Klió 2003/1.

12. évfolyam

XX. század

Sztálin, a határvidék embere

Sztálin életrajza meglehetősen homályos és ellentmondásos. A korai dokumentumok, újságcikkek, kiállítási képek és Sztálin 1946-ban megjelent összegyűjtött munkái mind a szovjet vezér grúz eredetét hangsúlyozták akkor, amikor mindent betöltöttek a nagy orosz nacionalizmus hangjai. Vajon miért hangoztatta Sztálin feltűnően a saját grúz mivoltát – teszi fel a kérdést Alfred J. Rieber, neves amerikai egyetemek tanára, aki jelenleg Budapesten, a Közép-Európai Egyetemen tanít. Rieber professzort az Orosz Birodalom történelme, az orosz történetírás és az orosz és szovjet külpolitika érdekli, könyvei, tanulmányai e témakörökben jelennek meg. E tanulmányában korabeli dokumentumok és Sztálin szövegei alapján azt vizsgálja, hogyan igyekezett a szovjet vezető a világ szemében róla kialakuló képet úgy formálni, hogy életének politikai szimbólumot tulajdonítsanak az emberek. Ezek a szövegek (fiatalkori grúziai írásai, a Molodaja Gvardijá-ban 1939-ben megjelent életrajz és az 1946-ban kiadott Összegyűjtött Munkái) megmutatják, hogyan használta fel Sztálin a saját személyes identitását a szovjet rendszer és ideológia megalapozására.

A szovjet vezetőről eddig megjelent munkák nagyjából három kategóriába sorolhatók: “nagy embernek”, beteges bűnözőnek vagy bürokrata despotának mutatják őt. Abban azonban mindannyian megegyeznek, hogy Sztálin orosszá akart válni, és töretlen volt az oroszosítási politikája. Szerzőnk úgy látja, Sztálin olyan képet készített és sugallt magáról, hogy saját vonásai a megteremtendő központosított, soknemzetiségű, proletár állam jellemzőivel összhangban legyenek. Vizsgálódása során Ervin Goffman elemzési módszerét (frame analysis) alkalmazza, mely módszer révén két egymással párhuzamos folyamat (a valóság átalakítása másolattá vagy magyarázható sémává, illetve e folyamatnak vagy részleteinek eltorzítása) bemutatható. Jelen esetben arról van szó, milyennek mutatta Sztálin sajátmagát, és milyennek látjuk őt mi.

A politikai vezetők mindannyian arra törekedtek, hogy legitimálják saját vezetői mivoltukat, s e célt különféle módokon érték el: Hitler radikális államot hirdetett, Piłsudski a jagellói föderáció feltámasztását ígérte, Gömbös Gyula Nagy-Magyarországgal azonosult, Corneliu Codreanu pedig nemzetek feletti keresztény fasizmust akart. Sztálin helyzete talán még nehezebb volt, amíg eljutott a határvidékről a hatalom központjába. S bár politikai szempontból ez sikerült, személyes tulajdonságait soha nem tudta teljesen megváltoztatni, nem volt képes grúz kiejtését levetkőzni. Nem tudta átlépni a grúz–orosz etnikai határt. Sajátmaga három szerepkörben igyekezett bemutatkozni: grúz származásúként (kulturális), szimbolikus proletárként (társadalmi) és a Nagy Orosz szerepében (politikai szempont). Természetesen ezek a vonások keveredtek, ellentmondtak egymásnak, és olykor a valóságot mutatták, máskor fikciót. Maga Sztálin arra törekedett, hogy megnyilvánulásait többféleképpen lehessen értelmezni, hogy alkalomadtán maga dönthessen a számára megfelelő változat mellett.

Ami a Grúziában eltöltött fiatal kort illeti, Szoszo Dzsugasvili a legendák szerint a grúz népi kultúra rajongója volt, később a grúz kritikai realistáknak és romantikus íróknak lelkes olvasója. Kazbek, Csavcsavadze és Rusztaveli írásaikban mindig a kizsákmányolt parasztok pártján álltak. Szoszo lelkialkatának alakulására hatással volt az is, hogy miután el kellett hagynia gyermekkori környezetét, és idegenben próbált magának családot találni, e próbálkozásai tragédiával végződtek. Első felesége röviddel fiuk születése után meghalt. Ekkor barátokból (Kirov, Vorosilov, Ordzonikidze, Mikoján, Jenukidze) toborzott társaságot maga köré, majd 40 éves korában feleségül vette a 17 éves Nagyezsda Allilujevát. Nagyezsda öngyilkossága után azonban ismét magányos lett, majd újabb csapást jelentett számára Kirov meggyilkolása.

