Klió 2002/3.

11. évfolyam

Szovjet–jugoszláv kapcsolatok és az 1956-os magyar forradalom

Manapság már jelentős irodalom áll rendelkezésünkre a szovjet–jugoszláv viszonyról és a Szovjetunió, illetve Jugoszlávia Magyarországgal kapcsolatos politikájáról. Sokáig nem lehetett a forrásokhoz hozzájutni, de az 1990-es évektől kezdve – az egykori szovjet levéltárak megnyitása után – mind Oroszországban, mind Magyarországon több forráskiadvány látott napvilágot.

Magyarország 1956 áprilisában lett a szovjet–jugoszláv diplomáciai érintkezésben téma. Ekkor érkeztek az első szovjet jelentések Budapestről a magyarországi válság kialakulásáról. Júniusban Tito éppen Moszkvában tartózkodott, amikor Szuszlov KB-titkárt megbízták, utazzon Budapestre, és derítse fel a helyzetet. Hruscsov tájékoztatta Titót a politikai helyzetromlásáról, a Rákosira nehezedő nyomás erősödéséről. Tito azonban másként ítélte meg Rákosit, mint a szovjet vezetők. Ő – Enver Hodzsa mellett – a kelet-európai sztálinista vezető mintapéldányát látta benne, aki az 1955-ös szovjet bocsánatkérés ellenére sem volt hajlandó változtatni Jugoszláviával kapcsolatos álláspontján. Titó azt sem tudta elfelejteni, hogy a Rajk-perben megrágalmazták Jugoszláviát. Moszkvai látogatásakor említette is, hogy nehézségek adódnak a kapcsolatok normalizálásában. Moszkva viszont ekkor még úgy vélte, Rákosit meg lehet tartani a kommunista párt és az ország élén, távozása pedig kifejezetten a rendszer ellenségeit segítené. Rákosi kérdésében nem került sor konfrontációra, Jugoszlávia számára fontosabb volt a Szovjetuniótól remélt gazdasági segély.

A szovjet vezetők júliusban, Mikojan budapesti látogatása idején tájékoztatták újra terveikről a jugoszláv vezetőket. Az SZKP KB július 9–12-i ülésén határozott Mikojan Budapestre küldéséről. Mikojan feladata a rendteremtés volt (ekkor már Lengyelországban is rendszerellenes megmozdulásokra került sor). Mikojan látogatása idején az MDP KB felmentette tisztségéből Rákosit, az első titkári posztra Gerő Ernő került. Tito elégedett volt azzal, hogy Rákosit eltávolították, annak ellenére, hogy egy számára ellenszenves ember került az MDP élére.

A pártok közti levelezésben azonban ekkor már megjelent az elégedetlenség szovjet részről, hogy Jugoszlávia továbbra is meg akarja őrizni ideológiai függetlenségét, és felvetették azt is, hogy a jugoszláv példa a kommunista pártokon belüli ellenzéki álláspont erősödéséhez vezethet a szovjet blokk országaiban. A magyar ügy kezelésében Moszkva igyekezett fenntartani azt a látszatot, hogy Belgráddal egyetértésben intézkedik. A Szovjetunió távlati terve Jugoszlávia “visszaédesgetése" volt a szocialista táborba.

A különböző pártok közti kapcsolatok javítása érdekében Hruscsov szovjetunióbeli látogatásra hívta Titót, abban a reményben, hogy meg tudja változtatni a jugoszláv pártvezető Magyarországgal kapcsolatos álláspontját. Tito ugyanis úgy vélte, Gerő alig különbözik Rákositól, és véleménye szerint Magyarországon nem következett be alapvető, antisztalinista változás. Hruscsov mindenesetre annyit elért egy, a jugoszláv vezetőt váratlanul ért találkozó után – Titó nem tudott kitérni a közben szintén a Krímbe hívott Gerő elől –, hogy októberben egy legmagasabb szintű magyar delegációt fogadjanak Belgrádban. A szovjet törekvéseknek a jugoszláv–magyar kapcsolatok javítása érdekében már alig volt jelentősége. Gerő ugyan még október 15–22. között Belgrádba látogatott, de október 23-án forradalmi megmozdulásokra került sor Budapesten. Az események a fennálló rendszer, az MDP struktúrájának széteséséhez vezettek.

Moszkva és Belgrád véleménye bizonyos tekintetben különbözött a forradalomról, ugyanakkor sok mindenben egyezett is. A szovjet vezetők az első pillanattól kezdve ellenséges megmozdulásként értékelték az eseményeket, amelyeket el kell fojtani. Ez az álláspont motiválta az SZKP KB elnöksége október 23-i döntését a szovjet csapatok bevetéséről. A szovjet vezetés későbbi lépései, látszólagos ingadozása csak taktikai manőver volt. A Moszkva számára váratlan helyzet – a magyar ellenállás nagysága – egy ideig engedményekre kényszerítették a szovjet vezetőket. A végső cél azonban nem változott, amely – a Kreml szóhasználata szerint – az ellenforradalom leverése volt. Október utolsó napjaiban az SZKP vezetése azt latolgatta, vajon az újabb intervenció nem vezet-e nagyobb bonyodalmakhoz. A katonai beavatkozásról végül október 31-én döntött az SZKP KB elnöksége.

