Klió 2003/1.

12. évfolyam

XX. század

Jugoszlávia felbomlásának folyamata

Igen fontos könyvvel gyarapodott a címben megfogalmazott kérdéskör már eddig is hatalmas délszláv és nemzetközi irodalma. A szerző, Božo Repe ugyanis nem az újságírók és az eseményekre személyes tapasztalatuk alapján visszaemlékező politikusok műveinek számát gyarapítja, hiszen történész, méghozzá olyan, aki pályáját levéltárosként kezdte. Nyilván ennek köszönhető, hogy művében nem csupán a már közzétett anyagokra – újságcikkekre, dokumentumgyűjteményekre, monográfiákra – támaszkodott, de hatalmas szlovén levéltári anyagot is feldolgozott, s ő maga is készített interjúkat a legfontosabb szlovén politikusokkal. E rendkívül összetett témát hat fő fejezetben tárgyalja, s a téma bonyolultsága miatt egyes kérdések más és más összefüggésben újból és újból előkerülnek.

Már a könyv előszavában leszögezi, hogy a délszláv nemzetek között három kérdésben alakult ki komoly nézeteltérés: 1. Abban, hogy Jugoszlávia államok szövetsége legyen-e, vagy olyan egységes állam, amelyben a különböző népekből lassan egységes jugoszláv nemzetet alakítanak ki. 2. Azt illetően, hogy kialakuljon-e a többpárti demokratikus parlamentáris rendszer, vagy megmaradjon az alkotmányos privilégiumokkal bíró egyetlen párt uralma, s végül 3. hogy a piacgazdaság és a tulajdon pluralizmusának törvényei vagy az állami irányítás alakítsa-e a gazdaságot. Ezek az évtizedek óta fel-fellobbanó viták a nyolcvanas évek második felében már adták a délszláv politikai életet. Úgy véli, hogy a szlovén önállóság melletti döntés a nemzeti érzések és a szlovén társadalom modernizációjára irányuló liberális nézetek sajátos szövevényének alapján született meg akkor, amikor úgy látták, hogy ezen érdekek együttes képviselete Jugoszlávián belül már nem lehetséges. A szlovénok ugyanis az 1980-as évek második feléig nem akartak önálló, független Szlovéniát, nemzeti, gazdasági és politikai törekvéseiket a délszláv államon belül szerették volna érvényesíteni.

A kötet első nagyobb egysége a szlovénok és a föderáció közötti viszonyt vizsgálja, de bőven szól a szerbek és a szlovénok közötti ellentétekről is. Az egész fejezet arról tanúskodik, hogy az úgynevezett titói Jugoszláviában a kezdetektől a felbomlásig szinte folyamatosan vita zajlott arról, hogy mennyire legyen az ország központosított vagy decentralizált, illetve, hogy milyen mértékben engedjenek teret a piaci mechanizmusoknak. E kérdésben a legfőbb tekintélynek örvendő Tito is többször megváltoztatta a véleményét. 1952-től 1958-ig például jobban figyelembe vették a piaci szempontokat, akkor azonban visszatértek az adminisztratív megoldásokhoz, s a következő időszakban ez a huzavona többször megismétlődött. Az ezzel összefüggő vitákban persze minden szereplőnek megvoltak a saját érvei. 1962-ben például, amikor ismét felmerült a gazdaság decentralizációjára vonatkozó igény, a szlovénok tiltakoztak az extrajövedelemre kivetett adók ellen, mondván, hogy így valójában a szorgalmas munkát adóztatják meg.

