Klió 2003/1.

12. évfolyam

Összefoglalások

Az olasz ipar története

Európa egyik legfejlettebb országa ipari fejlődésének összefoglalása egyetlen kötetben nem tartozhat a legkönnyebb és leghálásabb feladatok közé – viszont roppant izgalmas, lenyűgöző lehet a munka, amely jelen esetben egyetlen szerzőre hárult, a milánói Bocconi Egyetem és a Castellanzai Egyetem gazdaságtörténet-oktatójára, a Terni Franco Momigliano Vállalat Kulturális és Történelmi Intézetének igazgatójára, Nicola Crepaxra. A megtett időutazás is impozáns, amelynek során az olasz ipar történetét végigjárta: a kiindulópont az olasz gyárrendszer első csíráinak megjelenése, a befejező pedig az euró bevezetésének szakasza, azaz gyakorlatilag két évszázad.

Az olasz ipar és gazdaság fejlődésének korai szakaszában áthághatatlan akadályt jelentett egyrészt az Észak és Dél között feszülő ellentét az élet szinte minden területén, másrészt a szűk belső piac, míg az utolsó negyed században az állam és a nagyvállalatok közötti együttműködés hiánya hatott gyakran bénítóan a fejlődésre. A kezdeti periódusban az olasz gazdaság is többféle, több helyről átvett gazdasági modellel, azok “hibridácíójával” próbálkozott. 1906-ban E. Breda a gyárában német munkamódszereket vezetett be, s az elsők között igyekezett az állami beavatkozást és a magánvállalkozást összekapcsolni, miközben az Amerikában és Németországban ismert legújabb technológiákat is alkalmazta. Figyelemre méltó tény, hogy az ő csoportjához tartoztak olyan, a későbbiekben kiemelkedő szerepet játszó gazdasági vezetők és nagyvállalkozók, mint Giovanni Agnelli, Camillo Olivetti, G. Battista Pirelli.

A milánói gépipari vállalatok támogatásában már a nagybankok is részt vettek. A ‘rinascimentó’ idején Milánó már Európa egyik vezető, gyáripari komplexummal rendelkező központjává vált, mellette Sesto San Giovanni nevű helység emelkedett ki lassan a lombard nagyvállalatok megtelepedési helyeként. Milánóban az Edison az elektromos energia előállításával, Pirelli gumiipari termékek, elektromos kábelek és autógumi gyártásával foglalkozott. Az az önmagát szinte nemzeti jelentőségű intézménnyé nőtt vállalat pedig, amely még ma is egyik meghatározója az olasz ipamak, sőt, gyakran politikának, az a FIAT; a FIAT-birodalom, szintén évtizedeken át meghatározó vezető egyéniségei az Agnelli családból kerültek ki; az olasz piacon szinte egyedülálló cégként, a FIAT több iparágba is beszállt, kezdve természetesen az autógyártással, folytatva a hajómotorokon át a mezőgazdasági gépekig és a repülőgépgyártásig.

Az olasz ipar fejlődésének első szakaszában változások mentek végbe a népességben is: csökkent a halálozások és a születések száma, emelkedett az életkor. A demográfiai változások azonban nem egyforma mértékben és súllyal érintettek valamennyi régiót. A nehéz életkörülmények, a munkalehetőségek hiánya 1871–1913 között közel 16 millió olaszt kényszerítettek hazájuk elhagyására; a szerző szerint ez volt az emberiség történetének legnagyobb nemzetközi munkaerővándorlása. A XX. század elején a Giolitti-kormány alatt látványosan fellendült az ipari termelés, hála az új, termeléscentrikus burzsoázia létrejöttének; sajnos, az olasz Délvidék ebből sem részesedett a megérdemelt és kellő mértékben: ott a földbirtokosok továbbra is ragaszkodtak régi kiváltságaikhoz.

Az olasz iparba az ún. második ipari forradalom idején az USA-ból és Németországból új technológiák áramlottak, megnőtt az acél-, a cement- és papírtermelés volumene. A mezőgazdaság – elsősorban a Pó-síkságon – az 1890-es évek közepétől szintén föllendült. Mindez a sokirányú fejlődés nem érintette az olasz társadalom döntő többségét, amely továbbra is a létminimumon vagy az alatt tengette életét. Az olasz ipart és gazdaságot a XIX. század utolsó negyedében már az állam és a nagybankok is támogatták, ez utóbbiak a náluk elhelyezett megtakarítások terhére. Különösen nagy lökést adott az ipari fejlődésnek az elektromos ipar kiugró teljesítménye, bár ez még 1913-ban is elmaradt Németország vagy Anglia villanyáram-termelése mögött. Megállás nélkül működött az acélipar, hogy termelése és teljesítménye ne csökkenhessen; tevékenységében az állam is segítette, olcsó, Elba szigetén kitermelt nyersanyaggal, viszont maga a termelés egyre inkább háttérbe szorult a nagy pénzintézetek követeléseinek kielégítése mögött.

