Klió 2003/1.

12. évfolyam

Középkor

Adósrabszolgaság a Nyugatrómai Birodalom bukása után

Detlef Liebs-nek, a Freiburgi Egyetem jogtörténet professzorának a Zeitschrift der Savigny Stiftung für Rechtsgeschichte (Romanistische Abteilung) 118. számában megjelent tanulmánya a rabszolgaság kérdését vizsgálja a Nyugat Római Birodalom bukása után kialakult barbár államok jogéletében.

A rabszolgaság intézménye a Nyugatrómai Birodalom bukását követően fokozatosan veszített jelentőségéből. A római jog “vulgarizálódásának” időszakában azonban a különböző helyi jogokban mégis szabályoztak olyan eseteket, amikor – szűk körben ugyan – mégis teret nyert az adósrabszolgaság intézménye. A római civiljog a rabszolgaság keletkezésének okaiként nevezte meg azokat az eseteket, amikor valakit – fizetésképtelensége miatt – a hitelezője a “Tiberisen túlra” eladott, valamint amikor a tolvajt a sértett tetten érte (furtum manifestum). A római jog a rabszolgát nem tekintette jogalanynak, csupán puszta jogtárgynak, aki fölött tulajdonosának korlátlan rendelkezési joga volt. A rabszolgákkal való embertelen bánásmódot a császárkorban már egyre több szabály tiltotta, sőt bizonyos körben a rabszolgák – jogi értelemben vett – személy mivolta is elismerést nyert.

Liebs tanulmányában a Leges Romanae Barbarorumnak az adósrabszolgaságra vonatkozó rendelkezéseit veszi górcső alá az egyes nyugat-európai királyságokban. Hangsúlyozandó, hogy a szerző a “szükségből” való rabszolgává válás eseteivel foglalkozik, ami az eredeti értelemben vett adósrabszolgasághoz képest tágabb fogalmat takar, hiszen az adósi fizetőképtelenségből fakadó kényszerhelyzeten túl magában rejti azokat az eseteket is, amikor valamely bűncselekmény szankciójaként írja elő a törvény az elkövető rabszolgává tételét, valamint amikor valaki kilátástalan szociális helyzete, nincstelensége miatt ajánlja fel szolgálatait egy tehetősebb személynek, aki cserébe gondoskodik a tartásáról.

A Lex Romana Burgundionum, amelyet a Kr. u. V. században Gundobad király léptetett életbe, a leányrablás büntetéseként szabályozta az elkövető rabszolgává válását arra az esetre, ha nem tudott megfelelő anyagi kompenzációt fizetni a sértett családjának. A büntetőjogi jellegű normák körében általánosan elfogadott intézmény volt a kompenzáció, így bizonyos estekben, ha a tettes nem rendelkezett a megfelelő anyagi háttérrel, akkor – a jóvátétel sajátos formájaként – a sértett rabszolgájává lett a törvény erejénél fogva.

Angers és Cordoba formulagyűjteményeiről szólva a szerző a gall, valamint hispán területek jogéletéből szolgál adalékokkal a rabszolgaságra vonatkozó szabályokat illetően. Angers formulagyűjteményének mintegy egy nyolcada foglalkozik a rabszolgaság témájával. A formulagyűjteményből Liebs néhány konkrét jogesetet is bemutat azzal kapcsolatban, amikor valaki saját magát adja el rabszolgának. Ezek közül talán a legérdekesebb formula, amikor egy személy a szabadságát (illetve inkább a munkaerejét) csak fele részben bocsátja más tulajdonába meghatározott összegért, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy minden héten három napot a vevőnek, három napot saját magának dolgozott, vasárnap pedig pihent. Cordoba formulagyűjteménye Kr. u. 620 körül keletkezett, és az abban szereplő egyik jogeset szerint lehetőség van arra, hogy az adós – amennyiben képtelen tartozását visszafizetni – tartozása fejében felajánlja munkaerejét a hitelezőnek, miáltal gyakorlatilag annak rabszolgájává válik.