Hasonló ingadozás figyelhető meg a nemzeti kérdés megítélésében is. 1958-ban a kommunista párt még úgy vélekedett, hogy ezt a kérdést véglegesen megoldották, de már 1959-ben kiderült, hogy a kisebbségek helyzete nem kielégítő, majd 1964-ben már napirendre kellett tűzni a nemzeti kérdés megoldását is. Repe ismerteti a nemzeti önállóságot Jugoszlávián belül megőrizni kívánó szlovénok és a jugoszláv irányultságú szerbek között az 1960-as évek elején kialakult vitát. A szlovénok nemzeti identitásukat féltették a jugoszlávizmustól. Beszédes példa szól arról, hogy milyen dolgok miatt elégedetlenkedtek a szlovénok: a televízióban levetített külföldi fílmek több mint felét csak az úgynevezett szerbhorvát felirattal látták el, s a szlovénoknak csak 1968-ra sikerült kiharcolniuk, hogy Szlovéniában a tévéhíradó szlovénül szólaljon meg. A szerző, aki végigkíséri a szövetségi alkotmány körül 1962-töl 1974-ig tartó vitákat, azt is megmutatja, hogy e küzdelmekben az éppen vesztes fél is kapott mindig valamit. A legérdekesebb helyzet az 1960-as évek vége felé, a hetvenes évek legelején alakult ki, amikor is Szerbiában, Horvátországban és Szlovéniában is olyan “liberális” vezetés volt, amelyik a gazdasági reformokon túl az ország konföderalizálását is helyesnek tartotta volna. Szerbiában ekkor támogatták először és utoljára konföderatív Jugoszlávia gondolatát. Ezeket a vezetőket Tito eltávolította, s új kompromisszum alakult ki: az 1974-ben elfogadott, s módosításokkal Jugoszlávia széteséséig érvényes alkotmány. Ez olyan helyzetet hozott létre, amelyben a köztársaságok nagyobb önállósághoz jutottak ugyan, de ez az alkotmány – Repe megfogalmazása szerint – a nemzeti jogokat a demokrácia helyett, és nem azzal együtt adta meg.

Ezzel az alkotmánnyal egyes szerb politikusok már az 1970-es évek második felétől elégedetlenek voltak. Mindenekelőtt azt kifogásolták, hogy az alkotmány értelmében Szerbián belül történelmi-etnikai okokból két tartomány (Vajdaság és Koszovó) meglehetősen széles jogköröket kapott, ugyanakkor Horvátországban nem hoztak létre szerb autonómiát az egykori Határőrvidék területén. Szerb részről kifogásolták az alkotmány azon előírását is, amely szerint a föderáció szintjén a fontos döntéseket csak konszenzus alapján lehet meghozni. Ez az előírás és bizonyos jogi tisztázatlanságok azt eredményezték, hogy az egyes köztársaságoknak nem tetsző döntéseket blokkolni lehetett, s a problémák megoldatlanok maradtak. (Ennél a résznél érdekes lett volna megtudni, hogy ezek az esetek milyen mértékben szolgálták az egyes nemzetek érdekeit, tehát, hogy például milyen arányban blokkolták a döntéseket a szlovénok és a szerbek, illetve, hogy milyen típusú döntéseket blokkoltak). Az emiatt kialakult nézeteltéréseket csak fokozta, hogy az 1970-es évek végétől meghalt, illetve nyugdíjba vonult az a vezető réteg – köztük Kardelj és Tito – amely számára a jugoszlavizmus még valódi cél volt. Megkezdődött a harc azért, hogy ki vehetné át Tito örökségét – Szerbiában erre Slobodan Milošević volt a legesélyesebb – s megkezdődött Tito és a jugoszlavizmus mítoszának rombolása.

Szlovéniában – mert Repe, aki persze igyekszik az összjugoszláv helyzetet is megértetni, mindenekelőtt az ottani eseményekre helyezi a hangsúlyt – egyre elégedetlenebbek voltak a föderáció működésével. Kifogásolták, hogy a szövetség arra törekszik, hogy a szlovénok vegyék ki a részüket azon külföldi hitelek visszafizetéséből, amelyeket más köztársaságok használtak fel, hogy a szövetségi bankon belül a korábbi konszenzusos döntést felváltotta a többségi alapon történő döntéshozatal, stb. A pazarló, nemegyszer fölösleges szlovén ipari beruházásokat az ország déli területeiről behívott “vendégmunkásokkal” működtették. Ezek száma a hetvenes évek folyamán olyan rohamosan növekedett, hogy a szlovénokban okkal vagy ok nélkül, egyfajta fenyegetettség érzése alakult ki: ha ez így megy tovább, kisebbségbe kerülhetnek a saját köztársaságukban. Ehhez járult a szövetségi szervek teljes érzéketlensége a nemzeti kérdések iránt: a nemzetközi szerződéseket még akkor is szerbhorvát nyelven fogalmazták meg, ha az kifejezetten a szlovénokkal kapcsolatos megállapodást tartalmazott. Ez az Olaszországgal megkötött megállapodások esetében vált igazán abszurddá, amikor a szlovén helynevek helyett a szerbhorvát megfelelőt használták.

