Klió 2003/1.

12. évfolyam

Összefoglalások

Kelet-Szlovákia mint nemzeti probléma

Ladislav Tajták szlovák történész a Kelet-Szlovákiáról mint regionális jelenségről írott cikkében azt vizsgálja, hogy van-e alapja annak, hogy Kelet-Szlovákiát több értelemben is önálló egységként kezeljék. E cikkével ahhoz a vitához akar hozzajárulni, amely több évtizede folyik a szlovák történészek, nyelvészek és politikusok között, és arról szól, hogy milyen mértékben és milyen indokok alapján tekinthető a kelet-szlovák régió önálló, minden mástól elkülönülő regionális egységnek.

Folyóiratcikkében a szerző áttekinti azokat a koncepciókat és elképzeléseket, amelyek Kelet-Szlovákia különállásáról szólnak. Cáfolni kívánja azt a nézetet, hogy ez a terület gazdaságilag, kulturálisan és földrajzilag külön áll, és így tagadja bármilyen alapját annak, hogy politikailag különálló egységnek lenne tekinthető. Véleménye szerint a különállást hangoztató koncepciók a magyar kormányzati körök dezintegrációs politikájának és propagandájának eredményei, és nem nyugszanak valós alapokon. Szerinte ezek a koncepciók a XIX. század második felétől születtek, és arra irányultak, hogy a szlovák nemzeti fejlődés folyamatát hátráltassák, a szlovák nemzet közösségi identitásának kialakulását megzavarják, a nemzeti egységet bomlasszák. Saját véleménye igazolására a régió történeti fejlődését és az ezzel összefüggö nézeteket vázolja fel.

A kelet-szlovák terület olyan sajátos nyelvjárással rendelkezik, amely a többi szlovák nyelvjáráshoz képest jóval lágyabb, és nyelvészetileg is igazolt egyedi vonásokat mutat. A lakosság magát “szlovjak”-nak nevezi, és erre alapozták az önálló identitás lényegét. Az önállóság tudatának másik alapja a sajátos és egyedi földrajzi elhelyezkedés, földrajzi jellegzetességek.

A szerző szándéka, hogy igazolja a szlovák etnikai terület Kelet-Szlovákiát (tehát főleg Zemplént) is magában foglaló egységét, biztos alapokra helyezhetőségét, és cáfolja azokat a koncepciókat, elgondolásokat, amelyek ezt megkérdőjelezik. Saját nézetének igazolását a XVIII. század második felével, P. J. Šafárikkal és más tudósokkal (J. Palkovič, J. Hložanský) kezdi. Áttekinti a szlovák nemzeti mozgalom hivatalos dokumentumait annak igazolására, hogy Kelet-Szlovákiát már ők is a szlovák nemzeti terület részének tekintették.

A szlovák etnikai terület tudata a szellemi elit köreiben a XVIII. század végétől, a köztudatban pedig a XIX. század közepétől honosodott meg. A zempléni területre a szlovákok és a ruszinok is igényt tartottak. A szlovák nemzeti ébredés időszakától szlovák területnek a Morva folyótól a Tiszáig, a Tátrától a Dunáig terjedő területet tartották a szlovák történészek. E terület egységes szlovák lényegét, a különbségek minimalizálásának igazolását tűzte ki célul az ismertetendő cikk szerzője.

Nem tartja kellő indoknak és igazolásnak azt, hogy a zempléni terület a többitől eltérő geográfíai jellegzetességekkel rendelkezik. Elfogadja, hogy a természeti környezet formálja az embert, annak nyelvét, erkölcsét, szokásait, de annyira nem, hogy az ottani emberek a szlováktól eltérő, tehát más nemzetként határozzák meg magukat. (Egyébként azzal is foglalkozik, hogy vajon a nemzettudatot, a nemzeti identitást maguk az ott élő emberek határozzák-e meg, vagy valaki más, esetleg olyan csoportok, amelyek elsősorban hatalmi és politikai érdekek alapján tevékenykednek.) A természeti környezet által kialakított sajátosságokat, különbségeket a XIX. századi szlovák nemzetébresztők a szlovák nemzet egységesítésének korlátjaként tartották számon. A földrajzi körülményeket olyannyira fontosnak tartották, hogy L’. Stúr és nemzetébresztő társasága szerint az észak-déli irányú hegységek is okai annak, hogy a szlovákok el voltak zárva a világtól, hogy a többi nemzethez képest műveltségben elmaradtak, mert emiatt nem volt meg közöttük a kommunikáció szabad áramlásának lehetősége és a nemzeti egységesülés szabad terepe.

