Klió 2003/1.

12. évfolyam

XX. század

A birodalmaktól az Európai Unióig

Az osztrák állami levéltár különszámaként megjelent kötet egy 1998. november 19-20-án a levéltárban lezajlott konferencia anyagát közli, négy fejezetre osztva. A bevezetőt az egyik szerkesztő, Hanns Haas írta: a XX. század elején három birodalom volt még Európában, az oszmán, a Habsburg és az orosz. Az utóbbiból lett Szovjetúnió eltűntével egyik sem maradt meg. Az oszmán birodalom felbomlása már régebben megindult, ezért erre a konferencia nem tért ki. A kötet összefoglalja az egyes referátumok megállapításait, utal a Monarchia iránti nosztalgiára az 1960-as évektől. A szovjetet az orosz állam folytatásának tekinti. A birodalmak helyébe mindenütt a nemzetállamok léptek, de ugyanazokkal a nemzetiségi problémákkal. A Monarchia öröksége kevésbé problematikus. A Szovjetunió szétesése is hatalmi vákuumot hozott létre, be tudja-e ezt tölteni az EU a Kaukázusig? A bővítéssel Ausztria a szélről a középre kerül.

Az első rész (A régi rendtől az újhoz) a birodalmak felbomlását összegzi, részben a zsidó lakosság percepcióján keresztül. Hanns Haas a Monarchia felbomlását vázolja. Az összetartóerőt a patriotizmus, az intézmények iránti tisztelet jelentette, és Ferenc József atya-figurája, aki maga is mintegy intézmény volt. Emlékeztet a Monarchia civilizatorikus teljesítményére (egészségügy, iskolaügy), az épületekre. A biztonság iránti igény is beletartozott ebbe. 1918-ban a felbomlás békésen ment végbe, 1918 után, a magyartól eltérően, az osztrák revizionizmus csak marginális jelenség volt. A Triesztben oktató szlovén Jože Pirjevec a szovjet fejlődést tekinti át 1917–1989-ig. Az utópia megkísérlése azért történt itt, mert a modernizálás a cári időkben elakadt. Lenin egyidőre a nemzetek egyenjogúsításával a régi problémát megoldottnak vélte, valójában ez nem történt meg, de Hitler 1941-ben nem akarta ezt felhasználni. 1945 után a csatlósok ellenkezése is hozzájárult a felbomláshoz, de ennél fontosabbak a gazdasági és etnikai problémák. Az utóbbi vonatkozásában az ukránoké az elsőbbség.

A Marylandi Egyetemen oktato Marsha Rozenblit a zsidók és a Monarchia viszonyát vizsgálva úgy látja, a zsidó lakosságnak a Monarchia bukása nagy csapás volt, mert a Monarchia valóban befogadta őket. Csak Magyarországon nem volt probléma az elmagyarosodás miatt. De a ciszlajtán területen a németajkú zsidóság hazátlanná vált. Galíciában pogromok is történtek. Csehszlovákiát sokan elfogadták, mert lehetővé tette a zsidó nemzetiség megvallását. Ausztriában viszont nem vállalják a német identitást, hanem itt is saját nemzetiségként kívántak élni. Vladimir Vertlib publicista az oroszországi és később szovjet zsidók történetét tárgyalja. 1881-ben 5 millió volt a birodalomban, de az erős antiszemitizmus miatt 1914-ig 2 millió kivándorolt. Itt virágzott a jiddis nyelvű irodalom. 1918 után a zsidók külön nemzetiségként létezhettek, 1939-ig még nem volt jelentős az antiszemitizmus, sok zsidó a pártba is belépett. 1945 után viszont erősödött az antiszemitizmus, a szerző Sztálin haláláig szinte a holokauszt utójátékának tartja a zsidók sorsát. Az antiszemitizmus az asszimilálódás ellenére megmaradt. 1971/72-től kezdve részben lehetővé tették a kivándorlást, de teljesen akadálytalanná csak Gorbacsov uralkodása óta lett. Az orosz köztársaságban a Pamjaty (Emlékezet) társaság folytatja az antiszemitizmust, a balti államokban egyenesen fasiszta jelenségek mutatkoznak. Az elmúlt tíz év alatt a zsidók létszáma a felére csökkent.

