vették át, mert a szeminárium nemcsak az órát jelentette, hanem helyiséget, s szervezetet is. A német történetírásból csak bizonyos részeket vettek át. A francia és az amerikai összehasonlításából az derül ki, hogy a szakma professzionalizálódása (tanszékek, karrier) mindkettőben nagyjából egy időben ment végbe. A felhasznált módszerek is hasonlók. A franciákat nagyobb mértékben határozta meg az, milyen középiskolából jöttek, inkább a ténytudásra helyezik a hangsúlyt, a felkészítés tagoltabb. Az amerikaiak inkább kutatásra vagy politikai karrierre törekszenek. De mindkét esetben az oktatást és a kutatást, német mintára, egy intézményen, az egyetemen belül képzelik csak el. A franciáknál az egytemeket az állam irányítja, az amerikaik inkább a piaci igényekhez alkalmazkodnak. Mindkét történetírás a németből csak bizonyos elemeket vesz át. Inkább csak a makrotendenciákat lehet leírni az öszehasonlítás során. Több kutatást sürget, és figyelmeztet a szakkifejezésekkel kapcsolatos nyelvi problémákra.

Végül Matthias Middell, a lipcsei egyetemen a tanulmányi ügyvezető, az 1945 utáni két német történetírást hasonlítja össze. A dolog bonyolult, hiszen mindkettő a maga rendszerének a legitimálását is szolgálta. Az NDK fejlő­déséből indul ki (maga is ott nőtt fel). A nyugatiak csak a különbségeket látták a két történetírás között. Az NDK-ban néhányan elismerik a nyugatnémet történetírást. A hetvenes–nyolcvanas évek során bekövetkezett valamelyes enyhülés. 1970-ben Unbewältigte Vergangenheit (Feldolgozatlan múlt) címen három kiadásban is megjelent egy gyűjteményes kötet a nemzetiszocialista korszakról, ez még azt az álláspontot képviselte, hogy nyugaton, vagyis az NSZK-ban még folytatódik a nemzetiszocialista történetírás. A  későbbi években az objektivitásra való törekvést már mindkét fél elismerte a másiknál, a történeti igazság a fontos mindkettőnek, de a világnézeti különbségek megmaradtak. A konkrét eredményeket, feldolgozásokat vetették össze, a szocialista felsőbbrendűség elvét már feladták. Az intézményekben minden­képpen sok a hasonló vonás, de az NDK-ban inkább a különbségeket hangsúlyozták. Az összehasonlítás sokszor csak implicite mutatkozott meg. 1989 után maradtak módszerbeli különbségek, de sokkal fontosabb volt a reagálás a globális kihívásokra. 1995-ig valójában nem történt érdemi össze­hasonlítás. De azt elismerték nyugaton, hogy keleten is írtak érdemleges munkákat. A volt NDK-történetírást itt két módon közelítették meg. A potsdami központ körül gyülekezők az uralmi diskurzust tartották fontosnak, az állami beavatkozást hangsúlyozták, a szövegek vizsgálata elmaradt. A másik irányzat a narratívák összehasonlítását állította az előtérbe, és így hasonló és ellentétes vonásokra egyaránt leltek. Megvizsgálandó kérdés, miért sikerült a volt NDK-ban a renacionalizálás. Az NDK-ban az oktatást és a kutatást elkülönítették, a vezető pártemberek is foglalkoztak történetírással. Az immobilitás igen magasfokú volt, sok német hagyományt elhagytak, különösen az intézmények terén. Túl sok volt az egyetemen kívülről jövő történész (ahogy ez a nemzetiszocialista korban is volt). Az 1980-as évekig az NDK-ban az egyetemi emberek írták a legtöbb munkát, a pártintézmények embereinek a termése) már az 1970-es években visszaszorult, de ők voltak az ellenőrök. Persze a pártirányítás sohasem volt teljes. Befejezésként arra utal, hogy az NDK összehasonlítása egyéb pártállami történetírásokkal, vagy a két német szakma összehasonlítása mellett egyéb lehetőségek is vannak. A valamilyen formában összevont „német” történetírás összevetése más nemzeti történetírásokkal mindig más kérdésfeltevéseket hoz magával. A további kutatást megkönnyíti, ha tisztában vagyunk azzal, mit kell az összehasonlítás alapján kiemelni, tehát mire való az egyáltalában.

Mint látható, igen érdekes kötetről van szó. Persze olvasását lényegesen megkönnyítette volna, ha a szerzők többsége nem ragaszkodott volna a németeknél oly kedvelt ezoterikus szakmai tolvajnyelvhez. Csakhogy úgy látszik, manapság világosan és érthetően írni, ahogy azt valamikor a stilisztika tanította, már szinte illetlenség vagy természetellenes.

Christoph Conrad und Sebastian Conrad (Hg.): Die Nation schreiben. Geschichtswissenschaft im internatinonalen Vergleich. (A nemzetet írni. Történetírás a nemzetközi összehasonlításban) Göttingen, 2002, Vandenhoeck und Ruprecht, 400 o.)

Niederhauser Emil