Ugyanakkor a szlovénok a gazdaságra és a föderáció működésére vonatkozó kritikájukkal többnyire egyedül maradtak. Ennek nem kis részben az volt az oka, hogy amíg Szlovéniában az 1980-as évek elejétől, de főleg 1986-tól egyre liberálisabb gazdasági és politikai vezető réteg vette át a hatalmat, a többi köztársaságban viszont az ortodox kommunizmus képviselői a helyükön maradtak. A nyolcvanas évek második felében ez a helyzet Horvátországban lassan megváltozott. Horvátország 1985-ben került gazdasági okok miatt szembe a föderációval, és a szlovénok elégedetten állapították meg, hogy nincsenek egyedül bizonyos szövetségi elképzelésekkel szemben. A többi köztársaság vezetőinek beállítottságát és tehetetlenségét mutatja, hogy amikor 1988 októberében a szlovénok és a horvátok szembeszálltak Slobodan Milošević politikájával, Bosznia-Hercegovina, Crna Gora és Macedónia képviselői Miloševićet támogatták.

Lassan világossá vált, hogy Szerbiában a politikai elit a tekintélyuralom, a nacionalizmus, a hagyományos szocialista gazdálkodás és az egypártrendszer folytatásának híve, míg Szlovéniában felgyorsultak a polgári demokrácia irányába mutató társadalmi, gazdasági reformok. Ugyanakkor azt illetően, hogy a kedvezőtlen szerbiai folymatokat meg kellene akadályozni, a szlovénok mozgásterét korlátozta a következő megfontolás: ha mi beleavatkozunk Szerbia belügyeibe, akkor ők is beleavatkoznak a miénkbe, s megakadályozhatják az általunk kívánatosnak tartott reformfolyamatokat. Ezért a szlovénok saját haladásuk biztosítása érdekében azt hangsúlyozták, hogy minden köztársaság vezetősége csak saját köztársasága belső ügyeiért felelős, s ez az álláspont a szerbeknek is megfelelt. Repe erősen hangsúlyozza, hogy annak ellenére, hogy Szlovéniában is tapasztalhatók voltak nacionalista jelenségek, a szerb-szlovén ellentét nem két nacionalizmus összecsapása volt, ahogy azt egyesek állítják, hanem két társadalomszervezési modell összeütközése.

Szerbiában 1980 és 1982 között viszonylag szabad volt a sajtó. 1982-től azonban a sajtót egyre erőteljesebben befolyásolta a politika, s a kommunista rendszer legélesebb (baloldali) kritikusai a szerb nacionalizmus híveivé váltak. Szlovéniában ellentétes folyamat zajlott, a sajtó az évtized folyamán egyre szabadabbá vált. A szerb és a szlovén ellenzékiek a nyolcvanas években időnként keresték a kapcsolatot egymással, de több ízben is kiderült, hogy a demokrácia általános igenlésén túl, néhány konkrét kérdésben nem tudják egyeztetni a nézeteiket. Nagy kár, hogy Repe nem szentelt nagyobb figyelmet annak a szerb kommunisták és ellenzékiek által egyaránt vallott elképzelésnek, ami – legalábbis egyes szerzők (Dimitrij Rupel, Peter Jambrek, Tine Hribar) szerint – a leginkább elválasztotta a szerb és a szlovén ellenzékieket, az úgynevezett egy ember egy szavazat elvnek. A szerbek azt szerették volna, ha megszűnik az az 1974-es alkotmány által kialakított helyzet, hogy minden egyes köztársaság azonos számú küldöttet juttat be a parlamentbe. A szlovénok viszont azt állították, tekintettel arra, hogy Jugoszlávia többnemzetiségű, ez az elv itt nem alkalmazható. Már csak azért sem, mert akkor a kis létszámú szlovénokat a többiek mindig le fogják szavazni, s végül is ezt igazolta a föderációban kialakult korábbi gyakorlat. Visszatérve az ellenzékiek közötti vitákra, Dobrica Ćosić, az egyik legismertebb szerb ellenzéki 1986-ban írt egyik levelében – igaz, egy 1961-es vitára utalva – általános érvénnyel fogalmazta meg felismerését: “a szlovénok nem hívei a jugoszlavizmusnak. Ők Jugoszlávián belül önálló nemzetállamot akarnak, egészen pontosan megállapított feltételekkel”.

