Klió 2002/2.

11. évfolyam

A The Carl Beck Papers Magyarországon talán nem eléggé ismert, pedig friss szemléletű, figyelemreméltó sorozat. A Pittsburghi Egyetemen, az Orosz és Kelet-Európai Tanulmányok Központjában adják ki, szerzői neves amerikai egyetemek tanárai vagy vendégtanárai. A 40-90 oldal terjedelmű kis füzetsorozat témái igen változatosak: találunk köztük társadalomtörténeti, gazdasági, politikai tárgyú elemzéseket és életmód-tanulmányokat egyaránt. Jórészük Oroszországgal foglalkozik különböző korszakokban és különféle szempontokból. Pl: A társadalmi demokrácia és a munkások Ogyesszában (Robert Weinberg, 1986), Regionális népesedési trendek a volt SzSzSzK-ban, 1931–51 (Richard Rowland, 1997), Agitáció, propaganda és a szovjet sajtó “sztálinizációja”, 1922–30 (Matthew E. Lenoe, 1998). Másrészük Oroszországnak más országokkal, népekkel való kapcsolatát dolgozza fel, pl: Félreértések Japán és Oroszország között (Szemjon Verbitsky, 2000), Lengyelország, Ukrajna és a stratégiai partnerség gondolata (Stephen Burant, 1999), Sztálin bűnei a nem orosz nemzetiségekkel szemben,(Jim Nichol, 1991). Kisebb számban találhatunk olvasnivalót a sorozatban a kelet-európai országok valamelyikéről, pl. A jugoszláv gazdaság, 1945-86 (Joze Mencinger, 1989), Masaryk demokrácia-értelmezése 1914 előtt (Marie Neudorfl, 1989). Néhány magyar vonatkozású tanulmányra is rábukkanhatunk: A tűzvonalban – szovjet betörés Magyarországra (Johanna Granville, 1998), vagy: A magyar parlament a változás állapotában (Barnabas Rácz, 1989). E sorozat legfrissebb darabját mutatjuk be az alábbiakban részletesebben.

A történészeket mind a mai napig foglalkoztatja, hogy tulajdonképpen mi indította el a hidegháborút, ki volt érte a felelős, milyen körülmények játszottak közre a kialakulásában, mi játszódott le a népek elől elzárt színfalak mögött. A tradicionalista felfogású kutatók szerint az orosz nagyhatalmi politika, illetve maga Sztálin okolható a hidegháború bekövetkeztéért. Jelen tanulmányunk szerzője más megvilágításba helyezi a történteket.

A Klióban már többször foglalkoztunk a témával. Míg azonban George Kennan “hosszú táviratából”,1 George Kennan és John Lukacs levelezéséből,2 valamint John Lewis Gaddis könyvéből3 a két nagyhatalom viszonya megromlásának főleg elvi, politikai hátterére derül fény, Jeffrey Burds munkájában elsősorban arról olvashatunk, hogyan, milyen eszközökkel vívtak egymás ellen a felek a gyakorlatban.

1989-ben John Lewis Gaddis a Diplomatic History című folyóiratban egy igen jelentős cikket publikált Titkosszolgálat, kémkedés és a hidegháború eredete címmel. Ebben felveti a kérdést, mennyire befolyásolta a kémkedés valaha is a történelem menetét, illetve, konkrétan a II. világháború idején és azt követően hogyan hatott a szovjet-amerikai viszonyra. Vajon hasznos volt-e az oroszok szempontjából? Jó okom van rá, hogy feltételezzem – írja –, hogy a szövetségeseinél folytatott kémkedés több gondot okozott Sztálinnak, mint amennyi haszna volt belőle.