Ebben a folyamatban alapvetően a kelet-szlovák terület okozza az egyik legnagyobb dilemmát. Ezért a XX. század elején növekszik a politikai érdeklődés Kelet-Szlovákia iránt, és vitatémává válik annak nemzetpolitikai elmaradottsága. Ez a XIX. század második felében az Egyesült Államokba vándorolt szlovákok (akik legszámosabban éppen Kelet-Szlovákiából vándoroltak ki) köreiben is jelentős fejtörést okozott. Megállapították, hogy e terület fekvése által Szlovákiától “elszakad”, mert a nyugati és középső szlovák terület délnyugathoz esik közel, afelé tendál, míg a keleti szlovák terület (a lakosság fluktuációját, ipari és kereskedelmi kapcsolatait tekintve) inkább a magyar délkelettel alkot élő és saját világot. A nyugati szlovák területektől magas hegyek és a német Szepesség választja el. A vasúti összeköttetés is ezt a helyzetet képezi le.

Cseh tudósok is kutatták a kelet-szlovák terület nemzeti fejlődés szempontjából való elmaradottságát, és okait elsősorban abban látták, hogy földrajzilag kevéssé függ össze a nyugati és középső szlovák területekkel. Ezt a földrajzi alapú indoklást azután (a cikk szerzője szerint) szlovák és magyar politikusok politikai céljaikra ki is használták, amikor az együvé nem tartozást, az elkülönülést indokolták. A századfordulós magyar földrajztudósok és térképészek ezért Szlovákiát két földrajzi egységre osztották: az északnyugati és az északkeleti hegyvidéki területre, amelyet a Duna és a Tisza vízterülete választ el. A közlekedési összeköttetések észak-déli irányúak voltak. A Tisza vidéke ezért terjedelmes, északon és délen természetes módon izolált térséget alkotott, s ennek alapján a terület lakossága “individualizálódhatott”. Erre alapozták Kelet-Szlovákia önálló történelmi fejlődésének koncepcióját, amit Halaga és J. Korčák szlovák történészek fejtettek ki munkáikban. Utóbbi szerint nemcsak cseh, morva és szlovák etnikum létezik, hanem a bodrogi azaz keletszlovák is, amely azonban éppen fekvése miatt a másik háromtól elmaradt a fejlödésben. Ezek a megfontolások alakították ki azt a nézetet, amely szerint Szlovákia nyugati és keleti része valójában két külön ország, tehát kétféle Szlovákia létezik.

A cseh Chaloupecký 1918 után úgy látta, hogy Szlovákiának két történelmi magja van, amelyek közül a nyugati földrajzilag a cseh nyugathoz tartozott, tehát cseh terület volt, a keleti részt pedig különféle etnikai csoportok kolonizálták, így az etnikai amalgámmá vált. Ez a koncepció sok történészt s geográfust befolyásolt, akik ezután hangoztatták a két történelmi mag, két történelmi központ tézisét. A szerző ismerteti ezeket a nézeteket is, amelyek központi szerepet tulajdonítanak a Tisza mentének, egész vízgyűjtő területének, mint természeti gátnak.

Voltak, akik szerint a világtól és az érintkezés lehetőségétől elzárt hegyek és völgyek konzerválták a törzsi jegyeket, s ennek következtében e területek saját világot, sajátos dialektust, viseletet, szokásokat és társadalmi tudatot alakítottak ki (ilyenek az árvai, a szepességi, a sárosi és hasonló regionális vagy törzsi tudatok).