Ezt az államjogi szempontból talán különösnek tetsző önállóságot – bár az Európai Unióról szóló vitákban a szlovénok által igényelt megoldáshoz hasonló elképzelések is felmerültek – kezdetben az 1974-es alkotmány keretein belül védelmezték. Majd amikor Tito halála után felmerült az alkotmány megváltoztatásának és az erőteljes központosításnak az igénye, akkor az úgynevezett aszimmetrikus föderáció, illetve konföderáció kialakítását szorgalmazták. A szlovén önállóságot egy ilyen módon átalakított, még mindig Jugoszláviának tekintett délszláv (állam)közösségben szerették volna biztosítani. Repe részletesen ismerteti a rendszerváltás előtti utolsó szlovén kormány erre vonatkozó elképzeléseit. Ez azért is érdekes, mert az 1990-ben hatalomra került egykori ellenzék – feltehetőleg presztízs megfontolásokból – erről nem volt hajlandó tudomást venni. E presztízs megfontolás mögött az húzódott meg, hogy ők úgy vélték, a konföderáció ötlete tőlük származik. 1990–1991 folyamán a szlovénok és a horvátok arra törekedtek, hogy a konföderációs elképzelést elfogadtassák a többi köztársasággal. Mikor 1991 januárjában kiderült, hogy Szerbia és Crna Gora erre semmiképpen sem hajlandó, Bosznia és Macedónia vezetői pedig bizonytalanok ennek megítélésében, a szlovénok azt javasolták, hogy állapodjanak meg a békés szétválás módozatában. Miután szlovén állítás szerint a többiek erre sem voltak hajlandók, Szlovénia bejelentette: egyoldalúan is megvalósítja önállóságát. A szerbek szóban hajlandók lettek volna arra, hogy a megvalósítás módját rögzítsék törvényben. A szlovénok azonban a korábbi tapasztalatok alapján minden jel szerint úgy vélték, hogy ennek következménye az lett volna, hogy a szerbek végül a parlamentben nem fogadták volna el a törvényt, s ilyen módon akadályozták volna meg a törvényes kiválást. Nagy kár, hogy ezt a szlovén érvelést a Repe által leírtakból inkább csak kikövetkeztetni lehet, mert ő így nem fogalmazza meg. Erre és más ilyen helyre is érvényes az, hogy a szerző sokszor nem érvel egy-egy gondolata mellett, minden jel szerint abból kiindulva, hogy a helyzetet jól ismerő jelenkori szlovén olvasó számára magától értetődő a következtetés levonása. Repe érzékletesen ábrázolja, hogy az egyes felek eltérő érdekei miatt hogyan vált működésképtelenné a föderáció, hogyan esett széjjel az állam. Pontosan mutatja be a szlovénok radikalizálódását: 1991 május végén Alija Izetbegović boszniai és Kiro Gligorov macedóniai elnök olyan javaslatot terjesztet be az államjogi problémák megoldása érdekében, amit két hónappal korábban a szlovénok talán még szívesen elfogadtak volna, ekkor azonban már hallani sem akartak róla.

