Klió 2002/3.

11. évfolyam

A szerző, Margaret Mac Millan, a torontoi Ryerton egyetem történészprofesszora Lloyd George leányunokája, de ezt a tényt sehol nem említi a könyv és Lloyd George ténykedésének megfelelő elbánásban részesül. Az első világháború, az angol történetírásban a “nagy háború", az ország történészeinek megítélése szerint az emberiség történelmében olyan méretű esemény volt, amely annyi változást vont maga után, hogy nem meglepő a vélemény: az azt követő békekonferencia a korábbiakhoz képest szintén rendkívülinek mondható. Az 1919-ben Párisban összegyűlt béketeremtők, főleg a három vezető, Lloyd George, Clemenceau és Wilson elnök, három rendkívül különböző hátterű, észjárású és jellemű ember rendkívül komplex feladatkörrel állt szemben, és a felelősség joggal vagy jogtalanul reájuk hárult az emberöltőben visszatért nagy robbanásért, a második világháborúért. Margaret MacMillan könyvének legnagyobb érdeme, hogy a világszempontúság jellemzi látásmódját, nem a nyugati világelfogultsága, amely egyrészt a konferenciát, másrészt a feldolgozók többségét jellemezte. Nemcsak a konferencia előtt álló feladatok összetettségét bírálja, illetve látja magasabb szemszögből, hanem a résztvevők személyi korlátjait is. Lloyd Gerge-ról, ami jót írhat, megírj a, de bírálja sok vonatkozásban, pl. egy ízben “földkisajátítóvá vált liberálisnak" becézi, míg a céljaiban rokonszenves Wilson is mint kettős értéket képviselő, perverz és sok kérdésben konzervatív, déli származású amerikai jelenik meg, aki a japánokat és a kínaiakat is felbosszantotta. Utóbbiak nem is írták alá a versailles-i egyezményt. A nagy birodalmak, az orosz, az osztrák és a török birodalmak szétzilálása olyan összevisszaságot hagyott hátra a nemzetiségek és ideológiák területén, amelyet a második világháború brutalitása “oldott meg", vagy nem oldott meg (Id. Koszovót vagy a kurdok helyzetét).