Ekkor lépett színre Berija. Hamarosan barátai ellen hangolta Sztálint, Ordzonikidze öngyilkos lett, Jenukidzét pedig kivégezték. Berija mint az NKVD vezetője módszeresen kiseperte Sztálin környezetéből a grúz rokonokat, az első feleség hozzátartozóit, de az Allilujevekhez ő sem mert nyúlni.

Sztálin a grúz nyelvhez mindvégig hűséges maradt. Éppen a származása miatt, egész életében védelmezte a nemzetiségek nyelvhasználati jogát, bár 1938-ban kötelezővé tették az orosz nyelv tanítását. Érdekes Rieber professzor megállapítása: Sztálin magának tartotta fenn a jogot, hogy megmondja, hány nemzeti nyelv létezik a Szovjetunióban – és ez a szám időről-időre változott. 1922-ben 30-ról beszélt, három évvel később 50-et említett, majd 1936-ban 60 nemzetet, nemzetiségi csoportot ismert el, miközben az 1926-os népszámlálás legkevesebb 185 féle nyelvi csoportot különböztetett meg. Mindenesetre Sztálin maga is úgy tekintette a nemzetiségi nyelveket, mint amelyek korlátot szabnak az oroszosításnak és a központosításnak. A maga grúz mivolta szimbolikus jelentőségű volt a soknemzetiségű államban, amely fölött uralkodott.

Grúz identitásának hangsúlyozása mellett fontos vonása volt a saját magáról hirdetett képben proletár mivolta. A Molodaja Gvardgyija anyagaiból szegényparaszti származás rajzolódik ki, majd (csupán pár hónapos) bőrgyári munkás-múlt, amelyre azt lehetett alapozni, hogy “Sztálin az osztálykizsákmányolást a saját bőrén tapasztalta”. Bár tulajdonképpen soha nem volt huzamosabb ideig munkás, munkásként öltözött, viselkedett, beszélt. Mindezek ellenére, igen ellentmodásos a proletársággal való azonosulása, ugyanis 1901-ben ellenezte, hogy munkások is tagjai lehessenek a kommunista párt tbiliszi bizottságának.

Sztálin 1907-ben Bakuban tűnik fel, s itt nagyobb a sikere: az orosz munkások, közöttük az azerbajdzsáni, iráni származású, muszlim vallású olajmunkások befogadják. Különösen a Gummet (Himmet) nevű radikális azeriek jelentenek számára támaszt a mensevik munkásunióval szemben. Az 1926-ban Tbilisziben elmondott beszédében proletár életrajzát három fokozatra építette fel: első tanítói a tbiliszi munkások voltak, itt “kapta harcos, forradalmi keresztelőjét”; második tanítói a bakui munkásság, harmadik tanítómestereinek pedig a pétervári orosz munkásságot tekinti.

A sajátmaga által önmagáról felépített kép végül abban csúcsosodott ki, s hosszú vándorlása a grúz határvidékekről az orosz birodalom központjába abban teljesedett ki, hogy Sztálin immár oroszul beszélt és írt, a világforradalom központját orosz területekre helyezte át, és azonosította magát a nagy orosz nemzeti hősökkel, Rettegett Ivánnal, Nagy Péterrel. Mindezért nagyon meg kellett küzdenie. Ki is alakította a maga külön elméletét, az ún. “határvidék-tézis”-t: véleménye szerint a birodalom perifériáin rosszabbak voltak a feltételek az osztályöntudat kifejlődéséhez, mint a központi területeken. Érdekes, hogy Lenin hajlandó lett volna bizonyos autonómiát adni Grúziának, Sztálin azonban nem volt hajlandó kivételt tenni a grúzokkal. Ennek magyarázata: nem akart kedvezni egyúttal a grúz mensevikeknek.

Egyéb ügyekben is kemény összeütközései voltak a grúz mensevikekkel, akik elűzték a tbiliszi bizottságból, nem választották be a stockholmi és londoni kongresszusok küldöttei közé, ez utóbbi alkalommal csúnyán megalázták. Ezért hagyta el szülőföldjét, és ment Bakuba 1907-ben. Itt sikerült előretörnie, már a pétervári központi bolsevik orgánumok is közölték írásait. Ettől kezdve meglehetősen távolságtartóan viselkedett Grúziával szemben. Édesanyját is mindössze háromszor látogatta meg, bár levelezett vele.

