Klió 2003/1.

12. évfolyam

Új elméleti megközelítés

Információs fordulat a történetírásban?

Az információ- és kommunikációkutatás a történettudomány egyik legújabb, legnagyobb érdeklődést felkeltő irányzata, jelentőségét mutatja az a tény is, hogy helyet kapott a 2001-es oslói nemzetközi történészkonferencia témái között, valamint hogy a European Science Foundation egyik nagy, négy éves kutatási programja is e probléma körül forog (Cultural Exchange in Europe, 1400-1700 – Information and Communication). A kommunikációtörténeti kutatásoknak a kora újkor és az újkor századaiban a legkedvezőbbek a feltételei, a XVIII. század röplapjai, újságai, rendőri jelentései alapján Robert Darnton, Roger Chartier, Arlette Farge és Jacques Revel írtak nagy sikerű munkákat.

A mostohább forrásadottságok ellenére a középkori híráramlás kutatása rendkívül népszerű német, francia és angolszász területeken is, az 1990-es évektől kezdve sorra jelennek meg konferencia- és tanulmánykötetek vagy éppen monográfiák. Az előbbiek közül a legjelentősebbek: Kommunikation und Alltag in Spätmittelalter und früher Neuzeit (Wien, 1992.), La circulation des nouvelles au Moyen Age (Paris, 1994.), New approaches to medieval communication, ed. Marco Mostert (Brepols, 1999.). A monográfiák közül Sophia Menache, Michael Clanchy és Rosamond McKitterick átfogó munkáit említhetjük. A leginkább kutatott témák közé tartozik a propaganda, a szóbeliség és írásbeliség, a különféle információcsatornák, a pletyka- és rémhírterjedés kérdése.

A virágkorát élő információkutatás, valamint az újjáéledő politikatörténeti kutatások metszéspontján található a hatalom és a híráramlás kapcsolatának vizsgálata, amellyel legújabban az “Informer: Institutions et communication, XIII–XVe sičcle” című, 2002. május 9. és 11. között Kanadában megrendezett nemzetközi konferencia foglalkozott. A szervezők, a montreali (Université du Québec ŕ Montreal) és az ottawai (University of Ottawa) egyetemek neves kutatói, Michel Hébert és Kouky Fianu a modern állam kialakulásával foglalkozó kutatócsoport vezetői, így ez a konferencia szervesen illeszkedik egy évek óta tartó programba, amely eddig az intézmények, a kultúra és az ideológia szempontjából közelítette meg a középkor végén zajló modernizációs folyamatokat. Franciaország és Kanada mellett az Egyesült Államokból, Németországból és Magyarországból is érkeztek előadók, akik között minden generáció képviseltette magát, hiszen a neves egyetemi oktatókon kívül fiatal kutatók és doktoranduszok is részt vettek a találkozón. A konferencia anyaga rövid időn belül könyv formában is elérhető lesz, amelynek kiadását a neves párizsi Publications de la Sorbonne vállalta magára.

A találkozó gondolatébresztő bevezetőjét Claude Gauvard, a Sorbonne nemzetközi hírű professzora tartotta, aki elsősorban az informare kifejezés és az igazságszolgáltatás kapcsolatára hívta fel a figyelmet: a szó leggyakrabban használt jelentése a bírósági vizsgálatok, inkvizíciós eljárások kapcsán merül fel, ezután következik általános értelme. A szó középkori jelentéstartalmának feltárása mellett a kutatás számos lehetséges irányára mutatott rá a hivatalos információáramlás témáján belül. Kik, milyen személyek, tisztségviselők végezték a hírek formába öntését, továbbadását, felhasználását? Milyen technikák és csatornák biztosították az üzenetátvitelt, ezen belül is felmerül a szóbeliség és az írásbeliség kapcsolatának vagy a nyelvhasználat szerepének a kérdése. Milyen rítusok, ceremóniák vették körül a hírek állandó mozgását, és milyen mélyebb jelentést hordoztak? Mi volt a célja az információ átadásának, az igazság megismertetése vagy inkább a meggyőzés, félretájékoztatás? Végül a professzor asszony hangsúlyozta, mennyire hiányzik a különféle társadalmi rétegek eltérő információszerzési lehetőségeinek, igényeinek feltárása.

