Klió 2002/2.

11. évfolyam

A világ két távoli országának, régiójának történetét valamilyen módon közel hozni egymáshoz, láthatatlan szálakkal összefűzni, vagy a nagyon is látható összefüggéseket elemezni, mindig érdekes feladat. Az emigrációkutatás pedig az efféle kapcsolatkeresésnek és -teremtésnek hálás területe. Újra és újra meghökkenünk, hogy milyen különös vállalkozásokban játszanak fő- vagy mellékszerepet honfitársaink a világ legkülönbözőbb pontjain.

Aki emigrációról akar írni, annak többé-kevésbé otthon kell lennie mind a kibocsátó, mind a befogadó ország kultúrájában, történeti és napi valóságában, ugyanakkor mindkettőt egyfajta távolságtartással, tárgyilagosan kell kezelnie. Ez a hűvös szellemi kétlakiság szerencsés esetben záloga lehet a kényes kérdéseken is átsegítő történészi elemző objektivitásnak. Domingo Lilón könyve ezt az attitűdöt tükrözi.

A szerző dominikai származású, kötetét Santo Domingóban publikálta, de évek óta Magyarországon él, a pécsi tudományegyetem tanára. Így választott témájának mindkét oldalát jól ismeri. A Dominikába került magyaroknak és elsősorban Alexander Kovácsnak, a dominikai fegyvergyártás “atyjának” történetét a Trujillo korszak (1930-61), de még inkább egy ipari létesítmény (La Armería) történetének keretébe foglalva tárja olvasói elé. Ugyanakkor a külföldi olvasók számára hasznos magyar történelmi ismeretek, sőt néha az egészen aprólékos (pl. ipartörténeti) jegyzetek sem maradnak el.

A latin-amerikanisták gyakran vitatkoznak önmeghatározásuk kapcsán azon, hogy mivel is foglalkoznak voltaképpen. Egy kontinenssel, vagy egyes latin-amerikai országokkal? Erre a kérdésre az egyik lehetséges válasz az, hogy ha egyes országok történetét írjuk is, mindig reflektálunk a kontinentális összefüggésekre, analógiákra. Nincs ez másként ezzel a dominikai könyvvel sem. Kontinentális tendenciába illeszkedő dominikai jelenségekre Lilón munkájának leginkább az első felében bukkanhatunk, ahol, voltaképpeni témáját előkészítve, azokat a legfontosabb tényezőket veszi számba, melyek lehetővé és bizonyos szempontból szükségessé tették Trujillo rendszerében a fegyvergyártás felvirágoztatását. Latin-Amerika modern kori történetének kulcskérdése a fejlődés, a felzárkózás problémája. A felzárkózás kihívására pedig e kontinensen gyakori válasz az elhívatott vezér által felülről, kemény kézzel irányított program és a diktatúra. Trujillo, “a haza jótevője” (Benefactor de la Patria) – ahogy a Lilón által közölt számos dokumentumban lépten-nyomon olvashatjuk – szintén kereste a fejlődés, a felzárkózás útját, többek között az iparfejlesztés által. Ennek az iparosítási programnak volt egyik, ha nem a legfontosabb pillére éppen a magyarok által fellendített fegyvergyártás.

Trujillo másik figyelemre méltó politikai/gazdasági döntése, a bevándoroltatási politikára vonatkozott. Ez a kérdés a latin-amerikai országok többségének történetében így vagy úgy felmerül. Trujillo fogadó készségének, mely rendszere fennállása alatt töretlen volt, a gazdasági okokon túl faji aspektusát is felfedezhetjük: a diktátor “fehéríteni” akarta országát. Ennek érdekében befogadta a polgárháború miatt menekülő spanyolokat, a magyarokat a 1940-es években vagy 1956. után, de a második világháború alatt üldözött európai zsidókat is éppen úgy, mint a szuezi válság idején Egyiptomból menekülőket. Lilón felhívja a figyelmet arra, hogy ettől a nyitottságtól bizonyos propagandahatást is remélt a dominikai vezetés, humánus rendszer benyomását keltve a világban. (Valami hasonló történt a Salazar-rendszer és Portugália esetében is, a második világháború idején.)