Örökség és örökösök a második rész összefoglaló címe. A bécsi professzor, Arnold Suppan a felbomlásban a nagyhatalmak szerepét látja alapvetőnek, bár a nemzeti kérdés valóban a legsúlyosabb probléma volt. Az 1918-as diktált béke után nagy migráció indult meg a megmaradt Ausztria felé. Az ujonnan alakult államok is mind soknemzetiségűek voltak. A kisebbségi kérdés még látványosabb probléma lett, mint 1918 előtt. 1938–48 korszakát találóan a katasztrófák évtizedének nevezi. 1993-ra valóban minden nemzetnek megvan a saját nemzetállama, de valójában a kisebbségi kérdés továbbra is megoldatlan. A megoldás állampolgárság és etnikai, illetve kulturális identitás szétválasztása, az “állampolgár-nemzet” létrehozása. A salzburgi tanársegéd, Helga Embacher a soa utáni zsidó identitásokat vizsgálja. 1937-ben a (bizonytalanul körvonalazott) térségben 20 millió zsidó élt, 1946-ban nem egészen négy millió, 1994-ben a számuk 1,9 millió. A soa előtt a zsidók kétharmada Európában élt, utána háromnegyed az USA-ban és Izraelben. A zsidó kultúrát elpusztították. Ausztriába a túlélők közül csak az öregek tértek vissza, akik asszimilálódni akarnak. Persze számukra a táj vagy valamelyik párt jelenti a hazát. Sokan a zsidó identitást csak vallási magánügynek tekintik, mint pl, Kreisky kancellár. Az egykori Monarchia egyéb tartományaiból idemenekültek altösterreichernek tekintik magukat, mint Simon Wiesenthal is. Az 1938 utáni üldözésekre persze nem emlékeznek. Ferenc József továbbra is a védnök atya-figura. Még az Ausztrián kívül és 1945 után születettekben is van valamiféle Sissi-nosztalgia. 1954-ben három ortodox zsidó Tel-Avivban azt követelte, hogy Habsburg Ottót tegyék meg jeruzsálemi királynak (a Habsburg-uralkodók címei közt Magyarország révén ez is szerepelt). Még az 1950-es években sem lehetett Izraelben német filmeket játszani, de osztrákokat igen. A hidegháború belső megosztásra vezetett, az antiszemitizmust baloldali jellegűnek tekintik.

A bécsi szlavista, Gero Fischer a szovjet nyelv- és nemzetiségpolitikát elemzi: 1917 után átmenetileg a nem-oroszok előretörtek, a kultúrforradalom sokak számára a saját nyelv kanonizálását jelentette. Sztálin nacionalista fordulata ezt hosszú időre visszaszorította, de halála után új formában folytatódott. A kétnyelvűség lett a cél, de így a nem-orosz nyelvek másodrangúakká süllyedtek le. Oroszul 3–4-szer annyian beszélnek, mint az összes többi nyelven együtt. Az “új ember” viszont, akit a propaganda hirdetett, nem alakult ki. Az orosz számított a szocializmus nyelvének. A szerző szerint a lakosság 6 százaléka asszimilálódott orosszá, ez azonban alkalmasint jóval kevesebb a valóságnál. A kétnyelvűség is utópia volt. A nyelvpolitika persze mindig hatalmi politika. A nyelvkérdés is a felbomláshoz vezetett. De hogyan lesz ez az Európai Unióban, esetleg az angol elleni lázadással?