Az elhangzott, magas színvonalú előadások bizonyították a hivatalos információáramlás megközelítésének sokféle lehetőségét, de emellett rámutattak arra a néhány súlypontra, amelyek leginkább gyümölcsöző kérdésfelvetést tesznek lehetővé: számos előadás foglalkozott így az igazságszolgáltatás és az információ kapcsolatával, sokan elemezték a központi adminisztráció kommunikációs stratégiáit, de rendkívül érdekes megközelítési módnak bizonyult a helyi hatalom szempontjainak megvizsgálása. Az alapvetően intézményközpontú tanulmányok mellett az egyes hírcsatornákkal foglalkozó előadások a nem hivatalos kommunikáció problémáját is beemelték a konferencia tematikájába. Végül izgalmas módszertani kísérletet jelentett az információátadás rítusainak történeti antropológiai szemléletű vizsgálata.

Az igazságszolgáltatás kommunikációs folyamatainak elemzése elsősorban a peranyagok, a bírósági vizsgálat, a döntéshozatal és az ítélethirdetés mechanizmusait lejegyző forrásokon alapszik. Egy kisvárosi bíróság vizsgálati anyagai alapján kiderül, melyek voltak az ideális tanú kritériumai, és milyen kérdezési technikákat alkalmaztak a kihallgatások során (Sébastien Hamel). A bíróság döntésében szerepet játszhatott a törvény nem ismerete, mint enyhítő körülmény, ennek azonban rendkívül alaposan behatárolt feltételei és alesetei voltak (Katia Weidenfeld). Az ítéletet nem elég meghozni, azt el kellett juttatni az érdekelt felekhez is. Serge Dauchy a flandriai városok párizsi Parlament elé került peres ügyeinek helyi dokumentumai, főként az ítélet foganatosításával megbízott poroszlók jelentései segítségével vizsgálta az üzenet átadásának körülményeit. Úgy tűnik, a kommunikáció mindig alkalmazkodott a befogadó közönséghez: az összehívott falusi közösségnek felolvasták, majd szóról szóra elmagyarázták az ítéletet, míg a szerzetesközösségben felmutatták a bizonyító erejű írást, majd átadták az apátnak, hogy ő olvassa fel. Az összehívott gyűlések a széles körű befogadás mellett biztosították az alkalomhoz illő méltóságot is, hiszen a Parlament a király nevében szólt az alattvalókhoz. A politikai konfliktusok a kommunikáció akadozásában is megjelentek, az üzenetvivőt elüldözték vagy megetették vele a hozott levelet, és így megszakították a francia király és flandriai alattvalói közti kapcsolatot. A folyamat a XV. század végére, a burgundi önállósodási kísérletek határozottá válásakor érte el csúcspontját, ekkor a parlamenti küldöncök már be sem léptek Flandriába, hanem a határról vagy egy közeli francia város főteréről hirdették ki az ítéletet: a valódi kommunikáció lehetetlenné vált. Nemcsak a hatalom hatott ítéleteivel az alattvalókra, hanem ez utóbbiak is befolyásolhatták panaszaikkal az igazságszolgáltatást és a törvényhozást, Angliában például a Chancery bill, a kancelláriának benyújtott kérvény intézménye révén (Timothy Haskett).

A kancellária már átvezet a központi adminisztráció és az információ problémaköréhez, hiszen oklevél-kiállítási funkciójánál fogva ez az intézmény működött a közigazgatási tudnivalók, rendeletek elterjesztőjeként. Kommunikációs szerepével tisztában is volt ez az intézmény, erről tanúskodik a kancelláriai formulárék különös érzékenysége a tökéletes forma, érthetőség, pontos címzés és a kihirdetés részletei iránt (Kouky Fianu). A hatékony kommunikáció fontos eleme volt az okirat nyelve is, és Serge Lusignan előadásában azt vizsgálta, hogy mi határozta meg a választást, a közérthetőség vagy valami egészen más, például a kibocsátó társadalmi identitásának kifejezése. A kancellária alapvetően klerikus és egyetemi identitással bírt, így a latint nem könnyen váltották fel a népnyelvek, a francia és az okszitán. Eleinte az okiratok gyakorlati, előírásokat tartalmazó részében jelent meg a francia nyelv, vagy a latinul írott dokumentumokat felolvasás után lefordították a nép nyelvére. 1330 körül fordulat állt be, és a francia átvette a latin helyét a párizsi kancellárián. Ez azonban ragaszkodott a régi nyelvhez, és 1350 körül ideiglenes visszarendeződés következett be. A nyelvi identitáshoz való ragaszkodás természetesen helyi, városi szinten is élt, és néha különös módon mutatkozott meg: a pikárdiai városok a kapott francia nyelvű rendeleteket némileg megváltoztatva hirdették ki, jegyezték fel, ugyanis megtűzdelték néhány pikárd kifejezéssel, tájszóval, éppen csak annyira, hogy a dokumentum kifejezze különbözésüket a királyi központban használt nyelvtől.