A szerző foglalkozik a magyar tudósok Kelet-Szlovákiára vonatkozó értelmezéseivel, koncepcióival is, és ezeket általában revizionistáknak tartja. Például Podhradszky Gyula felvidéki munkáival kapcsolatosan megemlíti, hogy a szlovákok lakta terület két részre (és nem három részre!) való osztása a magyarok irredenta céljait szolgálta. A bécsi döntés utáni magyar ideológia eszközeként tartja számon, és álérvelésnek mondja azt, bizonyítva ezzel, hogy a magyarok a szlovákokat szándékosan két külön egészként kezelik.

A szlovák tudományos tudat és köztudat a szlovákok által lakott területeket a három alapvető szlovák nyelvjárás alapján ugyanis három részre tagolja. Eszerint tehát van Nyugat-Szlovákia, Közép-Szlovákia és Kelet-Szlovákia. A szlovák tudomány mai állása szerint csak az a koncepció számít tudományosnak és hitelesnek, amely három részre osztja a szlovák területeket. Aki mással próbálkozik, az rögvest gyanússá válik, és nem tudja magáról lemosni a politikai célzatosság és magyarpártiság bélyegét (vagy másfajta megbélyegzést).

Az 1945 utáni időszak Kelet-Szlovákiáról szóló szlovák elméleteire O. R. Halaga történész elképzelései hatottak, aki e kérdésnek külön regionális folyóiratot (Svojina) szentelt. Ezt a lapot Tajták szerint “a szlovjakizmus” ideológiája befolyásolta. Halaga az önálló történeti fejlődés híve volt, és a Felső-Tisza vidékét Slanskonak nevezte el. A korábbiak etnikai amalgámról szóló elképzeléseit elvette, de az önálló földrajzi fekvés által meghatározott külön fejlődést hangoztatta. Szerinte a szepességi-gömöri természeti (vízrajzi és domborzati) gátak olyan ideális határt képeztek a keleti szlovák terület számára, amely előtt még a Nagymorva Birodalomnak is meg kellett állnia. Ez a földrajzi (víz)választóvonal határozottabban konzerválta a törzsi önállóságot és sajátosságokat, mint a történelmi Magyarország és Morvaország határán található vízválasztó.

A cikk szerzője, miközben áttekinti a koncepciókat, helyesen megállapítja, hogy a földrajzi tényezők határozottan hatottak Szlovákiának és régióinak történeti fejlődésére, de ezek következményeit nem szabad abszolutizálni. A XIX. század 80-as éveitől ugyanis a vasút és a kapitalizmus lehetővé tette a tömeges migrációt, ami elsősorban északról délre irányult, és az árucsere és munkaerő mozgása is észak-déli irányú volt. A kelet-nyugati migrációs irány ennél sokkal szerényebb volt, és így Štúrék álma és víziója nemzeti alapú összetalálkozásról és egységesedésről nem teljesült. Ennek okát a szerző a magyar kormányzati körök ál-liberális, asszimilációs és dezintegráló politikájában látja.

A keleti és nyugati szlovákok kölcsönös megismerkedésének és együttműködésének a legjellemzőbb terepe paradox (és több szempontból szerencsés) módon az Egyesült Államokban alakult ki. Az amerikai demokrácia segítette a keleti és nyugati szlovákok nemzeti tudatának polgári alapú erősödését és a régiók egységesítésének tudatát. (Nem véletlen, hogy az amerikai emigráns szlovákok körében született meg a gondolat és az elhatározás arra, hogy létrehozzák Csehszlovákiát.) A hazájukba visszatérő keleti szlovákok már a nemzeti egységesítés tudatával erősítették az otthoniakat. Tajták szerint ez is azt igazolja, hogy a modern korban már nem a földrajzi korlátok voltak a lényegesek a modern szlovák nemzet kialakulásának folyamatában, hanem a magyar kormányok gátló politikája.

