Klió 2003/1.

12. évfolyam

XIX. század

Osztrák történelem, 1804–1914 – esély Közép-Európának?

Az osztrák kulturális és tudományügyi minisztérium és egyéb osztrák állami intézmények szervezték meg egy tízkötetes Ausztria története megírását. Ennek egyik kötete az itt ismertetett, bár néhány év késéssel, de fontossága miatt mégis helyesnek tűnhet ez az ismertetés.

A belső borító mindkét oldalán a mai Ausztria térképe található, de ez a kötet, legalább is bizonyos mértékig, az egész korabeli Habsburg-birodalom története is, bár kétségtelenül az osztrák szempont az elsődleges, ha nem is az uralkodó. Kiváló ötlet volt a korszakot egy szerzővel megíratni, ami lehetővé tette az egységes koncepciót. A szerző régóta a klagenfurti egyetemen az osztrák történelem professzora, a némettől különálló osztrák nemzeti fejlődés híve, ami ebből a munkájából is kitűnik.

Nyilván nem szükséges valamiféle részletes tartalmi ismertetés, túl hosszú is lenne. Néhány általános megállapítás után azokat a megfogalmazásokat kívánjuk kiemelni, amelyek a kötet egésze szempontjából fontosak, egyéni arculatot adnak a műnek, utána pedig néhány, nagyon is csak a részleteket illető kritikai megjegyzéssel, részben persze magyar szempontból is, de ezt nem eltúlozva.

Kétségtelen az osztrák szempont elsődlegessége, ami már csak azért is indokolt, mert hiszen az osztrák császárság (ezt határolja be a két dátum) végül is Bécsből irányított birodalom volt, nem egyszerűen egy állam. Ennek ellenére, pl. a század első felének nemzeti alakulásai a nem németeknél igen nagy teret kapnak, a kiegyezés után is jut némi hely a mai Ausztrián kívüli területeknek, de természetesen az egész története a fontos. Az is nyilvánvaló ilyen jellegű munkánál, hogy a politikai eseménytörténet az uralkodó (anélkül, hogy a részletekben elveszne), de van néhány kiváló alfejezet a gazdasági fejlődésről, és ragyogó alfejezetek a biedermeier kor és a századforduló kulturális állapotairól, bár ez utóbbi esetében már csak kifejezetten az osztrák fejleményekről esik szó, a többi nemzet épp ekkoriban kibontakozó kultúrájáról nem kapunk képet.

Az időrendi beosztás sem érdektelen. A könyv öt fejezetre tagolódik, Ausztria és a francia forradalom (1809-ig, kb. 100 lap), Metternich kora (1804–1848, kb. 160 lap), forradalom és reform (1848–1867, kb. 140 lap), a nemzeti liberalizmus ragyogása és nyomorúsága (1867–1903/1905, kb. 160 lap), és az út a bukás felé (1903/1905–1914, mindössze húsz-egynéhány lap). Mint látható, az utolsó fejezet kivételével az egyes időrendi szakaszok fontosságuknak is megfelelő, érdemben hasonló nagyságú teret kaptak. Az utolsó fejezet nyilván azért ilyen rövid, mert az egész birodalmi fejlődés értékelése a bukás alkalmából kerül elő, így Rumpler nem kénytelen valami végleges állást foglalni a Monarchia olyannyira vitatott megítélésében. Ezt a bölcs józanságot csak elismerni lehet.

Rátérve a fontos megállapításokra, mindjárt a bevezetőből kiragadhatjuk azt, hogy Közép-Európa ekkor állt közel valamiféle megvalósuláshoz, ezt a fő címben is kiemelt gondolatot azonban a szerző a tárgyalás során elhanyagolja. Azt mindenesetre leszögezi, hogy a birodalomnak nem volt összefoglaló Staatsidee-je, vagyis alkotó eszméje, de ez korábban sem volt meg.