A következő fejezet a szlovén ellenzék kialakulását és elképzeléseit mutatja be. Az ellenzék három lényeges áramlatot jelentett. Egyfelől azokat, akik más életformát akartak megvalósítani: környezetvédőket, katonai szolgálatmegtagadókat, feministákat, melegeket, punkokat stb, s akiknek törekvéseit a liberalizálódó kommunisták politikájának (is) köszönhetően, Szlovéniában felkarolta az ottani KISZ. Az ifjúsági szervezetben és a kommunista párt egyik kutatóintézetében számos olyan kritikai marxista szellemiségű fiatal volt, akik később a nyolcvanas évek második felében vezető szerepet töltöttek be a formálódó ellenzéki szervezetekben. Részben ebből az irányzatból nőtt ki az úgynevezett civil társadalmi mozgalom. Az egyre liberalizálódó és a kommunista rendszert erőteljesen bíráló ifjúsági szervezet végül 1989–1990 folyamán önálló liberális párttá vált. A sokáig ellenségként kezelt egyház az 1974-es alkotmánynak köszönhetően Repe szerint Szlovéniában sokkal jobb helyzetben volt, mint a többi köztársaságban, majd a nyolcvanas években partneri viszony alakult ki az állam és az egyház között. (Tudom, hogy a szlovén egyházi emberek és a hívők egy része nem osztja ezt az álláspontot, s úgy vélem, hogy az egyház köré csoportosuló, másként gondolkodók több fígyelmet érdemeltek volna a szerző részéről.) Az ellenzék harmadik legjelentősebb csoportját a Nova revija című folyóirat köré tömörülő polgári ellenzékiek alkották. A folyóirat a rendszerváltás előkészítésének egyik legfontosabb műhelye volt.

Az alakulóban lévő, de még csak kis körökre kiterjedő ellenzéki csoportosulásoknak akarata ellenére jelentős segítséget nyújtott a jugoszláv néphadsereg, amely 1988 májusában államtitkok megsértésének vádjával bíróság elé állított négy szlovén fiatalembert. Az emiatti felháborodás nyomán létrejött az emberi jogok védelmére alakult bizottság, amelynek több mint ezer szervezet és mintegy százezer magánember lett a tagja. Ez a mozgalom nem csupán a korábbi civil társadalmi mozgalmakat erősítette fel, de kiindulópontja lett az 1989 elején megalakuló politikai szervezeteknek is. 1988-ban a hivatalos politika az úgynevezett pártok nélküli pluralizmus elképzelését támogatta: eszerint a Népfront kebelén belül működhetnek olyan érdekvédelmi szervezetek, amelyek megfogalmazzák a hivatalostól eltérő álláspontjukat. Az új szervezetek – amelyek többsége kezdetben valóban a Népfront ernyője alatt működött – 1989 végén létrehozták az ellenzéki koalíciót, a DEMOS-t, amely az 1990-ben megtartott választások győztese lett. Az olvasó megismerheti a szlovén kommunisták belső vitáit, s azt, hogy alakult át szövetségük a többpártrendszert elfogadó, valódi párttá.

Repe ezután a délszláv állam gazdasági problémáit mutatja be. Legfontosabbnak azt tartja, hogy az említett liberális vezetők 1971-ben történt eltávolítása után 15 évig befagyasztották a gazdaság reformjára irányuló törekvéseket. Egyes külső és belső tanácsadók azt látták volna szívesen, ha a fejlettebb Szlovénia és az ország fejlettebb részei mintegy lokomotívként húznák magukkal a fejletlenebb területeket, ahogy Olaszország északi része tette ezt a déli résszel. Csakhogy Szlovénia túl kicsi volt ezen elvárás teljesítéséhez. A déli területek persze úgy vélték, hogy a nyersanyagokkal rendelkező fejletlen és a feldolgozást végző, fejlett területek közötti érdekellentétről van szó. Az érdekkülönbség abban nyilvánult meg, hogy amíg Szlovénia és Horvátország érdeke a piacgazdaság bevezetését igényelte, addig a déli területek a szövetségi szervektől kapott különböző célú anyagi támogatások fenntartásában, sőt növelésében voltak érdekeltek, amelynek anyagi hátterét persze a fejlettebb köztársaságok adták volna. Azt pedig, hogy a fejlettebbek piaci alapon fektessenek be a fejletlenebbek területén, nehezítette, hogy délen ehhez nem voltak meg a megfelelő feltételek. Az eladósodott Jugoszlávia egyre komolyabb gazdasági válságba került, s a szlovén vezetők a nyugati piachoz való erőteljes alkalmazkodásban keresték a kiutat. Annál is inkább, mert a szerbek és a szlovénok közötti egyre mélyülő politikai ellentéteket szerb részről 1989-ben a szlovénokkal szembeni gazdasági háborúval igyekeztek megtorolni, ami mind a két gazdaságnak jelentős károkat okozott.