Gaddis említett munkájában úgy vélte, hogy a hidegháborúért határozottan maga Sztálin volt a felelős. E tradicionalista felfogással ellentétben, az új információk ismeretében, pl. Melvyn P. Leffler azt állítja, hogy az USA vezetőinek kijelentései és cselekedetei jócskán növelték a szovjetek veszélyeztetettség érzését, s ezzel hozzájárultak a fegyverkezési versenyhez és a hidegháború felerősödéséhez. A nyugati levéltárak anyagai is arról tanúskodnak, hogy a szovjet vezetők gyanakvása nem csupa képzeletbeli veszélyre alapult.

A legutóbbi időben két jelentős szerző szólt bele a vitába. Az egyik Georgij Mitrovics, aki megerősíti, hogy 1948 és 1956 között az USA arra törekedett, hogy visszaszorítsa Kelet-Európából a szovjeteket, és megrendítse hatalmukat magában a Szovjetunióban is, méghozzá a szokásos diplomáciától a katonai akciókig bevetve mindenféle eszközt. Mitrovics szerint az USA ez évekbeli politikája sokkal agresszívebb volt, mint ahogy eddig gondoltuk. Ugyanígy vélekedik Gar Alperovitz is, aki szerint Amerika tulajdonképpen a szovjetek elrettentésére dobta le a két atombombát az akkor már legyőzött Japánra.

A másik munka Peter Grose-é. Véleménye szerint a szovjetek ellen indítandó titkos “háborút” George Kennan kezdeményezte 1946-ban, mégpedig mind a külügyminisztérium, mind pedig a CIA megkerülésével egy külön bizottságot, a politikai irányítási irodát, az OPC-t bízva meg a teendőkkel, és a Marshall-terv pénzalapjából finanszírozva a programot. (Az erre fordított összeg 1951-ig évi 100 millió dollárra is felment.) A Felgöngyölítési Műveletet szabályozó dokumentum (NSC doc. l0/2, 1948. ápr. 30.) szerint az általános irányítást és az anyagiakat a kormány adja, méghozzá egy Allen Dulleshez hasonló személyekből álló magánszervezeten keresztül, ami kapcsolatot teremt a különböző ázsiai és európai földalatti mozgalmakkal, és segítséget nyújt nekik. A határozatot 1948. jún. 18-án fogadták el, de a titkos ténykedést Kennan már 1946-ban elkezdte kb. kétezer finn menekült szovjetellenes harcának támogatásával. Később, a szenátus különbizottsága előtt 1975-ben azt mondta: élete legnagyobb tévedése volt, hogy a Felgöngyölítési Műveletet elindította.

Hogy mi volt “e nagy tévedés” következménye? Amint a szovjetek felfedezték, hogy a határaik mentén az ukrán felkelők nyugati támogatást kapnak, a “fokozott éberség” jelszavával teljesen átszervezték a szovjet titkosrendőrséget, hozzákezdtek a belső ellenség üldözéséhez, s 1946-ra mindez óriási nemzetközi feszültséghez vezetett.

A háború vége és 1948 között az USA politikája lassan megváltozott: már nem csupán “fel akarták tartóztatni” (to contain) a szovjet kommunizmust, hanem szándékukban állt felgöngyölni, destabilizálni az egész rendszert, méghozzá belülről. Ebben támaszkodni kívántak a Szovjetunió és a kelet-európai országok népeinek óriási ellenállására. Ezt felmérhették abból, hogy információik szerint 1951-ig kb. 35 ezer szovjet katonai és pártkádert gyilkolt meg Kelet-Ukrajnában az Ukrajnai Nacionalisták Szervezete, illetve az Ukrán Felkelő Hadsereg (OUN/UPA). Szerzőnk hozzáteszi, hogy a legújabb dokumentumok szerint csak 1945-ig több mint 30 ezer szovjet kollaboránst öltek meg, s a későbbi években még ezreket. Az ukrán gerillák még 1947 elején is tízezreit kötötték le a Vörös Hadseregnek és a Megsemmisítő Zászlóaljnak.