Martinovics esetében Rumpler bizonytalannak tartja, vajon csak elutasított feljelentő volt-e, vagy meggyőződéses forradalmár. Az 1804-es császársággá nyilvánítás (válasz Napóleonra) csak pillanatnyi megoldásnak tűnt, ezért nem volt koronázás (később sem soha). Más verzió szerint Ferenc annyira megunta 1792-ben a német–római császári koronázást, ezért nem volt hajlandó. Viszont ez az elszakadás a német birodalomtól politikailag rövidlátó lépés volt (ezt a szerző nem fejti ki részletesebben). A József óta tervezett, felvilágosult államreform nem sikerült, ezért lett Bécs a romantika egyik központja. Metternichnek nem Napóleon volt az igazi ellensége, hanem Oroszország és Poroszország, ezért is próbálta megmenti uralmát 1814-ben. Az 1811-es polgári törvénykönyvvel az abszolutizmust a jog uralma alá helyezték, ezzel korlátozták is. A magyar patriotizmusból hamarosan magyar államnacionalizmus lett. Széchenyit Rumpler az európai történelem egyik nagy személyiségének tekinti. De Metternichnek Kossuth iránt is több megértést kellett volna tanúsítania, ehelyett a nemzetiségek vezetőivel paktált. A cseh nyelvben nincs olyan különbség, mint a németben a böhmisch (csehországi) és tschechisch közt (hozzátehetjük: ezt a finom különbséget a magyar nyelv sem ismeri). Šafařík (mindig ezt a cseh névformát használja a szerző) és Kollár cseh származásúak voltak, huszita menekültek leszármazottai, de nem ezért lettek a cseh–szlovák nemzetegység hívei, a szlovákok ma is szlovákoknak tekintik mindkettőt. Metternich elismerte a nemzetiségek létét, mert nem német Ausztriát akart. A biedermeier ugyanúgy rendet akart mindenekelőtt, mint Metternich.

Egyfajta osztrák szempontú magyarbírálattól Rumpler sem idegen: az osztrák vasipar termékeit Magyarországra vitték, ezért nem került konkurenciába a külfölddel, ez pedig arra vezetett, hogy elmaradt a modernizálás. Az ipari forradalom elérte a birodalmat, de nem módosította a társadalmat, továbbra sem volt polgárság, bár a kormány törekedett erre. A gazdasági fejlődést számos technikai újítás igazolja (a hajócsavar, Bécs utcai gázvilágítása már négy évvel London után). Az állam mégsem volt képes a gazdaságot előrelendíteni, mert hiányzott hozzá a pénze.

Legkésőbb 1847-re a birodalom már érett volt a forradalomra, csak a kirobbantó szikrára volt szükség. Viszont Metternich bukásán túl a forradalomnak nem sok saját célja volt, ezért is visszakozott hamar. A Grundentlastung (a parasztok földhöz juttatása, vagyis a jobbágyfelszabadítás) nagy teljesítmény volt. Itt Rumpler csak az ausztriait tárgyalja, nem veti össze a magyarországival. Októberben a forradalmat a liberális polgárság verte le. Az április 25-i alkotmány kimondta a nemzetiségek egyenjogúságát, ezért a magyarországiak Bécs mellé álltak. Jellašić nem osztrák parancsra támadt 1848 őszén, hanem saját elhatározásából. Schwarzenberg a nevével összekapcsolt Mitteleuropa-tervet valójában sohasem vette komolyan. Az 1849. márciusi oktrojált alkotmány hibás lépés volt, de érthető. Batthyány Lajos kivégzése 1849-ban tragikus volt, mert csak személyes bosszúból történt. Persze Kossuth is sok embert végeztetett ki.

Schwarzenberg személye eléggé központi Rumplernél. Megmentette a Monarchiát, de nem tudta saját elképzelése szerint átalakítani. Mindvégig ellenezte a visszatérést az abszolutizmushoz, ez Kübeck követelése volt. Schwarzenberg kiváló szakemberekből alakította meg kormányát. Az alkotmány felfüggesztése 1851-ben is hiba volt. Ferenc József felülről jövő forradalmat akart. A végül is a Bachról elnevezett korszaknak voltak jelentős pozitívumai, korszakalkotó volt a belső vámvonal felszámolása 1851-ben, a jelentős gazdasági fejlődés, a közigazgatás korszerűsítése (a Bach-féle kerületekben a központ mindenhonnan egy napon belül elérhető volt). Erre az átalakításra sürgősen szükség volt, de a magyarok ezt nemzeti sérelemként élték meg. A forradalom utáni időben fejlődött a történetírás is, ekkor hozták létre a bécsi történeti intézetet, amelynek a Monarchia minden nemzetéből voltak tanítványai. Ferenc József csak részletekben akart változást, alapjában véve túl sokáig ragaszkodott az abszolutizmushoz. A német hegemóniáért vívott harca viszont tönkretette a gazdaságot. A krími háború idején tanúsított politika nagyon mély gyűlöletet keltett a Monarchiával szemben. 1859–61 között Ferenc József mindent a feje tetejére állított, és végül alapvetően semmit sem változtatott meg. Schmerling kormányzása is hozzájárult a modernizáláshoz, a bécsi parlamentet a magyarok kedvéért nevezte el Reichsratnak, Reichstag helyett. Bismarck tétele, hogy a német szövetséget nem lehetett megreformálni, nem állja meg a helyét. Viszont az 1866-os háborúra az ország olyan rosszul volt felkészítve, hogy ilyesmi csak Ausztriában történhetett meg. (Rumpler önkritikus megjegyzései külön fontossá teszik a kötetet.)

