Klió 2003/1.

12. évfolyam

Új elméleti megközelítés

Nemzet és nacionalizmus – elméleti belátások

Hans-Ulrich Wehler szerint Minerva baglyának a képe szemlélteti legtalálóbban a modern nemzetkutatást és kontextusát: a legendás bagoly köztudottan az alkonyat beálltakor kezdi meg röptét. A bielefeldi egyetem nyugalmazott egyetemes történelem-professzorának új könyve ennek megfelelően reflektál mind a mai politikai formációk posztnacionális legitimációs bázisaira, mind a nemzet- és nacionalizmuselméletek néhány évtizede tartó konjunktúrájának tapasztalataira és eredményeire. Így mindamellett, hogy áttekintést nyújt a nacionalizmus történetéről annak kezdeteitől a mai megjelenési formáiig (különös hangsúlyt helyezve a német, az észak-amerikai nemzetre, illetve az Európán kívüli világ transzfernacionalizmusára), a tanulmány jelentős elméleti hozadéka, hogy úgy állítja mérlegre az “esszencialista” nemzetfelfogás premisszáit és a “konstruktivista” nacionalizmuselmélet belátásait, hogy eközben nem csatlakozik egyik iskolához sem.

1983 volt az annus mirabilis, amely egyértelműen cezúrát jelentett a megközelítőleg a XIX. század közepe óta tartó nemzetkutatásban: ebben az évben jelentek meg ugyanis Ernest Gellner, Benedict Anderson és Eric Hobsbawm nagy hatású nemzetelméleti munkái. A “régi” nacionalizmuskutatással szembehelyezkedve, amely a nemzetet mint a priori kategóriát posztulálja, a 80-as években meghatározóvá váló “új” nemzetkutatás a nyelvi megelőzöttség tudatában “elgondolt rendnek”, elképzelt, imaginárius közösségnek (Anderson), prioritástól és természetes jellegtől mentes konstrukciónak tekinti a nemzetet. Gellner ismert megfogalmazása szerint tehát nem egy nemzet törekvéseit jellemezheti a nacionalizmus, hanem a nacionalizmus hozza létre a nemzet közösségének képzelt rendjét. (Mivel meglehetősen diffúz jelentési mezővel bíró, “divatos” kifejezésekről van szó, fontos megjegyezni, hogy Wehler a nacionalizmus fogalmát pejoratív értelem nélkül használja egy a nemzeti közösség integrációját lehetővé tevő legitimációs rendszer jelölésére.) Bár Wehler szerint tarthatatlan a nemzet esszencialista megközelítése, hiszen a nemzetet elsősorban a XVIII. század óta kiéleződő modernizációs válsághelyzetre adott “válaszként” értelmezi, elhatárolódik a radikálisabb konstruktivizmustól is. Eszerint a nemzet ugyanis egy tisztán “kitalált” közösség, s ez a nézet figyelmen kívül hagyja a nemzet “elképzelt rendjének” “nyersanyagát”, vagyis az etnikumot, a szociokulturálisan, történelmileg különálló, közös nyelvvel, múlttal, területtel rendelkező közösség nemzeti értelemben átértelmezhető hagyományait. (Megjegyzendő, hogy a közösség “kitaláltságának” elmélete valószínűleg azért is válhatott közismertté a német tudományos diskurzusban, mert Benedict Anderson munkáját – Imagined Communities – hibásan Die Erfindung der Nation – címen [A nemzet kitalálása] fordították németre.) Az esszencialista-konstruktivista végletek között Wehler úgy próbál középutat találni, hogy antropológiai szükségszerűségként határozza meg a közösséghez tartozást, illetve a nemzetet egy olyan kulturális értelmezőrendszernek tekinti, amely a szimbolikus értelemvilág (Berger-Luckmann) terminusához és a valláshoz közelíti a nemzet fogalmát. Ezek ugyanis – a nemzethez hasonlóan – azáltal alapozzák meg egy kollektívum identitását, hogy rendet, értelmet biztosítanak a kaotikus, kontingens életvilágban, sőt a vallás és a nemzet esetében mindez a transzcendencia tapasztalatával, rituális közvetítésmóddal, vagy az “out-group” kirekesztésével is kiegészül. A nemzet politikai vagy szekuláris vallásként való ismert definícióját Wehler azoknak a konkrét, zsidó-keresztény hagyományban gyökerező elemeknek az interpretációjával szemlélteti, amelyek nemzeti átértelmezésben is, tartósan betöltötték legitimáló, stabilizáló (mítoszi) funkcióikat (III. fejezet). Az ótestamentumi motívumok közül a kiválasztott nép, a szent föld és a messianizmus, az Újszövetségből pedig a testvériség gondolata (illetve általában a szent szövegek kanonizációja) tartoznak elsősorban ide. Ezeknek az elemeknek a nemzetiesítő szekularizálása egyrészt azt jelentette, hogy az Izrael-Jahwe szövetség helyére a nemzet és a történelem vagy az isteni kiválasztás paktuma, a Szent Föld helyére pedig az ősi haza “szent” territóriuma (homeland, Vaterland, anyaföld) lépett. Hasonlóképpen szekularizálódott a nemzet diskurzusában a predestináció-tan a nemzet történelmi missziójaként, isteni küldetéseként (az angoloknál az “új Róma”, a franciáknál a grande nation, az amerikaiaknál az “új Jeruzsálem” képzeteiben); az újszövetségi testvériség pedig a nemzet egalitárius közösségében kapott világi megvalósulási lehetőséget. A minden nacionalizmusban meglévő vallási hagyományelemek azonban egy jellegzetes kettősséget is létrehoznak: a kiválasztott nép ellensége ugyanis “ősellenség”, az áldott föld veszélyeztetettsége egzisztenciális fenyegetettség, a történelmi küldetés pedig korlátok nélküli misszió jellegét öltheti, s így az egalitárius közösség – ideológiai használatban – kizáró struktúraként is működhet.