A szovjet területeken működő ellenálló csoportok tehát alkalmasnak látszottak arra, hogy az USA katonai és titkosszolgálati szakembereket küldjön közéjük. A CIA titkosműveleti főnöke, Frank Wisner nem akarta elkövetni azt a hibát, amit a nácik, akik nem használták ki a szovjet nép antikommunista érzelmeit és mozgalmait. Ő támaszkodni akart ezekre. 1948-ban végül (a fent említett dokumentumban) határozat született arról, hogy a nyílt külpolitikai tevékenység mellett, az USA titkos műveletekbe kezd, és ebbe bekapcsolódik a CIA is. Mindent úgy kell végrehajtani, hogy ne tudódjék ki az amerikai kormány felelőssége, vagy ha mégis, akkor letagadható legyen. Mindenféle titkos tevékenység megengedett: propaganda, gazdasági hadviselés, szabotázs, romboló és evakuációs intézkedések, felforgató tevékenység, gerillaharcok, menekültek és felszabadító csoportok támogatása. A legfontosabb cél a Vörös Hadsereg bomlasztása volt, felforgatás, személyes kapcsolatok, röplapok és rádióadás révén.

Az amerikaiak a sztálingrádi szovjet győzelem után nyomban el kezdték toborozni a német és a kelet-európai országok katonatisztjeit szovjetellenes titkos műveleteikhez. A fogságba esett német tiszteket már abból a szempontból vizsgálták, vajon felhasználhatók lesznek-e a szovjetekkel szemben. A program fő szervezői: Allen Dulles, a CIA jövendő igazgatója, továbbá Gero Schulze von Gaevernitz, Edwin Luther Sibert, Frank Wisner és James Jesus Angleton voltak, mindannyian CIA-alkalmazottak. 1945 márciusától Sibert kereste, gyűjtötte a német titkosszolgálat volt embereit is, hogy minél több információt kaphasson a Szovjetunióról. Hamarosan kiemelte Reinhard Gehlent, a német katonai elhárítás keleti fronton működött főnökét, és rejtegette, nehogy ki kelljen adnia a szovjeteknek háborús bűnösként. Az Egyesült Államok szovjetellenes titkos tevékenysége tehát jórészben a Gehlen-szervezetre támaszkodott. E szervezet viszont főként az OUN-nal dolgozott együtt, amelynek Münchenben működő külföldi központjának vezetője Stepan Bandera volt. Mindeddig ugyan az USA hivatalosan tagadta, hogy bármiféle kapcsolata lett volna a Bandera-csoporttal, de újabban ismertté vált amerikai és szovjet dokumentumok – köztük Iván Szerov aktái – az ellenkezőjét bizonyítják.

Banderát az amerikai katonai kémelhárítás szintén bujtatta, mert őt sem akarták kiadni a szovjeteknek. A szovjetek erre 1946 egy júniusi éjszakáján titkos akciót szerveztek Bandera felkutatására és elrablására, de azt tapasztalták, hogy Banderát testőrök őrzik, Sibert védelme alatt él München közelében, és szabadon közlekedik az amerikai-francia határon át oda-vissza. Kísérői között német tisztek, a Hitler Jugend, az SS és a NSDAP volt vezetői szerepeltek, azaz a Bandera-mozgalom összefonódott a Gehlen-szervezettel. Ez utóbbitól kapta a pénzt a működéséhez. Bandera München mellett hírszerzőképző iskolát működtetett. Az ő csoportja látta el a Gehlen-szervezet segítségével a nyugati politikusokat olyan értesülésekkel, melyek szerint Sztálin szándékai fenyegetőek az amerikai és a brit érdekekre nézve.