A kiegyezési rendszer nem tetszik Rumplernek különösen, szerinte csak egyetlen nyertese volt, Ferenc József, aki nem keveset meg tudott tartani az abszolút hatalomból. Idézi Hanákot is, hogy a kiegyezés pozitív vagy negatív volta sohasem dönthető el. Beust rövid távra tervező pragmatikus volt. Az 1867-es decemberi (osztrák) alkotmány kompromisszum, jogállamot teremtett, de nem alkotmányos államot. A részeként megszavazott egyéni alapjogok viszont mindmáig érvényben vannak. Persze az osztrák–magyar ellentétek az egyik kortársat már arra a megállapításra ragadtatták, hogy Ausztria Magyarország szatrapiája, amelyet a lengyelek igazgatnak. (Schäffel.) A Hohenwart hivatalnok-kormány cseh kiegyezési tervét először Beust utasította el, Andrássy csak később csatlakozott hozzá (Bismarck állásfoglalásáról nincs szó). A koronázási ígéret visszavonásánál Ferenc József arra hivatkozott, hogy a csehek nem jöttek el a birodalmi tanácsba, ezért nem tartotta be a szavát. Andrássy liberális nemzetállamot akart létrehozni, de valójában nemesít hozott létre. A magyar liberálisok korábban lettek nacionalisák, mint az osztrákok. Az 1868-as horvát–magyar kiegyezés ugyan végeredményben felszámolta a horvát-kérdés Monarchián belüli megoldását, de a századfordulóig működött. Andrássy Balkán-politikája imperialistának nevezhető.

Az alkotmányos liberalizmus a transzlajtán félben 1875-ben bukott meg, a ciszlajtánban 1879-ben. Ez volt a Monarchia fő támasza. Az 1873-as gazdasági válság nem volt mélyreható. A világháborúig kibontakozó gazdasági növekedés éppen az elmaradott területeken volt a leggyorsabb. Már a kortársak 1867-től számították a hét bő esztendőt. A bécsi világkiállítás viszont kudarc volt, nagy ráfizetés. A kivándorlás valóban fontos tényező volt, de még inkább a belső migráció (1910-ben ez a lakosság egyötödét érintette). 1878-ban a védővámot először a kávéra vetették ki, de ezt akkor Magyarországon alig fogyasztották, vagyis minden kávéfogyasztás közvetett támogatás volt Magyarországnak (megint a kedvelt osztrák kifogás). Az agráriusok kívánságainak a teljesítése (ti. a védővám) katasztrofális volt, bár a Monarchia autark gazdasági egységnek tekinthető. Azt nem teszi hozzá Rumpler, hogy a védővámokra való visszatérés akkor általános európai jelenség volt. Az osztrák keresztény-szociális mozgalmat ihlető Vogelsang báró voltaképpen először vetette fel a Sozialpartnerschaft elvét. Az 1880-as években kezdett szociálpolitika pozitívumait még Victor Adler is elismerte a II. Internacionálé kongresszusán.

A birodalomban mégis egyre több volt a válság, a kortársak V. Károly mondását úgy alkalmazták Ferenc Józsefre, hogy birodalmában sohasem nyugodott le a válság. A Schönerer-féle alldeutschok felrúgták az addig érvényes játékszabályokat. Persze Lueger is meggyőződés nélküli demagóg volt, mint Schönerer, de elegánsabb. Az antiszemitizmusra is kitér Rumpler, de utal arra, hogy a különböző rétegekhez tartozó zsidókban nem volt zsidó öntudat. A nacionalista hév az osztrák-németeket is elragadta, 1914-ig mintegy 600 ezer fő tartozott valamelyik védegylethez. Kann nyomán Rumpler is úgy látja, hogy a nemzetiségi problémát teljesen megoldani nem lehetett, de a megoldáshoz közelíteni igen, ahogy az 1905-ös morvaországi vagy az 1910-es bukovinai kiegyezés mutatta. Galíciában is megtárgyaltak 1914-re ilyet, de ez a háború miatt már nem lépett életbe. A gazdasági kiegyezés tízévenként visszatérő alkalmait a magyarok mindig zsarolásra használták fel. Mint már említettük, Rumpler kiváló áttekintést ad a századforduló osztrák kultúrájáról, das fröhliche Weltgericht címmel, ami talán túl negatív a korszak maradandó eredményeihez képest. Az egyik fő műfaj, az operett mindig is közel állt a napi politikához.