A jugoszláv álláspont összetettebb volt. Jugoszláviának – mint egy szocialista táboron kívüli szocialista országnak – sajátos érdekei voltak. Nem volt érdeke a Moszkva-hű, konzervatív vezetők megtartása a hatalomban. Egy aránylag liberalizált, a szovjet ellenőrzés alól némileg megszabadult, azzal szembeszálló rendszer lehetőséget teremtett volna ahhoz, hogy Jugoszlávia mellett egy másik, a Kremltől független szocialista ország jöjjön létre, amely megváltoztatta, megerősítette volna Jugoszlávia geopolitikai helyzetét. Így Tito üdvözölte a magyarországi változásokat, október 29-i levelében támogatta az új, Nagy Imre-kormány demokratikus reformtörekvéseit és a szuverenitásért tett lépéseit (tárgyalások kezdeményezése a szovjet csapatok kivonásáról). Ugyanakkor Dalibor Soldatić nagykövetet október 31-én figyelmeztették a “jobboldali veszély" megjelenésére, valamint arra, hogy a “reakciós elemek" kihasználhatják a helyzetet. A jugoszláv nagykövet november 1-jén közölte Naggyal és Kádárral kormánya véleményét: eszerint gyorsan alakítsanak új pártot az MDP helyett, és a kommunisták ne engedjék ki a hatalmat a kezükből.

Mindeközben a szovjet vezetők megszerezték a cseh, a román, a lengyel kommunista párt beleegyezését a második intervencióba. Hátravolt még a tárgyalás a jugoszlávokkal. Erre november 2–3-án éjszaka került sor Brioni szigetén. Hruscsov és Veljko Mićunović (ekkor moszkvai jugoszláv nagykövet) feljegyzései szerint Tito különösebb rábeszélés nélkül beleegyezett a második intervencióba, mivel – az ő véleménye szerint is – a magyarországi események ellenforradalmi jelleget öltöttek. A jugoszlávok úgy vélték, az új kormánynak el kell majd ítélnie a Rákosi–Gerő-rendszert, és “reformszocialista" programot kell képviselnie. Tisztában voltak azonban azzal is, hogy a szovjet beavatkozás következtében hatalomra kerülő kormány kevesebb reformintézkedést tud majd végrehajtani, mint ők szeretnék. (Az intervenció elfogadása következtében valójában semmi jelentőségük nem volt a jugoszláv terveknek.) A jugoszlávok Kádárt javasolták a kormány élére a Hruscsov által előterjesztett Münnich Ferenc helyett, amit a szovjetek végül elfogadtak. A későbbi szovjet–jugoszláv levelezésből kitűnik, a jugoszlávok vállalták: rábeszélik Nagy Imrét, mondjon le, és ismerje el az új kormányt.

A jugoszlávok nem tartották be – nem tudták betartani – ígéretüket. Nagy nem mondott le. Közben Nagy Imre és társai november 4-én, a második szovjet támadás megindulása után egy korábbi ígéretnek megfelelően a jugoszláv követségen kaptak menedéket. A szovjet vezetők a hír hallatán követelték, adják át őket a szovjet hadseregnek, amely majd átadja őket a Kádár-kormánynak. A szovjet igény kilátástalan helyzetbe hozta a jugoszláv vezetőket, akik nem akartak konfrontációt Moszkvával, de nem is akarták megszegni a Nagyéknak tett ígéretüket. Tárgyalások kezdődtek a csoport sorsáról. Mind Belgrád, mind a Moszkva irányítása alatt álló Kádár saját érdekeinek és lehetőségeinek megfelelően akarta rendezni a helyzetet. A Szovjetunió látszólag kivonult az egyeztetésekből.

Közben a Borba november 16-i száma közölte Tito pulai beszédét (november 11.), amelyben a jugoszláv pártvezető – mint kisebbik rosszat – jogosnak mondta a november 4-i szovjet intervenciót, és támogatásáról biztosította a Kádár-kormányt. A válság oka viszont az volt – állította –, hogy a Szovjetunió a végsőkig támogatta a Rákosi–Gerő-klikket. Jogosnak ítélte az október 24-i, első szovjet támadással szembeni ellenállást. Tito, beszédében, el akart határolódni a Szovjetuniótól. A beszéd publikálásának inkább propagandajellege volt, a jugoszláv vezetők valójában nem akarták a szovjet–jugoszláv viszony romlását.

Mint ismeretes: november 22-én a szovjet hadsereg letartóztatta Nagy Imrét és társait. A jugoszláv kormány tiltakozott a Kádár-kormánynál, a szovjet hatóságoknál viszont mindössze “csodálkozásának" adott hangot (november 24.). A későbbi nyilvános jugoszláv kritikák is – pl. Kardelj parlamenti beszéde december 11-én – inkább propagandajellegűek voltak, és Jugoszlávia külpolitikai presztízsét akarták megvédeni. Az SZKP és a JKSZ közötti éles hangú levelezés ellenére a két párt a fő kérdésben azonos állásponton volt: elítélték a kommunista hatalmi monopólium megszüntetésére irányuló forradalmi kísérletet, valamint legitimnek tartották a forradalom katonai eltiprását. Mint egyéb tanulmányokból is tudjuk, 1956-ban a két fél nem akarta oly mértékben kiélezni az ellentéteket, mint korábban, 1948-ban, különösen nem a magyarországi események ügyében.