A szerző kiemeli azokat a kül- és belbiztonsági szempontokat is, melyek a fegyvergyár létrehozása irányába mutattak. Egyrészt a rendszerellenes belső erők aktivizálódására, másrészt a Dominikai Köztársaság, illetve a Karib- térség háború utáni kényes geopolitikai helyzetére, valamint a dominikai hadsereg gyengeségére, rossz felszereltségére utal.

A felsorolt tényezők eredőjeként Trujillo tehát fegyvergyárat akart. Ekkor jelent meg a színen Alexander Kovács, aki bár már nem volt fiatal ember, hatvan felé járt, energikusan, nagy meggyőző erővel fogadtatta el a fegyvergyártás fellendítésére vonatkozó komplex tervét Dominikában (pedig a diktátor más ajánlatokat is kapott). A tervezet kitért pl. a munkások képzésére és a megfelelő külföldi szakemberek meghívására is. Kovács (bár dominikai évei alatt, 1947–57-ig nem tanult meg spanyolul) remek szervezőkészséggel látott hozzá a munkához, és hamarosan felépült a gyár a “Generalísimo” szülőhelyén, San Cristóbalban, azaz Trujillovárosban. A gépek nagy részét 1948-49-ben szerezték be. A szerződtetett vezető munkatársak Magyarországról érkeztek. A könyvben mellékelt statisztikából kiderül, hogy a legtöbb magyar 1948-49-ben került a gyárba (sokan családostul jöttek), de még 1952-ben is érkezett két új technikus. Az 1956-os forradalom után Latin-Amerikában a Dominikai Köztársaság vállalkozott a legtöbb magyar (húszezer fő) feltétel nélküli befogadására. Az “56-osok” közül azonban csak 582 személy érkezett, akik meleg fogadtatásban részesültek, többségük azonban mégis hamarosan elhagyta az országot. Lilón érzékelteti, a diktatúra légköréből menekülő emberek nem akarták életüket egy másik diktatúrában folytatni. Mintegy negyvenen azonban vagy a La Armería-nál vagy valamilyen más állami vállalatnál helyezkedtek el.

A San Cristóbal-i fegyvergyár nagyszabású vállalattá fejlődött a számos kitüntetéssel és címmel elhalmozott Alexander Kovács vezetése alatt. Sok illusztris külföldi vendég, magas rangú katona, reménybeli megrendelő kereste fel a La Armeríát. Nemcsak hazai szükségletre termelt már, hanem az 1950-es években nemzetközi piacra is. Lilón könyvének IV. fejezetében a cég külföldi kapcsolataival, szállításaival foglalkozik, valamint azzal a megkülönböztetett szereppel, amelyet az USA szánt Dominikának a térségben. Trujillo fegyvergyárának termékei nemcsak Közép- és Dél-Amerikában, illetve az USA-ban keltettek érdeklődést, hanem hírük eljutott Taivanra, Indonéziába, Indiába és Izraelbe is, ezen országok New York-i kirendeltségének közvetítésével. A könyvnek ez a része, ahogy a többi is, igen gazdag a dominikai és az észak-amerikai archívumokban talált levéltári forrásokban illetve sajtóanyagban. Ez jelenti a kötet egyik legnagyobb értékét, amellett, hogy adatgazdag, felépítése jó, stílusa szikár, világos, a mellékletek áttekinthetők és érdekesek. (Bár az archívumok külön felsorolása hiányzik a bibliográfiából, ahogy a statisztikáké is a periodikák közül.)

Az 1950-es évek közepén a La Armería, a Dominikai Köztársaság stabil, fejlődő gazdaságának motorja fénykorát élte. Ez a fénykor azonban voltaképpen már Alexander Kovács 1957. novemberi halálával illetve véglegesen a Trujillo-éra végével lezárult.

Egy diktátor fegyvergyárosának lenni meglehetősen kétes szerep, több sötét oldala van. Kovács Dominikában töltött 10 éve, e kétes sikertörténet azonban kétségtelenül alkalmas volt arra, hogy Domingo Lilónnak apropóul szolgáljon egy érdekes, új kutatási eredmények egész sorát kínáló könyv megírásához.