Klió 2003/1.

12. évfolyam

Összefoglalások

Az andik – történelmi-néprajzi kutatások

Az alig ezer példányban napvilágot látott kötet méltán tarthat számot élénk nemzetközi érdeklődésre. Talán egyetlen a kaukázusi népek modern leírásai közül, amelyet a szovjet hatalom bukása után adtak ki. Egyúttal az is sajátságos, hogy valószínűleg a legkisebb lélekszámú kaukázusi népek egyikét ismerhetjük meg belőle nem túlságosan régi hiteles, a legújabb kor vonatkozásában viszont kétségtelenül hiteles írásos források alapján, melyhez a szerző az orális forrásokat is alaposan elemezve, hozzáteszi a XX. század néprajzi-történelmi adatait. Az andi népről van szó, Dagesztán néprajzilag még mindig nem eléggé kutatott hegyvidékének egyik apró népéről. Szerzője mahacskalai egyetemi tanár, etnográfus, maga is andi származású. Népe lélekszámát 1939-ben még csak alig tízezerre tették, ma azonban többen vallják magukat andinak, és így a legújabb népszámlálási adatok szerint több mint negyvenezren élnek Dagesztánban, de csak tizenhétezren a régi falvaikban. Dagesztánban tulajdonképpen mindenki legalább három nyelven beszél, amiben a mai lingua francának nevezhető orosz is benne van. Ennek a kis népnek az öntudata olyan szívós, hogy valószínűleg nem lesznek benne az UNESCO által századunkban eltűnő nyelvűnek tekintett népek sorában. A kötet szerzője ennek érdekében mindent megtesz. EIkészítette az. andi nyelvhez hozzáidomított orosz ábécét, és dolgozik az andi-orosz szótáron is. Emellett, mivel az andik muzulmánok, lefordította az Újszövetségből János apostol evangéliumát, azzal a céllal, hogy így anyanyelvükön némi betekintést nyerhessenek a kereszténység hitvilágába.

Maga a könyv öt fejezetre oszlik. Az első fejezet az andik történetét, a második a gazdálkodásukat és anyagi kultúrájukat. Tárja elénk, a harmadik a hagyományos társadalmi politikai rendjükről szól, a negyedik a család és a társadalom viszonyáról és végül az ötödik a szellemi kultúrájukról.

1946 előtt helyszíni néprajzi kutatások nem folytak az andik lakta falvakban, sőt a XVIII. század nyolcvanas éveiig kevéssé ismerték őket, A. Güldestedt utazásainak eredményei közzétételéig, illetve a XVIII. század elején kelt I. G. Gerber-féle orosz nyelvű népleírásig.

Aglarovot természetszerűleg igen érdeklik népe etnogenezisének a kérdései. Ebben a vonatkozásban említi, hogy az andi nyelv a kaukázusi avar nyelv rokona. Nem vitás, hogy az andiak és nyelvük valamiféle korábbi nagyobb nyelvi-kulturális egység divergenciaja nyomán jött létre. Nincs kizárva az sem, hogy az Idősebb Plinius által említett andakok, akik a tidiek mellett szerepelnek nála, lehetnek az andik ősei, a tidiek pedig a mai tindiek-didoiak elődei. Az andiak legendás őse, Anusa neve valamiféle déli eredetre utal (20. oldal). A szerző megkockáztatja annak a feltételezését is, hogy II. Szargon akkád uralkodó sziklafeliratában az Andiu királyság valószínűleg az andikra történő első utalás emléke lehet (19. oldal). Valószínűsíthető az a folyamat is, ami a X. század környékén, pontosabban azt megelőzően, az andik és az avarok által akkoriban lakott területen létesült Szerir “királyság” idejében – melynek székhelye a mai Hunzahban volt – az andiknak az avarok által történő asszimilációjához vezetett.

Andi önállósága minden valószínűség szerint 1396-ban szűnt meg, amikor Timur seregei felszámolták az utolsó andi fejedelem, Uluk-Joluk ellenállását (31. oldal). Ezt az utolsó uralkodót Tohtamis tatár kán erősítette meg a trónján, és akkor már az andiak muzulmánok voltak. Ezt megelőzően az andik a maguk pogány hitvilágában legfőbb istenségként Ciobot tisztelték, csakúgy mint a csecsenek, vagy más, nyugat-dagesztáni népek. Az iszlám Derbent és Kazikumuk irányából terjedt el közöttük, fokozatosan (32. oldal).