A salzburgi szlavista, Hermann Bieder a szovjet utódállamokban vizsgálja a nyelvkérdést. 1989–91 során mindegyik államban az államalkotó nemzet nyelve lett az államnyelv. Ezt persze fokozatosan vezették be, de minden téren. A legnagyobb soknyelvűség a kazah városokban volt. Ukrajnában suržyk néven alakult ki egy vegyes ukrán-orosz nyelv, a fehéroroszoknál ezt traszjankának nevezik, de nem számít előkelőnek. A nem-ortodox felekezetek fontos szerepet játszanak a nemzeti identitás megtartásában. Az Orosz Köztársaságban 1992-ben és 1996-ban hoztak rendeleteket a még mindig sok nemzetiségi nyelv ügyében. A nyelvi jogokat persze mindegyik csak a saját nemzetiségi köztársaságában érvényesítheti. Az 1989-es népszámlálás szerint 7,45 millió nem-orosz jelölte meg anyanyelveként az oroszt. Viszont a többi köztársaságban az orosz lakosság aránya 18,23 százalék. Közép-Ázsiából és a Kaukázusból az oroszok menekülnek. De az orosz mégis megmaradt közvetítő nyelvként, és így még nagy szerepe lehet.

Irina Scherbakowa (talán inkább Scserbakova) Moszkvából a szovjet ember életét tárja fel a posztszovjet korszakban. A szovjet öntudatot őrzők a 30-50-es korú nemzedékekből kerülnek ki. Számukra továbbra is az orosz a nagy testvér. A 90-es évek derekától már elfordultak a piactól. Az új ellenség számukra a reformerek, a zsidók, a kaukázusiak, meg a maffia. Az újgazdagokat újoroszoknak nevezik. A középosztályt a 30–40 köztiek jelentik, jellemző rájuk a csodavárás. Előbb a cári korszak iránt volt körükben nosztalgia, aztán a sztálinizmus iránt. A szovjet ember sok vonása megmaradt, a kiskorúság, az állam segítő szerepének igénye, a xenofóbia.

A harmadik rész címe: Az újjárendezés és a gazdaság újjáépítése. A londoni gazdaságtörténész, Patrick K. O’Brien azt a kérdést veti fel, vajon javára vált-e az európaiaknak az imperializmus. Az 1415-1815 közti első kolonizációs szakaszban a gyarmatok nélkül az európaiak szegényebbek lettek volna és erősebben az agrárgazdasághoz kötöttek. Persze az Ibériai-félsziget államai így is szegények maradtak. Egészében ez a szakasz az európaiak szempontjából mégis inkább pozitív. 1815-ben Európa és gyarmatai a Föld felületének 55 százalékát birtokolták, 1914-ben már 84 százalékát. Anglia továbbra is hasznot húzott a gyarmati rendszerből, de gazdasági kapcsolatai más országokkal fontosabbak, mint a gyarmatokkal. A gyarmatok védelme viszont sok pénzbe került, mert ők alig járultak hozzá saját védelmükhöz. Európa gazdasági előnye a gyarmatok nélkül is fennmaradt volna. Az ottani erőszak miatt viszont egyre nagyobbak lettek a veszteségek, ez is magyarázza a gyarmati rendszer felszámolását.

David F. Good, a minnesotai egyetem gazdaságtörténész professzora, a Monarchia nálunk is jól ismert szakértője érdemben ennek a területnek a helyzetét elemzi. Az újabb időkben itt az államszocializmus volt az uralkodó, a periféria-helyzet állandó, a modernizációban a politikai szempont volt az elsődleges. Az egy főre eső termelés táblázatos összehasonlításával 1870–1989 közt, az USA mindenkori adatát 100 %-nak tekintve (tíz évenkénti átlagokban) az eredmény voltaképpen gyenge. A kommunisták itt gyenge gazdaságokat örököltek. Okként a nem normális modernizációt szokták felvetni, de ez problematikus. A Szovjetúnió és a csatlós országok gazdasági kapcsolata az utóbbiak számára volt előnyös. A gyenge gazdaság fő oka az intézmények instabilitása. Stabilitás csak a Habsburg-birodalomban volt.