Hatalmi törekvésének fázisairól sok mindent elárul az, hogy hogyan választott Sztálin álneveket magának – állapítja meg Rieber professzor. A névadás, a választás lélektani hátteréről, társadalmi hatásáról szóló fejtegetés után a szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy forradalmi időkben, földalatti mozgalmakban valósággal “árnyék hadsereget” rejthetnek az álnevek. Sztálin álnév-választásai rendszerint valami fontos érzelmi állomást jelöltek meg az életében, pl. a Kató nevet használta első felesége halála idején. A Koba nevet a grúz Kazbek művének főszereplőjétől kölcsönözte, aki az orosz hódítás ellen küzdő népi hősnek, forradalmárnak volt a megtestesítője a grúz irodalomban. Sztálin különböző próbálkozások után jutott el végleges nevéig: az oszét népmesei hős, Szoszlan Sztalnoi (Szoszlan, az Acélember) nevét vette át, és talán a Leninnel való azonosulás jelzésére illesztette a szó végére az egyébként orosz nyelvi -in végződést. Sztálin 1913-ban Lenin felhívására írt egy cikket a nemzeti kérdésről, amelyet Rieber igen jelentősnek tart; ebben az esszében Sztálin összhangba hozta saját identitásának három vonását megvalósítandó politikai koncepciójával: eszerint a proletáriátus osztályérdeke a döntő a nemzeti önmeghatározás jogának gyakorlásában; a regionális autonómia biztosítja a helyi nyelvek használatának a jogát; és az orosz állam általános keretet teremt az egész politikai konstrukció számára. Ez a fejtegetés előrevetítette Sztálin jövendő államfelfogását.

Rieber tanulmányából az rajzolódik ki, hogy Sztálin mind az ideológiát, mind a gyakorlati tennivalókat annak a célnak rendelte alá, hogy ő, aki a határvidékről indult, egyszer eljusson a hatalom csúcsára. Saját identitásának három elemét beleolvasztotta hármas tagolódású államépítési programjába: saját szimbolikus proletár mivoltával mintegy közvetített saját grúz és orosz identitása között, szorosan összekapcsolva ezzel a perifériát a központtal. Rieber úgy véli, államalkotó elképzelésében “határvidék-tézise” játszott döntő szerepet. Már a szovjetek harmadik kongresszusán, 1918-ban arról beszélt, hogy a fejlettebb központi, orosz területek uralják az elmaradott perifériákat. A 12. kongresszuson, 1923-ban még élesebben fogalmazott: a központi területek proletár, a külső kerületek pedig paraszti jellegűek. A polgárháború idején azt hangoztatta, hogy a periféria elmaradottsága “halálos fenyegetést jelent a szovjet állam stabilitására nézve. Ezért Sztálin össze akarta békíteni az egyesülés és az autonómia-pártiakat. Úgy vélte, a föderáció lenne a megoldás, mert ez védelmet nyújtana az egyes államoknak a külső támadásokkal szemben, és biztosítaná az önrendelkezési jogot. Ugyanakkor megadná a nemzetiségek számára az anyanyelvhasználathoz, a saját kultúra fejlesztéséhez való jogot, lehetőséget. Ez az etnikai gyökerek megőrzése volt a lényege az ún. korenizációs politikának. Sztálin az 1930-as évekig küzdött a korenizációért, amikor azonban véleménye szerint ez a politika túl messzire ment, mint pl. Ukrajnában, szakított államfelfogásának ezzel az elemével, és e lépésének rengetegen áldozatul estek: 1933 után deportálták a határvidékeken élő etnikumokat, és az etnikai (jellegzetesen paraszti) hovatartozás helyett a proletár identitás lett a fontos.

Változott Sztálin felfogása a “világforradalom” és a “forradalom győzelme egy országban” témában is az utóbbi lehetőség javára. 1922-re kialakult az elképzelése a föderáció háromféle megoldására: kötelékek az orosz szocialista köztársaságon belül; az orosz és a többi szovjetköztársaság között; és konföderáció a szovjet állam és más tanácsköztársaságok, pl. Magyarország, Németország között. Ezzel előkészítette a gondolatot, hogy a Szovjetuniót majdan függő helyzetbe került országok gyűrűje vegye körül.