A központi kancellária mellett a helyi tisztviselők is részt vállaltak a hatalom működésekor keletkező és felhasznált információ kezelésében, létszükséglet volt tehát, hogy kialakítsanak egy általános rendszert, amely biztosította az információtermelés folyamatosságát és homogenitását. Egy ilyen közigazgatási kommunikációt szabályozó rendeletet elemzett Michel Hébert felszólalásában.

A városi szintű híráramlás kutatói ismét más, egészen speciális forrástípusokat használnak fel: a futárszolgálat (messagerie) és a követségek költségeit gyakran egészen részletesen tartalmazó számadáskönyveket, valamint a kívülről jött híreket befogadó és saját üzeneteket küldő városi vezetőség tanácskozási jegyzőkönyveit. A számlákból kiderül a külvilággal fenntartott kapcsolat súlya az egész helyi politika rendszerén belül, feltárható a küldöncök, mint városi tisztviselők társadalmi helyzete (Xavier Nadrigny), de a számlasorozatok tanúskodnak az egyes üzenettípusok gyakoriságáról, a helység kapcsolatrendszeréről is (Bruno Paradis). A városi vezetés mellett például az egyetemek is saját jól kiépített kommunikációs rendszerrel rendelkeztek, a caen-i egyetem tisztviselőinek listái és a gyűlések jegyzőkönyvei alapján Lyse Roy bemutatta, hogyan működött az egyetemi postaszolgálat, amely a diákok és szüleik közti kapcsolat fenntartását tette lehetővé. Úgy tűnik, a normandiai egyetem rekrutációs területét a központba rendszeresen visszatérő küldöncök és a falvakban elszórtan működő írnokok hálózata fedte le, amely az egyetemisták mellett az egész lakosság üzeneteit lejegyezte és szállította.

A francia anyag mellett döbbenetes gazdagságot mutattak a német városok forrásai, amelyeket Pierre Monnet dolgozott fel. Lélekszámtól és politikai befolyástól függetlenül a császárság városai önálló létük alapvető részének tartották a külvilággal fenntartott kommunikációt, erről tanúskodnak mind a városi diplomácia fontosságát hangsúlyozó politikai traktátusok, mind a legelső városi számlák megjelenésével egyidejű futárkönyvek (Botenbücher), amelyek meglepő intenzitású levelezésről tanúskodnak. A bejárt távolságtól függő futártípusok pontos hierarchiája, valamint a levelek címzettjeinek vizsgálata bepillantást enged az egyes városok körül kialakított kapcsolatháló földrajzába, amelyben gyakran fellelhetőek a legszorosabb szövetségek nyomai, valamint a regionális központok körül kialakuló információs vonzáskörzetek is. Az első városi tisztviselő-ábrázolás éppen egy küldönc képe: speciális attribútumaik (kétszínű ruha, bot, levélláda a háton) könnyen felismerhetővé tették őket, a ruhájukon viselt címer miatt pedig városuk utazó jelképei lettek. A XV. század második felére másféle szimbolikát is nyertek: az egyre fontosabbá és veszélyeztetettebbé váló kommunikáció miatt a leveleit elveszítő, útiköltségét eldorbézoló rossz küldönc egyre gyakrabban jelent meg az ábrázolásokon.