1899-ben alapították a FIAT-gyárat, amelynek vezetését az 1907-es válság után Giovanni Agnelli vette át, hogy a gyárban és az egész olasz társadalomban évtizedekig meghatározó tényezőként tevékenykedhessen (amint fentebb már jeleztük).

Lassan indult meg a vegyipar fejlődése, mivel nehezen szánta rá magát a szükséges modernizációs intézkedések meghozatalára. A textilipar viszont az I. világháborúig vezető szerepet játszott az olasz exportpiacon. A vegyiparnál is lassabban alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez az élelmiszeripar, amely elsősorban kézműves módszerekkel dolgozott. Egyre fontosabb szerepet játszott az állam, míg a gazdasági “elitek” a sikeresen működő vállalatokba injekcióztak tőkét.

A XIX. század végi olasz mezőgazdaság még mindig két utat követett: a Délen extenzív, a közép- és észak-olaszországi vidékeken már kapitalista jellegű földművelés kezdett kifejlődni, de lassan a gazdaság és az ipar is csatlakozott a fejlettebb európai és a világgazdasághoz, az egyesítés után pedig egyre nyilvánvalóbbá vált Liguria-Piemonte-Lombardia primátusa az olasz ipari-gazdasági életben, míg az ún. “történelmi baloldal” olyan nemzetfontosságú infrastruktúrákat kezdett kiépíteni, mint a telegráf- és vasúthálózat.

Az 1887-es években bevezetett vámvédelmi intézkedések, sajnos, nem terjedtek ki olyan, a modernizációt elősegítő húzóágazatokra, mint a vegyipar és a gépipar. Az I. világháború alatt a háborús megrendelések lendítették fel az olasz ipart, a fasizmus éveiben az autarchikus gazdaság és a pénz romlásának megállítása segítettek a termelés fellendítésében és a hazai termékek hazai piacainak kiszélesítésében, viszont súlyos visszaesést és az olasz gazdaság befelé fordulását hozta az 1929-es nagy gazdasági világválság. Az 1920-30-as években a belső energiatermelés csaknem teljes egészében fedezni tudta az ország energiaszükségletét, viszont továbbra is kedvezőtlenül alakult a vegyipar helyzete. Sok olasz cég képtelen volt vagy nem is akart agresszív külgazdaságpolitikát alkalmazni, így pl. az 1926-ban létrehozott AGIP. Az 1914-18-as háborús évekkel ellentétben, a II. világháború alatti olasz iparban nem volt annyi erő, hogy kielégítően támogassa a háborús igényeket.

Az 1950-60-as évek “újkapitalizmusnak” nevezett szakaszában, több más európai ország és Japán mintájára Olaszország is megpróbálkozott az USA-beli termelési modellek átvételével, de ezek a kísérletek nem bizonyultak igazán sikereseknek, ellenben könnyebben ment a beilleszkedés a nyugat-európai gazdasági rendszerbe, Olaszország bővíthette külföldi piacait, s nagy mértékben emelte a tartós fogyasztási cikkek termelésének mennyiségét. S újra a FIAT nevével találkozunk, amely gyors növekedésnek indult, s hamarosan maga alá gyűrte a szakszervezeteket, autoritárius vezetésre tért át, ez utóbbinak szociális téren az lett az eredménye, hogy az elért óriási profithoz képest alacsony fizetést adott munkásainak.

Demográfiai és szociális téren az 1950-60-as éveket a falusi lakosság óriási részének városokba költözése jellemezte, néhány ismert hatalmas város mellett lehangoló szegénynegyedek jöttek létre; Lombardia és Piemonte “dicsekedhetett” a legnagyobb számú ipari munkásgárdával, míg a Dél – a jelentős állami beruházások ellenére is – továbbra is fejlődésre képtelen vidék maradt. Ugyanezekben az években a belső fogyasztás csaknem öt százalékkal nőtt évente, ehhez persze az amerikaiak által Nyugat-Európának nyújtott Marshall Terv is hozzájárult, bár Olaszországban a külföldi (nyugati) segítség nagyobb részét olyan nagyvállalatok kapták, mint a FIAT, az EDISON vagy a FINSIDER; a fent említett 5 százalékos fogyasztásnövekedésen belül a lakossági fogyasztás emelkedése gyönge maradt.

1950-ben Olaszország belépett a CECÁ-ba és az Európai Monetáris Unióba. Még mindig az 1950–60-as évek: a szegény néprétegek kalóriaszegényen étkeztek, elképesztően primitív lakáskörülmények között tengődtek, míg Észak-Északnyugat-Olaszországban az építkezések minden terv nélkül folytak, társadalmi élet szinte nem létezett, alig építettek iskolákat, kórházakat, az új lakások felében pedig nem volt fürdőszoba, víz...! Viszont egyre terjedt a tévé, a maga primitív műsoraival és reklámjaival, az olaszok össze-vissza költekeztek, sokszor minden értelmes cél nélkül!