A tanulmány fő kérdései arra irányulnak, hogy a zsidó-keresztény gyökereken kívül mi lehet a magyarázata annak, hogy a nemzet mint “szekuláris vallás” a nyugati kultúrkörből eredeztethető, milyen körülmények között fejlődött, illetve, hogy hogyan válhatott a merőben más szociokulturális és politikai hátterű, nem-európai országok számára vonzó “importcikké”. Wehler válaszai Anderson, Gellner és Hobsbawm mellett elsősorban Hans Kohn, Anthony D. Smith munkáira és Max Weber szociológiájára támaszkodnak. Az a tipikusan nyugati tényező, amely a nacionalizmus fejlődését, a hatalom és a közösség egy új legitimációs bázisának érvényesülését lehetővé tette, Wehler szerint nem más mint a forradalom, s itt az angol, amerikai és a francia mellett megemlíthető a németalföldi szabadságharc is, mint az első olyan jellegű függetlenségi harc, amelyet idegen uralom, vallási és területi fennhatóság ellen vívtak, s amelyre a nemzeti öntudatot lehetett majd alapozni a jövőben. Ezek a forradalmak, amelyek a nemzetté válás útjára lépő közösségeket “úttörő”- és “felzárkózó”-nemzetekre osztják, szintén a már említett kettősséget szemléltetik, miszerint a nacionalizmus integráló, stabilizáló, de egyben a stabilitást fenyegető erőként is hathat. Elsősorban azonban annak a modernkori válsághelyzetnek a megtestesítői, amelynek alapja a dinasztikus és katolikus intézményi rend legitimációs bázisának megrendülése. A nacionalizmusnak mint új legitimációs bázisnak az elterjedését, a “képzelt közösség” stabilizálását Wehler Andersonhoz hasonlóan további feltételekhez köti, ezek többek között az új kommunikációs formák és a nemzeti nyelvek megjelenése. A modern közlekedés, a posta, a sajtó vagy az irodalmi piac kiterjedése a nemzet nem face-to-face közösségét integrálja és teszi elképzelhetővé, a protestantizmus, a könyvnyomtatás, majd az állami iskolarendszer pedig egy másik alapvető “nemzetiesítő” médiumot, a nemzeti nyelvet kanonizálja. (Az ily módon az írásbeliség térhódításával összefonódó nacionalizmus természetesen nem írásos közvetítést is igényel, amit számos példával – nemzeti ünnepek, emlékművek, himnuszok és szimbólumok – támaszthatunk alá.)

A tanulmány jellemző módszere, hogy elterjedt nemzetelméleti tételeket kritikusan górcső alá vesz, így például a hagyományos nemzet-tipológiákat (VII. fejezet), vagy azt a vélekedést, miszerint a nacionalizmus fő hordozója a XIX. századi polgárság (Bildungsbürgertum – V. fejezet). A meinecke-i kultúrnemzet – államnemzet felosztás, vagy Kohn oppozícója helyett, amely a felvilágosult és toleráns nyugat-európai nacionalizmust és az autoriter, kizáróbb jellegű közép- és kelet-európai nacionalizmust állítja szembe, Wehler új nemzet-tipológiát javasol. Eszerint négy típust különböztethetünk meg: a “belső” forradalmon alapuló integráló nacionalizmust (Nagy Britannia, Egyesült Államok, Franciaország), az egyesítő vagy risorgimento-nacionalizmust (Németország, Olaszország), a szecesszionista vagy elszakadó nacionalizmust (Magyarország) és végül a volt gyarmati országok transzfernacionalizmusát. (Valójában ez a felosztási alternatíva sem lehet természetesen mentes az átfedésektől, hiszen például Lengyelország az elszakadó és az egyesítő csoportba is besorolható.)