A bécsi gazdaságtörténész, Fritz Weber ugyancsak a Monarchia területét vizsgálja, amelyet Zentral-Europának nevez. Itt a politikai események szabták meg a gazdasági fejlődést. A globalizálódás a késő középkorban kezdődött, a terület mindig a világpiacra orientálódott. Európan belül a centrum felől kelet, észak és dél felé nő a távolság. A Monarchia területe mindig kiesett a fő közlekedési útvonalakból, ezért periferizálódott. Az osztrák bor- és a magyar szarvasmarha-kivitel az európai munkamegosztásba ágyazódott bele. A periferizálódásra a válasz a merkantilizmus volt, de egyúttal a belső piac is fontos volt. A nagyhatalmi státusznak viszont hiányzott a gazdasági alapja. A külkereskedelemnek alárendelt szerepe volt. Az osztrák–magyar vámvonal felszámolása és a vasút kiépülése tette az egészet egységes gazdasággá. De a nyugati fejlődéshez csak az egészen nyugati tartományok (Vorarlberg) tudtak kapcsolódni. 1918 után a belkereskedelemből külkereskedelem lett, de volumene csökkent. Az osztrák exportstruktúra primitivizálódott. 1945 után Ausztria kényelmes helyzetben volt, de a kivitel tobábbra is primitiv, a nagy értékű készárúk csak a behozatalban szerepelnek.

Zdeněk Jindra prágai gazdaságtörténész a Steyr- és Krupp-művek példáján mutatja be az 1918 utáni változásokat. A Steyr-művek sok embert elbocsátott és átállt autógyártásra. Krupp még 1918 őszéig is gyártott hadianyagot, hogy eleget tehessen az ország a békeszerződésnek. Az elbocsátásokat a győztesek tiltották, így az üzem “önkéntes” egyezkedésekkel küldte el a feleslegessé vált munkaerőt. A hadiiparról a nagy értékű acélgyártásra állt át. Így 1933-tól kezdve könnyű volt az áttérés újra a hadianyaggyártásra, ez közben külföldön nem is szünetelt.

A cseh származású Alice Teichova cambridge-i gazdaságtörténész. Ausztria két háború közti helyzetét tekinti át, pontosabban Közép-Európáét, amelybe Csehszlovákiát és Magyarországot is beleérti. A nagyhatalmi érdekellentétek dominanciája mellett az itteni gazdaságok között volt együttműködés, és Bécs továbbra is financiális központ maradt, a bankok az iparfejlesztésben szerepeltek. A kereskedelmi politikát egyre inkább korlátozták. Ausztria nem volt közvetítő a régióban, mert gyenge volt hozzá. A három ország kapcsolata általában gyenge volt, ezért vesztették el sorra függe’tlenségüket.

Az utolsó rész összefoglaló címe: Koncepciók, politikai modellek és identitások a holnap Európájában. Manfred Rotter linzi jogászprofesszor az Európa-koncepciók fejlődését vizsgálja a kezdetektől, de főképp 1945 után. A pozitívumok mellett sok rosszat is lát itt, az idegen uralmat az oszmán birodalomban, Oroszországban és a Monarchiában, ezek szinte gyarmatok európai területen. (Ez az osztrák önkritika valamelyest eltúlzottnak tűnik). Az Európai Únió végül is egy újabb birodalom, inkább szövetségi állam, mint államszövetség. A bővítés után még inkább nagyhatalom lesz. Problematikus itt, mi tartozik Európához, eddig kiderült, hogy Marokkó nem, de Málta és Ciprus igen. Az Európa-Tanácsba valamennyi FÁK-országot bevonták. Izrael kérdéses. A Nyugat-Európai Únió minden irányban nyitott, a NATO-ba most már csak európai hatalmak kerülhetnek. Hogy mi tartozik Európához, azt az európaiak határozzák meg.