Miután a szerző a fentieket megállapította, megvizsgálja a kelet-szlovák terület betelepülésének történetét. Ezzel azt kívánja bizonyítani, hogy nem igazak azok a tézisek, melyek szerint törzsi-nemzeti amalgám a lakosság alapja, hanem szlovák. Ismét Šafárikhoz tér vissza, aki szerint a Szepességben, Sárosban és Zemplénben szlovákok laktak, de másokkal együtt. Megemlíti a kisorosz nyelvjárást, a görög-katolikus ruszinokat. L. Niederle szlavista történész a kelet-szlovák területen fontosnak tartotta, hogy annak a szlovákok szempontjából bizonytalan a határa, és ott érintkeznek az oroszokkal. Így szerinte ez a terület félig szlovák, félig orosz, sőt elszlovákosított területként is emlegette. Ezt folytatta a már említett Chaloupecký, aki azt bizonyította, hogy a keleti szlovák területen, “Bychorskoban” (azaz a Felső-Tisza vidékén) a keleti szlávok telepedtek meg. Ő is nyugati szlovák és keleti szlovák területet különböztet meg azzal, hogy a szlovákok asszimilálták a keleti szlávokat. Elmélete szerint Közép-Szlovákia nem volt lakott terület, amit a szlovák történész, D. Rapant elvetett. A történészek vitáiba beleszóltak a filológusok (J. Stanislav) is, és nyelvészetileg (a földrajzi nevek segítségével) bizonyították, hogy a Felső-Tisza vidéke szlovák betelepülése a magyarok előtti időkre nyúlik vissza, s hogy közéjük az oroszok csak később telepedtek be. Stanislav számára az volt a fontos, hogy igazolja: Kelet-Szlovákiában nem asszimilálták a szlovákok tömegesen az oroszokat (értsd: ruszinokat, ukránokat).

A betelepülés kutatását illetően 1945 után Halaga foglalkozott a kelet-szlovák betelepülés kérdésével, és elvetette azt, hogy itt az eredeti lakosság orosz és bolgár lett volna. A kelet-szlovák etnikumot eredetinek tartja, a ruszinokat pedig a vlach kolonizáció eredményeként fogadja el.

A kelet-szlovák betelepülés nagyszabású (interdiszciplináris) vizsgálatát B. Varsik végezte el, aki a témáról háromkötetes művet is megjelentetett. Kritikailag elutasította az addigi elméleteket, a magyar tudósokét (Kniezsa, Melich, Hóman B., Győrffy Gy.) is. Azt bizonyítja, hogy a magyarok bejövetelükkor itt már olyan lakosságot találtak, amely a mai napig ott lakik. Más szlovák nyelvészek is azt bizonyítják, hogy a kelet-szlovák terület szláv-szlovák lakossága megszakítás nélkül igazolható e területen. J. Beňko történész pedig azt állítja, hogy ezek a folytatólagos települések a IX–X. században a Nagymorva Birodalom államiságának részei voltak. A fentieken kívül még számos szlovák nyelvész és történész kívánta igazolni a keleti szlovák terület szlovákságát, és azt is, hogy minden más népség csak őutánuk települt be. Ebből a szempontból és a kutatások eredményeit tekintve ez a terület Szlovákia legalaposabban kutatott területe. Miután a szerző mind földrajzilag, mind nyelvészetileg igazolta, hogy Kelet-Szlovákia sajátosságai nem képeznek alapot arra, hogy önálló nemzeti területként kezeljék, megvizsgálja, hogy a közigazgatást és a gazdaságot tekintve hogyan igazolható, hogy nem egyedi történeti fejlődés eredménye, hanem a szlovák fejlődés része e terület, e régió.

Ezután tehát a kassai közigazgatási területet veszi górcső alá, és ezzel együtt azt is, hogy ennek alapján kialakult-e olyan anyagi és gazdasági alap, amelyre a különbségeket alapozni lehet. Végigtekint a megyerendszeren és a középkori privilégiumokon, amelyekről a fent említett kutatók írtak. E privilégiumok és jogi alapjaik közigazgatási szervezeti egységeket eredményeztek, amelyek között ott volt a kassai kamarai adminisztráció. Halaga kutatásai alapján bemutatja, hogy volt pozsonyi és kassai egység, közigazgatási kerület, és az ehhez kapcsolódó közigazgatási intézményrendszer, de szerinte Halaga bizonyos elméleti manipulálást végzett e fogalmakkal. Tajták szerint ugyanis kassai közigazgatási terület gazdasági-adminisztratív funkcióban nem létezett. Csak az állami funkciója volt számottevő.