Wehler tanulmányának közel fele az elméleti belátásokat esettanulmányokkal szemlélteti (VIII. fejezet). Az észak-amerikai nacionalizmus elsősorban arra szolgál jellemző például, hogy a nacionalizmus mint “politikai vallás” hogyan operál numinózus képzetekkel. A mindmáig érvényesülő manifest destiny, az Egyesült Államok isteni küldetése, világuralomra való predesztináltsága magában foglalja a már említett szekularizált (nacionalizált) vallási komponenseket: a kiválasztottság-tudatot (“Új Jeruzsálem”, city on the hill) vagy a territórium szakralizálását (“új Éden”). (Ehhez társul az a “kitalált tradíció”, miszerint az uralkodásra hivatott világbirodalmak az emberi történelem folyamán keletről nyugatra “tolódnak”: az ókori Keletről Rómába, Angliába, majd megállapodnak Észak-Amerikában.) A küldetéstudat másik oldala is érvényesül itt: az ellenfél megsemmisítendő ősellenségként való stigmatizálása. Ez nem csak nyelvileg érhető tetten (régebben az indiánokat “sátán gyermekeiként” is emlegették, nem beszélve a Hussein, Milosevics, vagy akár Bin Laden körüli tömegekre vonatkozó szóhasználatról), hanem olyan épületekben is, mint a washingtoni Holocaust-emlékmű. Wehler szerint az ellenfél ily módon történő “externalizálása” (hiszen nincsen ehhez fogható emlékhely az indiánok vagy a rabszolgák áldozatairól) is része a nemzeti öntudat megerősítésének. A németországi nacionalizmus történetét részletesen tárgyaló fejezet nemcsak számos konkrét példájával egészíti ki az elméleti részt, hanem azzal a fontos kérdéssel is, hogy hogyan válhatott a felvilágosult patriotizmusból, a liberális nacionalizmusból egy olyan konzervatív, antiliberális ideológia, amely végső soron a holokauszthoz vezetett. A radikalizálódás okait Wehler abban látja, hogy a túlfokozott nacionalizmus kompenzációs szerepet tölthet be a (gazdasági, társadalmi) válsághelyzetekben, és hogy a nemzet fogalma a darwini tanok sajátos értelmezésének következtében “naturalizálódott”, fajbiológiai attribútumokkal egészült ki. A transzfernacionalizmusnak számos hulláma különböztethető meg: a nyugati modellre törekvés Latin-Amerikában jelentkezett először (Észak-Amerika közelsége és a francia forradalom európai térhódítása miatt), majd Japánban, s a II. világháború után teljesedett ki, amikor a nemzetállam európai modellje globális normává vált. A volt gyarmati országok nacionalizmusának Wehler három fő jellemzőjét különíti el. Elméleti szempontból leginkább figyelemre méltó az első, az iskolarendszer átvétele mint a nemzetté válás feltétele, ez ugyanis szemléletesen példázza Anderson imaginárius közösségekről szóló elméletének helytállóságát. A nyelvileg, vallásilag, törzsileg rendkívül heterogén posztkoloniális világban élő emberek természettől fogva igen szilárd lokális identitással rendelkeznek, s a helyi (vagy esetenként a nyugat-európai) iskolarendszer közvetíti számukra (főként a tananyag formájában) először az egységes gyarmat homogén képzetét, amely eddig csak a gyarmatosítók szótárában létezett. A másik két jellemző a posztkoloniális hatalmi elitnek a marxizmussal, a kapitalizmus-kritikát és az autoriter vezetést is megengedő szocializmussal szembeni szimpátiája, illetve az, hogy nem valósult meg a nemzet és a nemzetállam megalapozása, amely az infrastruktúra hiányára és a heterogenitásra vezethető vissza.

Wehler szerint a transzfernacionalizmus alapdilemmája, hogy a volt gyarmati országoknak a nyugat-európai nemzetállam modelljén kívül nem volt más alternatívájuk. Tanulmánya végén maga a szerző is kidolgoz egy ilyen alternatívát, de a “hagyományosan” nemzetállami felépítésű európai országok számára. Ez pedig a regionális és kulturális autonómián alapuló, decentralizált, föderális, demokratikus jogállami berendezkedés, amely Wehler szerint már felváltotta a nacionalizmust a társadalom legitimációs bázisainak sorában, hiszen a nemzeti identitás ma már nem élvezi azt a monopóliumhelyzetet, amit régen. A nacionalizmus “alkonyának” elemzésekor a szerző fontos szerepet tulajdonít a nemzeti diskurzusban eleve meglévő kizárólagosság, az erőszakos homogenizálás potenciáljának, amely megtapasztalhatóan a felszínre kerül, ha a nacionalizmus válsághelyzetekben radikálnacionalizmussá alakul át, és ez bizonyult a legpusztítóbb “izmusnak”. Nem elemzi azonban a (poszt-) modern identitást alapvetően meghatározó mediális forradalmat, amely legalább annyira fontos átalakító tényező a mai kultúrában, mint a könyvnyomtatás volt a nemzet “elképzelésének” folyamatában. A téma komplexitása miatt a könyv egyik legfőbb erénye: a rövidsége bizonyulhatna esetleges hátrányának is, de a tanulmányt záró válogatott és kommentált bibliográfia bőséges (és szükséges) orientációt nyújt az általános összefoglalásnak szánt kötetben csak marginálisan tárgyalt területeken is.

Hans-Ulrich Wehler: Nationalismus. Geschichte, Formen, Folgen (A nacionalizmus és történelme, formái, következményei). Verlag C. H. Beck, München, 2001. 122 p.

Pabis Eszter