A középkori híráramlás természetesen nem korlátozódott bírósági ítéletek kihirdetésére és a városok közti levélküldésre. Ez utóbbihoz hasonló intenzitású volt például a nemzetközi fiókhálózattal rendelkező itáliai kereskedőházak levelezése. Az itt küldött üzenetek nem csak a nemzetközi piac változásait érintették, hanem tájékoztatást adtak a nagyobb politikai eseményekről, érdekesebb pletykákról, mégpedig a híreket súlyuk és témájuk szerint pontosan kategorizálva – de a középkori levelekben ez a típusú információ még csak mellékes “ajándék”, és nem képezi üzlet tárgyát, mint a későbbiekben (Jérôme Hayez). Szintén rendkívül érdekes, bár elenyésző példányszámban fennmaradt forráscsoportot képeznek a politikai röplapok, hírlevelek és plakátok, amelyeknek kis száma nem hiányukról tanúskodik, hanem arról, hogy bár saját korukban nagy figyelmet keltettek és széles közönséghez jutottak el, ám korlátozott idejű aktualitásuk miatt szinte teljes mértékben megsemmisültek, és már csak későbbi könyvek kötéseiben lehet őket fellelni (Gilbert Ouy). Bár nyilvánvaló, hogy a középkor utolsó századaiban az írott betű jelentette a legteljesebb garanciát, a szóbeli közléseket pedig mind nagyobb gyanakvással szemlélték, mint ahogy ezt Élisabeth Mornet egy norvég diplomáciai ügy kapcsán bemutatta, azért a kommunikáció nem írott csatornái is virágoztak. A heroldok például, bár gyakran vállalkoztak uralkodók közti vagy hadi levélváltások lebonyolítására, inkább szóban tájékoztatták hallgatóikat a megvívott csatákról vagy a megrendezendő lovagi tornákról (Claire Boudreau, Torsten Hiltmann). És jóllehet a középkori falragaszok szinte kivétel nélkül elvesztek, a templomok festett üvegablakai sajátos ikonográfiai módszereikkel monumentális plakátként működtek. A megrendelő személyének, az elkészítés kontextusának és a szimbolikus tartalom vizsgálatának segítségével a műalkotások nagyon is konkrét teológiai vagy akár politikai üzenetei megfejthetővé válnak (Françoise Perrot). Fontos azonban feltenni a kérdést, hogy milyen súlyt jelentett a hivatalos információ a társadalom teljes hírfogyasztásában. Krónikák, naplók, bírósági és adminisztratív források elemzése lehetővé tette a párizsiak információhasználati gyakorlatának vizsgálatát. Ebből kiderült, hogy az alapvetően a hatalom számára fontos tényekről és tennivalókról tudósító hivatalos forrásokat a társadalom nagymértékben magyarázta, kiegészítette, sőt helyesbítette a nem hivatalos csatornák segítségével. A hatalom, bár tisztában volt a kommunikáció fontosságával, mégsem volt képes kielégíteni a társadalomban szükségletként létező kíváncsiságot, ami aktív cselekvésre, a hivatalos és a nem hivatalos csatornák tudatos és komplex felhasználására bírta valamennyi társadalmi réteget (Novák Veronika).

A konferencia legérdekesebb előadásai a kommunikáció rítusait elemezték. A leprások elkülönítésének egyházi ceremóniája abban a korban terjedt el, amikor a lepra már rég visszaszorult. Az, hogy mégis ekkora figyelmet szenteltek neki, színpadias formában rendezték meg, arra mutat, hogy a rítusnak más tétje is volt, mint a beteg eltávolítása. A lebonyolítás az egyházi hatóság tekintélyét növelte, a közösség bevonása tudatosította az emberekben saját egészséges voltukat, és lehetővé tette, hogy kézzelfogható formában kifejezzék a bennük élő kínzó félelmeket a másságtól és a betegségtől (Virginie Portes). A hivatalos kikiáltót és tevékenységét nem csupán az intézmény- vagy társadalomtörténet oldaláról, hanem antropológiai, etnográfiai nézőpontokat szem előtt tartva is meg lehet közelíteni. Nicolas Offenstadt a kikiáltót nem mint egyszerű hangot tekinti, amely a hatalom üzeneteit közvetítette, hanem mint a király vagy a városi hatalom valódi képmását, amely attribútumaival, öltözetével, az őt kísérő harsonaszóval időlegesen megjelenítette a hatalmat a város utcáin. A kikiáltást övező rítusok (kinek a nevében, parancsára, mikor, hol, hogyan történik) jól kifejezték a helyi vagy az országos erőviszonyokat, gyakran itt kristályosodott ki a városi vezetés és a társadalom, vagy a helyi püspök és gróf hatalmi harca. A kikiáltás pontos lefolyását dokumentáló források, képi ábrázolások, jegyzőkönyvek, hivatalos igazolások és számlák alapján a közönség reakciói is napvilágra kerülnek: a kíváncsiság, az emlékezetbe vésés és a kommentálás. Joseph Morsel a Frankföldön elterjedt “Weistum”, jogvallás rítusát vizsgálta, ahol a falusiak az uraság megbízottaival folytatott párbeszéd formájában nyilatkoznak a falujukra nehezedő földesúri jogokról. Ebben az esetben nemcsak a rítus során bevallott feudális terhek, hanem maga a procedúra is jelentőséggel bírt: az évenként ismétlődő párbeszéd során a faluközösség elismerte függőségét az urasággal szemben, a kérdések által kiváltott kötelező válaszadás szintén a hatalmi erőviszonyokat fejezte ki. Emellett a falun belüli rangsor is kikristályosodott, hiszen a legnagyobb tekintéllyel bíró jobbágyok kommunikáltak az urasággal. Az egész rituálé az alávetettséget szimbolizálta, azáltal, hogy a parasztok nem egyszerűen beszéltek, hanem kötött formák keretében beszéltették őket.