Aglarov részletesen bemutatja könyvében népe középkori történetét a XIV. század után, egészen a perzsa Nadir sah általuk visszavert hódító hadjáratáig. Ezután már csak az oroszok behatolásának eseményei következtek. 1758-ban az andiak levelet írtak von Frauendorf orosz generálisnak, melyben arra utaltak, hogy megtámadásuk esetén az oroszok úgy járhatnak, mint nem túlságosan régen a perzsák (42–44. oldal), hiszen azok ellen az egész Dagesztán népe kelt fel, és így lehet ez a jövőben is. Egészen 1731-ig, amíg az andiak nem válnak orosz alattvalókká, Andi önálló politikai alakulat volt. Ez a helyzet azonban rövidesen megváltozott, mert 1735-ben az oroszok Dagesztánt átadták a perzsáknak. Arra vonatkozó kísérleteik, hogy orosz alattvalók maradjanak – kereskedelempolitikai okokból –, nem jártak sikerrel. Az oroszok oldalára végül is csak 1799-ben sikerült visszatérniük, saját óhajtásukból (47. oldal). Az oroszok ebbe csak úgy egyeztek bele, hogy az andiaktól megkövetelték azt, hogy Grúziára többé ne támadjanak rá, amint az 1780-ban megtörtént. A XIX. század huszas éveiben, a nevezetes kaukázusi háború idejében az andiak a népi felszabadító seregek oldalára állottak, szemben az oroszokkal. Később Samil oldalára álltak, tehát ismét csak az oroszok ellenében. Az oroszok győzelme után Andit a Tveri Területhez csatolták, majd 1861 végén a Dagesztáni Területhez kerültek át. Rövid idő múltán, 1877-ben az egész Dagesztán felkelt az oroszok ellen, a mozgalom Andi nyugati tartományából indult ugyan el, de gyakorlatilag a felkelésben az andik nemigen vettek maguk részt. 1913-ban az oroszok igyekeztek felszámolni a késői, másutt már túlhaladott, de Dagesztánban még létező helyi feudális jellegű gazdálkodást, és a dagesztániaknak is lehetőségük nyílt arra, hogy vendégmunkásokként távoli vidékekre is eljuthassanak. Ekkor kezdtek megismerkedni a mind jobban terjedő bolsevik propagandával. Az oroszországi polgárháború nehéz és zavaros időt hozott magával Andiba is. Igyekeztek ugyan valamiféle hagyományos önkormányzatot létrehozni, de 1927–28-ban ezt felszámolta az új hatalom. 1932-ben megszervezték az első kolhozt (81. oldal), a hagyományos, jól működő gazdálkodási formákat megszüntették. A szovjethatalom megszűnése után ezek azonban szétestek. Aglarov a szovjet hatalom idejének legfőbb eredményei közé sorolja az analfabétizmus felszámolását és a nők bevonását a közéletbe. Valóban, ebben igaza van, és abban is, hogy ily módon létrejött az új andi értelmiség.

Manapság az egész Dagesztánban ismertek az andiak és Aglarov alaposan utána is nézett népéből származó vezető honfitársai életútjának, amit könyvében több példán be is mutat (117–128. oldal). Nem kevés anyagot dolgozott bele művébe saját családja múltjából is, ami még érdekesebbé teszi a könyvét (229. oldal.). Az igen értékes néprajzi rész bemutatása nem a Klió hasábjaira tartozik, ez képezi tulajdonképpen könyve törzsanyagát, ami igen fígyelemreméltó a Kaukázus nálunk sajnos igen kevéssé ismert népei alaposabb megismerése tekintetében. Külön alfejezetben taglalja a folklór-hagyományt (232–247. oldal). A kötetet rövid angol nyelvű kivonat zárja (248–252. oldal). Függelékként jelentős írásos dokumentum-fordítást találunk az újkori történetük köréből, főleg gazdaságtörténeti adatokat, amelyek megérdemlik a fígyelmet a magyarországi összehasonlítás céljából is. Nagyon érdekes az 1886-ig visszamenően felsorakoztatott, családonként bemutatott személynévsor (261–291. oldal.). A könyv a történelem és néprajztudomány nyeresége.

Aglarov Mamajhan: Andijci. Isztoriko-etnograficseszkoje isszledovanyije (Andik. Történelmi-néprajzi kutatások). Mahascskala, 2002. 303 oldal, több mint hét oldal bibliográfiával, melyben némi külföldi szakirodalmí utalás is található, számos, fekete-fehér illusztrációval, zömében fényképekkel.

Erdélyi István