E gazdasági háború következtében a jugoszláv piac 1989-ben szétesett. Mindezek és egyéb okok miatt komoly nézeteltérés keletkezett a szlovénok és a szövetségi kormány között. A szlovénok ugyanis közölték, ezentúl nem hajlandók a fejletlenek (és így Szerbia ) számára befizetni a hozzájárulásokat. Ez pedig már átvezet a szlovénok és Ante Marković szövetségi kormányfő közötti nézeteltéréshez. A szlovénok ugyanis támogatták volna Marković piaci irányú reformjait, de két dolgot erőteljesen kifogásoltak. Egyrészt azt, hogy Marković gazdaságpolitikája ezt szerintük az erőteljesen exportorientált szlovén gazdaság kárára kívánta megvalósítani, másrészt azt, hogy a kormányfő reformjait erőteljes központosítással tartotta megvalósíthatónak. Repe ugyan utal arra, hogy Marković szerint Jugoszlávia olyan hajókonvoj, amelyben a haladás sebességét a leglassabban haladó egység (ebben az esetben a Szlovéniánál hétszer lassabban haladó Koszovó) sebessége határozza meg, de nem foglalkozik ezzel a témával bővebben. Márpedig Marković később azt állította, hogy ő ilyet sohasem mondott, ezt csak a szlovénok találták ki. Épp egy ilyen jellegű könyv lett volna alkalmas arra, hogy ezt a kérdést tisztázzák. Repe ebben a részben ismerteti a privatizációval kapcsolatos szlovéniai vitákat: az egyik szerint a privatizációt a törvények alapján a vállalatok vezetői hajtották volna végre, a másik szerint ebben az állam kapott volna döntő szerepet, s az alkalmazottak részjegyekkel vehettek volna részt a folyamatban. Éles belpolitikai csaták után a két elképzelés kombinációja valósult meg.

A központosítás kérdése pedig már a következő, az alkotmányozással foglalkozó fejezet egyik alapvető témája. Az említett gazdasági és társadalmi problémák miatt az ország vezetői 1986-ban elhatározták, hogy megreformálják a szövetségi alkotmányt. Ennek érdekében alkotmánytervezetet készítettek, s erről széles körű társadalmi vitát indítottak. A formálódó szlovéniai ellenzék szerint az alkotmánytervezetben elfogadhatatlan központosító törekvéseket fogalmaztak meg, s a tervezet inkább bizonyos sztálinista jegyeket mutat, mint a modern polgári demokrácia elemeit. Emiatt a szlovén ellenzék és a hivatalos politikusok között egyre mélyülő ellentét alakult ki. Ez csak 1989 tavasza után enyhült. Ekkor ugyanis a szerb vezetés egyoldalúan módosította a szerb alkotmányt, és megvonta az autonóm tartományok addigi jogait. A szlovén vezetés így 1988 végétől két dolgot ismert fel. Egyrészt, hogy nem volt elég sikeres a központosítás megakadályozásában, másrészt, hogy a köztársaság alkotmányának megváltoztatása nélkül veszélybe kerülhet Szlovénia demokratizálása és a piacgazdaságra való áttérés. 1989 nyarán–őszén ennek érdekében az ellenzékkel együtt módositotta a köztársasági alkotmányt. Ekkor kiderült, hogy Jugoszlávia szövetségi rendszere – a szlovénok (és részben a reformok) szerencséjére – súlyos hiányosságokkal küzd. Bár a szövetségi alkotmánybíróság érvénytelennek és alkotmányellenesnek nyilvánította az említett módosítások egy részét, a szövetségi szervek nem rendelkeztek a szankcionálás lehetőségével. Szlovénia így az alkotmánybíróság tiltakozását figyelmen kívül hagyhatta. A szlovénok ettől fogva távol tartották magukat a szövetségi alkotmány további reformjától, és saját alkotmányuk kidolgozásának szentelték figyelmüket. Annál is inkább, mert a szlovén ellenzék szerint előbb a köztársasági alkotmányokat kell létrehozni, s ezek alapján kell megalkotni a szövetségi alkotmányt. Ezt a megoldást a szerbek élesen ellenezték. Az 1990 tavaszán megválasztott parlamentben az addigi ellenzék került hatalomra, s a korábban már vázolt szlovén elképzeléseket (Jugoszlávia konföderációja, a piacgazdaság kiépítése, a jogállam kialakítása) az előző hatalomnál gyorsabban akarta megvalósítani.