A konferencia záróakkordjaként Philippe Contamine, a Francia Akadémia tagja, a középkori háború és társadalom nemzetközi hírű kutatója hangsúlyozta az információtörténeti kutatások fontosságát, olyannyira, hogy véleménye szerint akár a történetírásban megjelenő “informative turn”-ről is lehetne beszélni (az 1970-es években új irányzatként szereplő linguistic turn mintájára). A hatalom információs politikájának vizsgálatában kiemelte az előadásokból kimaradt elhallgatás, titkolózás, “arcana imperii” kutatását is, amely pedig a kormányzás szinte természetes velejárója a polgári nyilvánosság előtti korban. A konferencia által felölelt időszak, a XIII–XV. század azért különösen érdekes, mert a XVI. századi információs robbanás (könyvnyomtatás, újságok, postaszolgálat) előtti állapotot, ennek eredményeit, újításait, a központi és helyi hatalmak által alkalmazott kommunikációs stratégiák tanulmányozását teszi lehetővé. A sokszínű előadások egyrészt rámutattak a téma rendkívüli gazdagságára és a további kutatások lehetőségeire, másrészt egyöntetűen világossá tették a hatalom és a kommunikáció sokrétű összefonódását. Kitűnt, hogy az információátadás és befogadás egyetlen eleme sem “ártatlan”, mindegyik hordoz valamilyen önmagán túlmutató társadalmi és politikai jelentést. A mai információs társadalom embere rácsodálkozhat arra, hogy a középkor végi hatalomgyakorlók mennyire tisztában voltak a kommunikáció fontosságával, még akkor is, ha gyakorlati lehetőségeik nem engedték meg az információs rendszer tökéletesítését.

Jóllehet a kedvezőtlenebb forrásadottságok megnehezítik az ehhez hasonló mélységű vizsgálatokat, mégis fontos lenne, hogy a hazai történész közvélemény nagyobb érdeklődéssel forduljon a kommunikációkutatás, a nemzetközi történeti vizsgálódások egyik leginkább feltörekvő ágazata felé. Magyarországon eddig csupán az 1997-es egri végvári konferencia követte témafelvetésében ezt az új irányzatot a magyar és török végvári rendszerek hírhálózatának vizsgálatával. A színvonalas előadások gyűjteményes kötetben meg is jelentek. (Információáramlás a magyar és török végvári rendszerben. Szerk. Petercsák Tivadar és Berecz Mátyás, Eger, 1999.) Reméljük az elkövetkező években itthon is mind többen szánják rá magukat, hogy eddigi témájukat és forrásaikat más szemmel nézzék, és rátaláljanak a mindenütt jelenlévő kommunikáció nyomaira.

Informer: Instituions et communication, XIII–XVe sičcle (Intézmények és kommunikáció a XIII–XV. században). Nemzetközi konferencia. Szervezők: Michel Hébert és Kouky Fianu, Université du Québec ŕ Montreal, University of Ottawa, Kanada, 2002. május 9–11. Anyaga megjelenés alatt a párizsi Publications de la Sorbonne kiadónál.

Novák Veronika