1946-ban az USA titkosszolgálata elkezdte a saját, a Gehlen-szervezettől független hálózatát szervezni Közép- és Kelet-Európában. A háborúban hontalanná vált ukránok táboraiban válogattak, de a menekültek csak egynémelyike volt alkalmas a titkos akciókra. Elsőként Mikola Lebedre esett a választásuk, aki az Ukrán Legfelsőbb Felszabadítási Tanács (az UHVR) és az ukrán földalatti mozgalom biztonsági szolgálatának (SB) vezetője volt. 1947 februárjában Lebed, Bandera tudta nélkül, együttműködési megállapodást kötött az USA katonai kémelhárításával (CIC), mely szerint a kapott támogatásért cserébe, csoportjaik kémkednek és terrorista cselekményeket fognak végrehajtani Ukrajna területén. E miatt súlyos nézeteltérés tört ki Bandera és Lebed között, úgyannyira, hogy Bandera parancsot adott Lebed meggyilkolására. Lebed előbb Rómába menekült, ahonnan végül a CIC titokban átcsempészte Németországba. (Lebed később családjával együtt Amerikába menekült, s Pittsburgh-ban halt meg 1998-ban. Stepan Banderát 1959-ben Münchenben egy KGB-orgyilkos mérgesgáz-pisztollyal ölte meg. Gyilkosa megkapta a Vörös Zászló-érdemrendet.)

1948-ban az USA vezetői Gerilla Hadviselési Iskolát és Gerilla Csapattestet hoztak létre. A CIA félkatonai és gerilla-műveleteit Franklin Lindsay irányította Kelet-Európában, az Amerika Hangja rádió igazgatója pedig Charles Thayer lett. Harry Rositzke (szintén e programot irányító CIA-munkatárs) megerősíti, hogy a 40-es évek végén az Egyesült Államok kormánya már 30 ezer anti-kommunista lázadót látott el Galícia területén ejtőernyővel ledobott gyógyszerekkel, pénzzel és rádiókészülékekkel. A Pentagon célja az volt, hogy időben megtudja, mozgósítanak-e Ukrajnában, ugyanis, különösen a berlini blokádtól, 1948-tól egyre inkább szovjet támadástól tartottak. A III. világháborútól való félelem még inkább felerősödött az amerikaiakban 1950-ben, a koreai háború kitörése után. Lindsay utólag úgy nyilatkozott, meg voltak győződve, hogy a háború fél éven belül bekövetkezik.

A tanulmányból megtudhatjuk, hogy a szovjet vezetők már 1946 őszén tudtak róla, hogy az amerikai és brit titkosszolgálat támogatja a szovjetellenes ukrán és lengyel erőket. Ez a körülmény természetesen komolyan befolyásolta az amerikai–szovjet kapcsolatokat 1944–48 között. Még javában tartott a háború, amikor jelentések futottak be szovjet területi ügynököktől, például 1944 márciusában Hruscsov, akkori ukrán pártfőtitkártól is, hogy Lengyelországban, Ukrajnában és a Baltikumban a nemzeti gerillamozgalmak nyugati támogatást kapnak, illetve, hogy az OUN a moszkvai iga lerázására biztatja a falvak népét. Az ukrán szeparatisták egyébként meg voltak győződve, hogy a háború után a Nyugat újabb háborúban legyőzi majd a szovjet kommunizmust, és akkor megvalósul, amit 1941-ben az Atlanti Kartában ígértek: önrendelkezést kap minden nép Közép- és Kelet-Európában.

Érdekes, hogy a nyugati beavatkozásokról szóló híreket eleinte nem vették komolyan Moszkvában a magas rangú hírszerző tisztek. Pedig egyre-másra olvashatták a jelentéseket az ukrán nacionalisták ténykedéseiről. Még az 1946. februári lvovi konferencián résztvevő nyugat-ukrajnai területi pártvezetők, NKGB-s és NKVD-s főnökök, katonai parancsnokok sem ismerték fel a külföldi támogatással működő földalatti mozgalom jelentőségét.