A Liebs által szintén bemutatott, a VII. században született, és a Lex Salica elveit követő Markulf-formula lehetőséget biztosított arra, hogy amennyiben egy harmadik személy a bűntett elkövetője helyett megfizeti a jóvátételt, a tettes lemondjon szabadságáról és “megmentője” szolgálatába helyezze magát mindaddig, amíg a jóvátétel összegét le nem dolgozta. Ehhez hasonlatos eset, amikor a – halálbüntetéssel fenyegetett – lólopás elkövetőjét egy harmadik személy megváltja, és ennek fejében az köteles a szabadságát felajánlani. A szövegből nem derül ki, hogy a tettes csupán a kifizetett összeg, valamint annak kamatai ledolgozására köteles-e, avagy egész élete végéig rabszolgaságba kényszerül.

A Jerome Bignon nevéhez fűződő Formulae Salicae Bignoniae elemzésén keresztül a szerző újabb érdekes jogeseteket tár elénk, ahol a kártérítés mellett, alternatív jogkövetkezményként szerepel a rabszolgává válás a bíró ítéletében, vagy egy szerződésben. Az első bemutatott esetben egy kulcsár, hanyagsága miatt, elhagyta a reá bízott értékeket, minek következményeként a bíróság kártérítést állapított meg. Tekintettel azonban arra, hogy az illető képtelen volt a kár megtérítésére, az ítélet egy szerződés aláírására kötelezte, melynek következményeként köteles volt a károsult szolgálatába szegődni, méghozzá egészen élete végéig. A második jogesetben egy tolvajt – aki élelmiszereket és más dolgokat lopott – kártérítés megfizetésére kötelezett a bíróság, amit nem tudott megfizetni. A tolvaj önszántából fölkereste a károsultat, és egy okiratban felajánlotta neki a szolgálatait azzal a kikötéssel, hogy amennyiben elhanyagolja a rá bízott munkát, bánjanak úgy vele, mint egy közönséges rabszolgával.

Liebs a VIII–IX. századból Tours és Clermont Ferrand (a középkorban két külön város volt) formulagyűjteményeit veszi górcső alá. Az itt elemzett esetekre is jellemző, hogy a rabszolgaságot a gazdasági szükség, a nincstelenség idézi elő. Az önmaga és családja fenntartására képtelen személy önként vállalja a szolgaságot, amely élete végéig tart és nem felmondható. Az úr cserébe kötelességet vállal arra, hogy eteti és ruházza a hozzá elszegődött személyt. A Clermont Ferrand-ból származó források arra is kitérnek, hogy ilyen esetben a szolgasorban lévő személy családtagjai és lemenői is az úr fennhatósága alá kerülnek.

A 776-os Notitia Italicá-ban szerepel csak, hogy azok az okiratok, melyekben az adós a családját eladja, széttépendők, és az érintettek szabad státusza automatikusan helyreáll. 864-ben végül Kopasz Károly a Pitrisi Ediktumban mondotta ki, hogy egy frank személy 6 év után szabadul a kényszerből keletkezett szolgaságból, megváltást sem kell fizetnie, és az ura őt tovább nem adhatja. Egy római jogú azonban csak a szabadságáért cserébe az urától kapott vételár 120 százalékának fejében válthatja meg magát. A tanulmányból világosan megállapíthatjuk, hogy ebben az időszakban a kényszerű rabszolgaság csak részben volt az állam által kötelezően előírt jogkövetkezmény, vagyis büntető jellegű szankció. Voltak olyan esetek, amikor egy bírói ítélet végrehajtásának alternatív módja volt a rabszolgává válás. Szintén gyakran előfordult, hogy valakit a szegénység kényszerített arra, hogy valakinek tartás fejében felajánlja élete végéig a szolgálatait.

Úgy gondolom, hogy Detlef Liebs professzor tanulmánya rendkívül érdekes adalékokkal szolgál az adósrabszolgaság római jogi intézményének továbbélésével és módosulásaival kapcsolatban az egykori Nyugat Római Birodalom területén, amely adalékok a jogtörténészeknek és a történészeknek egyaránt segíthetnek a vizsgált korszak jogi és társadalmi életének jobb megismerésében.

Detlef Liebs: Sklaverei aus Not im germanisch-römischen Recht (Kényszerrabszolgaság a Német–Római Birodalomban). Romantische Abteilung 118.

Orosz P. Gábor