A következő fejezet a jugoszláv néphadsereg és Szlovénia összeütközéseit mutatja be. A hadsereg annak a társadalmi rendszernek volt a legfontosabb védelmezője, amelyet a szlovénok meg akartak változtatni. Ráadásul a hadsereg vezetői saját személyes privilégiumaikat is védelmezték. Szlovénia már 1986-tól erőteljesen szorgalmazta, hogy szüntessék meg a hadsereg túlzott költségvetését, s emiatt a hadsereg és a szlovénok közötti viták folyamatosan napirenden voltak. A hadsereg gyakran szorgalmazta, hogy hatalmazzák fel a hadsereg ellenességgel vádolt szlovénokkal szembeni fellépésre, ezt azonban azoktól a politikai szervezetektől, amelyekben a szlovénok is képviselve voltak, természetesen nem kaphatta meg. Ezért néhányan a hadsereg egyoldalú fellépését is szorgalmazták, de a védelmi miniszter végül sohasem tudta rászánni magát erre. A hadsereg egyébként identitási válságba került, hiszen ideológiai alapjai, a kommunizmus és a jugoszlavizmus 1990-től irrelevánssá váltak, s a kialakuló jogállamiságban, illetve a széteső Jugoszláviában csak kereste a helyét. A hadsereg és a Szlovénia közötti összecsapásra végül akkor került sor, amikor Szlovénia 1991. június 25-én kikiáltotta függetlenségét. A szövetségi kormány ekkor megbízta a belügyi csapatokat és a hadsereget, hogy foglalja vissza a szlovéniai határátkelőket, ahol a szlovénok a jugoszláv határrezsim helyett szlovén rendszert alakítottak ki. Repe ezután ismerteti a hadsereg szlovéniai beavatkozásának legfőbb eseményeit, s azokat a dilemmákat, amelyek egyfelől a szlovénok, másfelől a hadsereg vezetőinek körében megfogalmazódtak. A szlovénok arra törekedtek, hogy ellenállásukkal kedvező tárgyalási pozíciót szerezzenek maguknak, a szlovénok szervezett ellenállásával korábban nem számoló hadsereg egyes vezetői pedig azt szorgalmazták, hogy lépjenek fel radikálisabban (nagyobb erők és a légierő bevetésével) a szlovénokkal szemben. Ezt számos egyéb ok mellett mindenekelőtt az európai politikusok közbelépése akadályozta meg.