Az utolsó, rövid fejezetben a szerző arra utal, hogy az általános választójog érdekében kifejtett szociáldemokrata nyomás jól jött a kormánynak, amely amúgy is el volt szánva erre a lépésre, most az ellenzőkkel szemben erre tudott hivatkozni. Ekkor már a nemzetiségek az állam birtoklásáért harcoltak egymással. Már nem volt olyan társadalmi képlet, amely a birodalom mellett állt volna. Rumpler utal itt a dinasztia belső problémáira, Erzsébetre, Rudolfra, Ferenc József és Ferenc Ferdinánd kölcsönös gyűlöletére (Ferenc József veszélyes bolondnak nevezte a trónörököst.

Szerbia már régóta készült a háborúra. A Fekete Kéz tipikus terrorszervezet volt (Rumpler itt talán rá is játszik a mai terrorizmus-ellenességre). A Monarchia nem keresett ürügyet a háborúra, Berchtold, közös külügyminiszter 1914. június 24-i (!) memoranduma is mutatta ezt. Az ultimátum, Rumpler szerint, nem tartalmazott elfogadhatatlan követelményeket. Gyilkos válasz volt egy gyilkos provokációra.

Az elmaradhatatlan bibliográfiában sok magyar szerzőt is idéz Rumpler, de csak idegen nyelven megjelenteket, így jár jól Hanák Péter, akinek egyébként valóban elévülhetetlen érdemei vannak a dualizmus-kor kutatásában. Ezért kár, hogy éppen olyan korai tanulmányából is idéz, amely még a pártállami, kötelező elutasítást tartalmazta.

Mint jeleztük, csak részletekben vannak kritikai megjegyzéseink. A magyar nevek hibás írása (Dévi Déri helyett, Hurzka Huszka helyett, ‘közes’ a közös ügyekre ) akár egyszerű sajtóhiba is lehet, ahogy Zeng is a Széchenyiek nyugat-magyarországi központjának az elnevezésében. Nem világos, honnan szedte a szerző, hogy a magyaroknál régebben a kelta származás tudata élt, talán a szkíta származással tévesztette össze a szerző. Az sem világos, mit ért Rumpler azon, hogy az 1848-as nemesi vezetés korlátozott modernizációt akart (talán a nemesi vezetőszerepről van itt szó). Nyilván tollhiba, hogy Petőfi a forradalom után (!) írta az Apostolt. A kelet-galíciai, vagyis ukrán klérus nem ortodox volt, hanem zömében unitus. Rumplernél is szerepel, hogy a magyar nyelvtudás erőltetése az iskolákban szomorú hírnevet hozott a Tisza Kálmán-rezsimnek. De hát manapság hol van olyan kormány, amely nem követeli meg az államnyelv ismeretét? A magyaroknak akár javukra is lehetne írni, hogy ezt korábban tették, mint mások. Persze az ilyen vélemény nem nagy népszerűségre tenne szert szomszédainknál. Ugyancsak tollhiba, hogy Bulgária csatlakozott az 1875(!)–78-as orosz–török háborúhoz, hiszen csak ennek eredményeként jött egyáltalában létre. Rumpler úgy látja, Ferenc Ferdinánd egy trialista megoldás híve volt, a horvátokkal a középpontban. Persze sok érv szól amellett is, hogy ezzel csak nemzetiségi párthíveit áltatta, valójában egységes birodalmat akart megvalósítani trónra lépése után. A magyarokkal szemben érzett gyűlöletét Rumpler nem érinti.

Persze, voltaképpen illetlen ilyen mélymagyar kritikával illetni ezt a kiváló összefoglalást. Nyilván messzemenően nem tudtunk kitérni minden általa tárgyalt kérdésre. De a magunk részéről újfent hangsúlyozzuk, hogy majdnem minden lényeges, sőt akár mellékes állásfoglalásában egyet tudunk vele érteni. Nem biztos, hogy minden magyar recenzens ezt az álláspontot vallaná.

Helmut Rumpler: Eine Chance für Mitteleuropa. Bürgerliche Emanzipation und Staatsverfall in der Habsburgermonarchie (Esély Közép-Európa számára. Polgári emancipáció és az állam hanyatlása a Habsburg-birodalomban). Österreichische Geschichte, 1804–1914. Hg. von Herwig Wolfram. Wien, 1997, Ueberreuter, 672 p. 9 térkép, 7 táblázat, szövegközti illusztrációk.

Niederhauser Emil