Tajták cáfolja Halaga azon állítását, hogy a szlovákok lakta területen (az ő fogalmazásukban Szlovákiában) két olyan elkülönült és elkülöníthető gazdasági alap létezett, amelyek retardáló hatással voltak a szlovák nép és nemzet kialakulására. Szerinte az csupán hipotézis, hogy Kelet-Szlovákiának volt külön gazdasági bázisa. Ezt az elképzelést a marxista nemzetfelfogás elemének tekinti, amely szerint a nemzetfejlődéshez kell gazdasági alap is (az alap és felépítmény marxista elméletéből kiindulva). Szerinte Halagának ez a feltevése nem alapszik történelmi realitáson. A szlovák történetírás nem ismer ilyen koncepciót, és a magyar sem osztja fel a Történelmi Magyarországot gazdasági bázisokra.

Ennek igazolására megvizsgálja a középkori és a kapitalizmus kori gazdasági szerveződéseket és egységeket. Megállapítja, hogy csak a délkeleti kereskedelmi út ad a XIV–XVII. században jelentőséget e területnek, főként Kassának. A kapitalizmus időszakában a keleti terület távol esett a gazdasági befektetésektől, nem volt fontos terület. Ezért is volt jellemző a tömeges gazdasági kivándorlás Kelet-Szlovákiából. A cikk szerzője megállapítja, hogy az egyetlen jelentős sájátossága e területnek a nyelvjárása, amit már számos nyelvész igazolt. Miután felvázolja a nyelvészek által elemzett kelet-szlovák nyelvjárás sajátosságait és az ezekről szóló vitákat (lényegük, hogy valóban szlovák nyelvjárásról van-e szó, hiszen lehet lengyel és orosz eredetű is), megállapítja, hogy mindez nem elegendő érv ahhoz, hogy Kelet-Szlovákiát ennek alapján külön és egységes területnek tekintsék. A keleti szlovák nyelvjárásra alapoztak önálló irodalmi nyelvi kísérleteket is, de a legjellemzőbb az volt, ahogyan a magyar hatalmi körök próbálták megzavarni az egységesedő szlovák nemzeti mozgalmat. Annak ellenére, hogy a szlovák irodalmi nyelvet már a középszlovák nyelvjárás alapján kodifíkálták, a magyarok a kelet-szlovák nyelvjárásban tankönyveket adtak ki, így oktatták az iskolában a gyerekeket, ilyen nyelven újságot nyomtak. Mindezt Tajták Budapest politikai nyomásának tudja be.

Szerinte a magyarok szándékosan teremtették meg annak anyagi és politikai feltételeit, hogy a “szlovjakizmus” (ahogyan magukat a kelet-szlovákok nevezték) ideológiává alakuljon, amely azt hirdeti, hogy a keleti szlovákok saját történelemmel, nyelvvel, kultúrával és tudattal rendelkező önálló etnikum. Úgy vélekedik, hogy a magyarok politikailag többször visszaéltek a keletszlovák nyelvjárással és annak sajátosságaival, így többek között a Tanácsköztársaság idején is.

Az első Csehszlovák Köztársaság idején a kérdéskör néhány olyan politikai problémára szükült, amelyben a keleti szlovákok nyelvi és egyéb szeparatizmusát hangoztatták. Az 1950-es években tudományos vita kerekedett abból, hogy vajon a két háború között sárosi nyelvjárásban kiadott kelet-szlovák újság, a Naša zastava csupán a magyar kormány szétforgácsoló politikájának eszköze volt-e, vagy valóban kifejezett partikuláris tendenciákat.