A kötet utolsó fejezete éppen a nemzetközi közösség és Szlovénia elismerésének összefüggéseit elemzi. Marković kormányfő azt szerette volna, ha a szlovénok visszaállítják a június 25-e előtti állapotot, s a függetlenségre irányuló törekvéseket három hónapra felfüggesztik. A szlovénok a korábbi állapotokhoz nem voltak hajlandók visszatérni. Hosszas alkudozások és fenyegetőzések után és közepette 1991 július 7-én Brioni szigetén Szlovénia, Horvátország, a szövetségi kormány képviselői, valamint az európai trojka politikusai végül is kompromisszumos megoldást dolgoztak ki: a szlovénoknak ugyan három hónapra be kellett fagyasztaniuk a függetlenséggel kapcsolatos tevékenységüket, de a harcok abbamaradtak, s nem tért vissza teljesen a június 25-e előtti állapot. A felek között természetesen vita alakult ki azt illetően, hogy ez azt jelenti-e, hogy Szlovéniának ennek érdekében vissza kell térnie a szövetség keretébe, ahogy ezt Marković értelmezte, vagy erről szó sincs, csak három hónapig várakoznia kell. A szlovén politikusok – akik Brioni után már a június 25-én még általuk felajánlott konföderációról sem voltak hajlandók többé tárgyalni – állandóan attól tartottak, hogy az európai politikusok végül visszakényszerítik őket a valamilyen módon megújított Jugoszláviába. Repe ezután részeletesen bemutatja, hogy milyen diplomáciai csatározások, illetve milyen események vezettek oda, hogy Szlovénia végül saját várakozásánál is gyorsabban érte el legfőbb célját, a nemzetközi elismerést 1992. január 15-én. Megtudjuk, hogy Szlovénia elismerését Hollandia ellenezte a leginkább, de mögötte ott állt Franciaország, Anglia és az USA. Németország gyakran kritizált magatartásával kapcsolatban, mely szerint az a tény, hogy Németország túl gyorsan ismerte el Szlovéniát és Horvátországot, hozzajárult a boszniai háborúhoz, Repe arra hívja fel a figyelmet, hogy Bosznia elismerését az USA és nem Németország szorgalmazta. A szerző elutasítja azt az álláspontot is, hogy Németország Jugoszlávia szétverésére törekedett. Kiemeli, hogy Németországnak komoly érdekeltségei voltak a jugoszláv gazdaságban, hogy a német turisták szívesen keresték fel a jugoszláv üdülőhelyeket. Ugyanakkor azonban számomra nem túl meggyőző az arra vonatkozó érvelése, hogy Németországnak nem volt érdeke, hogy az erős és egységes jugoszláv piacot a kis és gyenge köztársaságok (könnyebben megszerezhető) piacaival váltsa fel.

Magyarország három ízben szerepel a kötetben. Először azt tudjuk meg, hogy a szlovén politikusok 1989-ben arra jöttek rá, hogy Jugoszlávia (és benne Szlovénia) a jugoszláviai belviszonyok miatt lemarad Magyarország és a többi érdekelt ország mögött az európai integrációs versenyben. Ez a felismerés egyébként nagymértékben felerősítette a szlovénok radikalizmusát. 1991 tavaszán nagyon komolyan számoltak azzal a lehetőséggel, hogy az ország el nem ismerése esetén egyfajta karanténba kerülhetnek. Ebben az összefüggésben úgy vélték, hogy Magyarország ugyan ebből a szempontból nem jelent problémát, de gazdasági támaszt sem nyújthat a szlovén önállóság számára. Végül elmondja, hogy Magyarország az elismerés idején a vajdasági magyarokra való tekintettel tartózkodó volt, illetve, hogy egyes interpretációk szerint Magyarország azért is támogatta Szlovénia és Horvátország elismerését, mert Szerbiával szemben területi igényei voltak. Jacques Rupnikra hivatkozva idézi Antall József azon kijelentését, hogy a trianoni békeszerződés értelmében a Vajdaságot Jugoszláviához és nem Szerbiához csatolták, Jugoszlávia megszűnte után tehát ismét lehet tárgyalni a határokról. Végül egy groteszk összefüggésben is megjelenünk. A kötet végén szereplő kronológiában ugyanis az 1988. június 27-én az erdélyi falvak érdekében megtartott budapesti tömegtüntetés helyszínéül – nyilván tévedésből – Budapest helyett Bukarest szerepel.

Božo Repe: Jutri je nov dan. Slovenci in razpad Jugoslavije (Holnap új nap lesz. A szlovénok és Jugoszlávia szétesése), Modrijan, Ljubljana, 2002. 459. o.

Szilágyi Imre