Heinz Gärtner bécsi politológia-professzor az európai biztonság néhány lehetséges modelljét vázolja fel. Az egyik a neorealista, ebben öt elem a döntő: a struktúra, anarchia, hatalmi egyensúly, önsegítés és biztonság. Az anarchia itt nem káoszt jelent. A hatalmi egyensúly lehet inkább a fenyegetés egyensúlya. A katonai szövetségek a mindenkori viszonyoktól függnek. Az institucionalista modell bizonyos alapelvek önkéntes elfogadását jelenti. Az első modell hívei szerint a nemzetközi intézmények a nagyhatalmaktól függnek, a másik szerint az elvek hatékonyak, ahogy azt a hidegháború utáni fejlődés mutatja. Az interdependencia-modell szerint a gazdasági és politikai összefonódás elegendő a biztonsághoz. A neorealisták szerint éppen növeli a háború lehetőségét. Az 1930-as évek protekcionizmusa vezetett a második világháborúhoz. Viszont sok érv szól az interdependencia-modell mellett. A (neo)-funkcionalista modell szerint a kooperáció automatikusan vezet a biztonsághoz, de az út szakaszait az elmélet nem mutatja fel.

A pluralista biztonsági közösségek modellje szerint a közös értékek teszik ki az alapot, az államok szuverenitása nagyrészt megmarad. Az ilyen közösségek létének három alapfeltétele van: a legfontosabb politikai értékek egyeztethetősége, gyors, megfelelő és nem erőszakos akciói a partnerek akciójára, a magatartás releváns aspektusainak kiszámítható volta. A demokratikus béke modellje 1815 után sok bizonytalansági tényezőt mutat fel (a szerző itt felvázolja a XIX. század nemzetközi konfliktusait). Demokratikus országok egymásközt nem háborúznak, de nem demokratikusokkal bármikor igenis. További modell a nagyhatalmi koncert, Metternich 1815 utáni pentarchiája, az öt nagyhatalom meghatározó szerepe. A kisállamok lehetőségei: semlegesség, elrejtőzés, szövetkezés egy nagyhatalommal, vagy egymással (kisantant), vagy csatlakozás a nagyok harcához (Új-Zéland), vagy az egyedülharcolás (Finnország 1939-40). Az államok általában korábbi tapasztalataik szerint viselkednek. A kollektív biztonság nem funkcionál, mert adott esetben bizonytalan, ki az agresszor. A NATO újabban a békefenntartás felé tájékozódik. A 260. lapon egy eléggé enigmatikus táblázat található a különböző modellek összehasonlítására.

Végül az amsterdami politológus, Menno Spiering az Európai Unión belül elemzi a nemzeti identitás problémáit. Utal a meglévő sztereotípiákra a nemzetekről, és arra is, hogy az államok hozzák létre a nemzeteket. Ez zömmel az iskola révén megy végbe, de ehhez erőszak is kell (kötelező iskolarendszer). A háború mindenképpen identitást teremt. Egyesek szerint az EU-ban megmarad a nemzeti lojalitás, mások szerint lesz európai identitás, vagy mindkettő egyszerre. Ez persze a legkevésbé valószínű. A többnyire idézett svájci példa mutatja, hogy ott is volt polgárháború. A legvalószínűbb a nemzeti identitás fennmaradása. De a növekvő munkanélküliség miatt bekövetkezhetnek nacionalista mozgalmak. Új identitás létrejötte erőszak nélkül nehezen képzelhető el.

Különösen az utolsó tanulmányok igen komor képet festenek, és lehangolnák az olvasót, ha hinni kellene a politológusok jóslataiban. Szerencsére nem kell, mert a legritkábban válnak be.

Vom Zerfall der Grossreiche zur Europäischen Union. Integrations-modelle im 20. Jahrhundert. Hrsg. von Helga Embacher, Hanns Haas, Charlotte Natmessing. Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs. Sonderband 5. Wien, 2000. 3, 276 o.

Niederhauser Emil