A keleti szlovák terület nemzetiségi összetételét tekintve sem volt olyan kedvező, mint más szlovák területeké. Ennek igazolására az 1910-es népszámlálási adatokkal indít, amelyek alapján több volt ott a magyar, mint a szlovák (43,8, illetve 37,1 százalék). A terület a vallási megoszlást tekintve sem volt olyan tiszta, mint az egyéb szlovák területek. A görög katolikus ruszinok nagy száma arra adott lehetőséget, hogy elterjedjen az elszlovákosított oroszokra illetve ruszinokra vonatkozó nézet. Ez a tény bizonyos mértékű, politikai jellegű határ-problémákat is okozott Csehszlovákiának.

A kelet-szlovák szeparatizmust a szlovák közvélemény és történetírás túlnyomó többségében a kelet-szlovákok magyarpártiságának (mad’arónstvo) tudta be. Az említett Halaga professzor számos olyan bizonyítékot hoz, amelyekkel azt igazolja, hogy a keleti és nyugati szlovák nemzeti mozgalom hívei között adott kérdésekben mély szakadék tátongott, és a keleti szlovákok közelebb álltak a magyar célokhoz, mint a szlovák célokhoz. Elsősorban az USA-ba kivándorolt szlovákok soraiban fellelhető ellentétekre alapozott. Halaga ezen érveit a cikk szerzője negatívumokként értékeli és többször megerősíti, hogy mindez csupán a magyar propaganda hatása és eszköztára volt.

A cikk végén a szerző azon elmélkedik, hogy vajon a kelet-szlovák tudat külön törzsi tudatot jelentett-e, s hogy a regionális és a nemzeti közösségi tudat hogyan viszonyult egymáshoz. Szerinte a kettő integrációjának elsősorban politikai akadályai voltak, amelyeket a magyar kormányzati körök állítottak a szlovák nemzet nemzeti integrációs törekvéseinek útjába. Saját állításainak megerősítésére szlovák és magyar korabeli politikusoknak a témára vonatkozó megnyilvánulásait hozza fel. A szlovjakizmus híveit elnemzetietlenedett értelmiségieknek nevezi, akik ténylegesen magyarok vagy magyar érzelműek voltak. Tajták tehát azt kívánja igazolni, hogy a keleti rész elmarad a nemzeti fejlődésben és öntudatosodásban, és hogy a keleti elkülönülés indoklása és erősítése csupán a magyar hatalmi körök politikai célok által befolyásolt “mániája”. Szerinte e kérdésben is összeütközik a szlovák történeti realitás a magyar történeti realitással. Az előbbi Szlovákiát három természetes egységre osztja, az utóbbi csupán kettőre. A hármas megoszlást igazolja a három nyelvjárási terület is. A kettős felosztás kitalált, nem valós kép. Megállapítja, hogy Kelet-Szlovákiának nem volt önálló a történeti fejlődése, csupán néhány specifikus fejlődési jellegzetességgel rendelkezett.

Az ismertetett cikkben körvonalazódik az a folyamat, ahogyan a regionális tudat átalakítható nemzeti identitássá, ha megfelelő számú tömeg sorakozik fel mögötte, ha megfelelő számú ember vallja a magáénak. Képet kapunk arról, hogy a szlovák nemzeti tudat kialakulása milyen elemekből tevődik össze. De nemcsak az elemeket, hanem a befolyásoló emberi, társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális tényezőket is nyomon követhetjük. Tehát kikövetkeztethetjük belőle azt a kísérletet, amikor nemzeti tudatot kreálnak. A cikkből világossá válik, hogy kell hozzá olyan terület, amelyet saját lakosai annak sajátosságai alapján önállónak és egyedinek tartanak. Kell hozzá olyan (politikai és szellemi) elit csapat is, amely ezt a regionális vagy nemzeti tudatot konceptusként megalkotja, terjeszti, indokolja, s így összetoborozza azt a közösséget, amely felvállalja ezt a részben meglevő, élő alapokra épülő, részben konstruált identitást. Ez után különféle összetett körülmények befolyásolják azt, hogy a konceptus képes-e éltetni és életben tartani meghatározott nagyságú közösséget.

Ladislav Tajták: Východné SIovensko ako regionálny fenomén (Kelet-Szlovákia mint regionális jelenség). Historický časopis, 49. évfolyam, 2001/2. szám, 307–329.

Hamberger Judit