Az állami és a magán nagyvállalatok mellett megszaporodtak a helyi kis- és középvállalatok, amelyek az évek-évtizedek során komoly versenytársai lettek a hatalmas ipari vállalatoknak, mert rugalmasabbak voltak, és könnyebben tudtak alkalmazkodni a külső és belső piacokhoz, stb. Az 1950-60-as évek olasz “gazdasági csodájának” a 60-as években vége szakadt, a beállott válság elhárítására kidolgozott tervek sem hoztak eredményt, így az állam vállalkozói szerepe megnőtt. A gazdaságban a pozitív fordulat az 1980-as években állt be, amikor az önállóvá vált Banca d’Italia kemény pénzpolitikát vezetett be, amelynek eredménye a nagy iparvállalatok átszervezése, új technológiák alkalmazása lett, ezek következtében viszont fölöslegessé vált munkástömegeket bocsátottak el, nőtt a munkanélküliség, a bérek a termelésnél lassabban emelkedtek – és az Olasz Kommunista Párt kizáródott a közvetlen kormányzásból, helyét a kereszténydemokraták és a szocialisták vették át. Az országnak 1992 és 1998 között végre sikerült “korszakos” változtatásokat foganatosítania az Amato-, Ciampi- és Prodi-kormányok alatt, amelyeknek az lett az eredménye, hogy Olaszország bekerült az euró-övezetbe.

Az olasz gazdasági életben a XX. század utolsó két-két és fél évtizedében megindult a termelés specializálódása olyan termékekre, amelyek kevés befektetést igényeltek, de biztos és széleskörű piacra számíthattak. A Dél és az Észak közötti ellentétek túlélték önmagukat, a demográfiai növekedés többé nem jelentett fejlődési tényezőt. Gazdaságföldrajzi vonatkozásban megjegyzendő, hogy az északnyugati régiók már nem tartoznak az ország iparosodásának egyedüli vezető vidékei közé, illetve helyi érdekeltségű vállalatok tucatjai sokszor szinte észrevétlenül emelkedtek multinacionális vállalatok rangjára.

N. Crepax óriási anyagot dolgozott fel és tárt elénk, rengeteg eseményről tájékoztat, rengeteg személyt mutat be, akik az olasz gazdasági élet szereplői voltak, vagy ma is azok; mindezeket akárcsak futólag is bemutatni egy ilyen terjedelmű recenzióban lehetetlenség. Ezért befejezésül rövid felsorolást adunk az itt nem érintett témákról – íme: az olasz gazdaság fejlődése a XVII. és XIX. század között; Nyugat-Európa és az USA demográfiai helyzetének összehasonlítása; az olasz demográfiai helyzet alakulása a tárgyalt időszakokban; számadatok, személyek, ipari tevékenységek és létesítmények végtelennek tűnő felsorolása, történelmük rövid bemutatása; vállalati fúziók, átszervezések, profitváltások; a vállalatok, a bankok, az állam és a politika szövevényes, megdöbbentő összefonódásai; statisztikák – többek között – a tévé- és rádióelőfizetőkről; az autóipar viharos története; az olasz gazdaság az 1960-as évektől Maastrichtig; válságok és a megoldásukra tett kísérletek; munkásmegmozdulások, szakszervezeti csoportosulások; az 1970-es évek terrorista-hulláma; Berlusconi sokirányú, kiterjedt birodalmának részletes ismertetése (nagyon izgalmas, tanulságos “olvasmány”); vállalatok forgalma, exportirányultsága stb... (Elgondolkodtatásra, érdekes összehasonlításokra késztethetik ezek a tények a magyar olvasót az ebben a könyvben leírt olasz és a “rendszerváltozás” óta Magyarországon létrejött valóságot illetően akár a gazdasági élet enyhén szólva nem mindig “fair” körülmények között végbement átalakulásait, akár a gazdasági, a banki és a politikai szektorok egymáshoz való viszonyulásait illetően; ez is megérne egy ilyen jellegű és főleg objektivitású könyv megírását. E recenzió írója – de valószínűleg sokan mások is – feltehetően nagy érdeklődéssel olvasnának, tegyük fel – ha van ilyen jelenség hazánkban!... – Berlusconihoz hasonló hazai személyiség(ek) gazdaságban, politikában elfoglalt helyéről, az olasz “multi”-vállalkozóval történő összehasonlításról. De ez már más téma!...).

Mindezekhez az egyes fejezetek részletes bibliográfiákat, statisztikákat mellékeltek, a könyv végén részletes névmutatót találunk, azaz a téma iránt érdeklődők – szakemberek, egyetemi oktatók és esetleg hallgatók – valóban komoly, sok irányban elinduló szakkönyvet vehetnek kezükbe.

Nicola Crepax: Storia dell’industria in Italia. Uomini, imprese e prodotti (Az Olasz ipar története. Emberek, vállalatok és termékek). II Mulino, Bologna, 2002. 442 o.

Kun Tibor