Komoly nézeteltérés volt Sztálin és Lenin között alkotmányozási kérdésekben 1922–23-ban. Lenin függetlenséget adott volna a szovjet tagállamoknak (Grúziának is), Sztálin ellenezte ezt. Lenin orosz és föderációs képviselőházat, azaz kétkamarás törvényhozást javasolt, Sztálin ezt is elvetette, mondván, ezzel tápot adnának a nagyorosz sovinizmusnak. Ez utóbbi kérdésben végül Sztálinnak meg kellett hátrálnia, sőt neki kellett előterjesztenie a javaslatot a 12. kongresszus elé. Ám ez alkalmat is kihasználta arra, hogy a központi területek és a periféria közötti ellentéteket tompítsa, Rieber szerint azért, mert ez a probléma okozott neki magának is gondot. A nagyorosz sovinizmustól tartva pl. nem engedte, hogy külön orosz kommunista pártot szervezzenek. A leningrádi “összeesküvőket” is a külön párt szervezésével vádolta. Ugyanakkor állandó gyanúval figyelte a határvidékek lakóinak lojalitását. 1936-ban fel is oszlatta a Kaukázuson Túli Föderációt, és borzalmas vérengzést vitt véghez az ottani pártszervezetekben. A szerző szerint mind az orosz sovinizmust, mind pedig a kaukázusi nacionalizmust büntető, brutális intézkedései szintén a saját alkatában, hovatartozásában rejlő konfliktusban gyökereztek.

1924-ben az alkotmányozási vitában inkább Sztálin föderációs elképzelése győzött Leninnel szemben, de valójában kompromisszum született. A nemzeti bolsevizmust követelőknek pedig Sztálin kereken megmondta: kizárólag szovjet bolsevizmusról lehet szó. Sztálin végül is, saját többszörös identitását megalkotva, elérte, hogy mind a nagyorosz centralizáció hívei, mind a nemzeti kulturális autonómiát követelők bíztak benne. Persze, később mindegyiküket becsapta. Szerzőnk – amellett, hogy Sztálin remekül értett a bürokrácia manipulálásához és ellenfelei hibáinak kihasználásához – a szovjet vezető sikerét annak tulajdonítja, hogy a perifériáról indult és a csúcsra eljutott hőst testesítette meg, ezzel követendő, és elérhető mintát szolgáltatott sok párttag számára. Saját három gyökerű identitását átvitte a létrehozandó szovjet államra: a proletariátusra mint uralkodó osztályra, a nemzeti-kulturális régióra mint területi egységre és Nagy-Oroszországra, mint az állam politikai központjára. Attól kezdve pedig, amikor már létrehozta ezt az államszervezetet, az volt a legfőbb célja, hogy egyensúlyt teremtsen a három – sok ellentmondással és konfliktussal járó – elem között, azaz fenntartsa az állam stabilitását bármilyen eszközök alkalmazása révén is.

Érdekes olvasmány Rieber tanulmánya. Már a kiinduló pont – Sztálin származása, gyökerei, az ezekből fakadó konfliktusok – sem a szokványos lélektani elemzést (nehéz gyermekkor, stb.) vetíti előre. Szellemes, emellett valóban sok mindent segít megérteni, ahogyan Sztálin maga alkotta személyiség-képének elemeit Rieber professzor rávetíti az államépítés elemeire, és párhuzamot mutat ki közöttük. Természetesen a dolgok alakulását nem egyedül Sztálin identitása határozta meg, számtalan kül- és belpolitikai tényező játszott benne közre. Ezekre csak halvány utalásokat találunk a dolgozatban. Némiképpen hiányérzetet okoz az is, hogy a meglehetős tárgyilagossággal, sőt hideg távolságtartással megírt tanulmányban a téma tárgyalása során elvesznek Sztálin többi személyiségi vonásai, nem érzékeli az olvasó, hogy a világtörténelem egyik legkegyetlenebb diktátoráról van szó, akinek nem számított milliók szenvedése, élete vagy halála.

Alfred J. Rieber: Stalin, Man of the Borderlands. (Sztálin, a határvidék embere.) The American Historical Review, 106. kötet, 5. szám, 2001. december, 1651–1691. old.

Fodor Mihályné