Ebbe a viszonylagos nyugalomba robbant be Churchill fultoni beszéde 1946. március 5-én. Sztálin ezt ultimátumként fogta fel, s azt szűrte le belőle, hogy a háború elkerülhetetlen (Pravda, márc. 14.). Az ukrán belügyminiszter szintén azt jelentette, hogy az OUN/UPA által már amúgyis a III. világháborúra felkészített nép körében Churchill szavai háborúra hívásként hangzottak. Az OUN egyik vezetője állította, hogy Sandruk volt SS-tábornok már 100 ezer emberből (volt galíciai SS-egységek maradványaiból, ukrán emigránsokból, háborús foglyokból) álló hadsereget szervezett Olaszországban, amiből csak a próbálkozás volt igaz, az amerikaiaktól erre kapott pénz elúszott, a szervezésből nem lett semmi. Szerte a szovjetek megszállta kelet-európai országokban szintén háborús jeladásként értelmezték az emberek a Churchill-beszédet. Ukrajnában azt várták a háborútól, hogy Anglia és Amerika majd visszaadja az országnak a függetlenségét. Éppen ezért a beszédet követő évben drámai mértékben felerősödött az ukrán nacionalisták aktivitása. Hruscsovot, aki korábban azt jelentette, már megtörték az ellenállást, egy időre menesztették, és helyébe Lazar Kaganovicsot nevezték ki. Most már Moszkvában is kezdtek komolyan foglalkozni az ukrán nacionalisták külföldi kapcsolataival.

1946 tavaszán és őszén gyors egymásutánban követték egymást az események: Sztálin győzelmet elemző beszéde, febr. 9.; G. Kennan “hosszú távirata”, febr. 22.; a közel-keleti válság, háborús riadalom Iránban; Churchill fultoni beszéde, márc. 5.; Sztálin heves hangú válasza, márc. 14. Úgy tűnik (a konvergencia-elmélet szerint), mindez együttesen szította fel a válságot. A feszültség augusztus-októberben fokozódott. A szovjetek 8 hadosztályt szállítottak Lengyelországon át Kelet-Németországba, a tankokon, vasúti kocsikon ezzel a felirattal: halál az angolszászokra!

Jelentős fordulat következett be más területeken is. A szovjet állambiztonsági szervek a lakosság körében háborús pánikot, felvásárlási rohamokat tapasztaltak. “Fokozott éberséget!” lett a jelszó. Sztálin (teljesen maga írta) Pravda-beli cikkét követően óriási propagandahadjárat indult az USA-val és Nagy-Britanniával szemben. Támadták a kiemelkedő nyugati személyiségeket, majd általában a kapitalista rendszert, a kozmopolitizmust, a nyugati kém- és provokatőr-tevékenységet. A “lélektani háborút” a Központi Bizottság és a Propaganda- és Agitációs Direktórium irányította. Ukrán területekről erősödő külföldi kémtevékenységről érkeztek hírek, majd felfedezték az első tényleges bizonyítékot: az OUN vezetője, Lemish, alias Vaszil Kuk kapcsolatban áll külföldi titkosszolgálati ügynökökkel.

A cikk írója részletesen ismertet egy szovjet aktát, amelyből kiderül, hogy az OUN embereinek mi volt a dolguk. Elsősorban a szovjet hadsereg egységeinek nagysága, elhelyezkedése, fegyverzete, azok minősége, a tartalékok, a kiképzés helye, időtartama, a katonák ideológiai, politikai felkészítése, új légi bázisok építése, a stratégiai fontosságú ipari létesítmények, élelmiszerkészletek, nyersanyagok feltérképezése volt a feladatuk. Szerzőnk szerint ez a felsorolás azt bizonyítja (bár nem magyarázza meg, hogyan) hogy az OUN/UPA erői és a nyugati ügynökségek között sokkal korábban kezdődött az együttműködés, mint ahogy eddig gondolhattuk, viszont az eddig feltételezettnél a szovjetek is 2-3 évvel hamarabb tudtak az ukrán gerillák számára készített feladatlistáról. A szovjetek magatartásában a változás – hogy ti. most már komolyan veszik a gerilláknak nyújtott titkos nyugati támogatásról szóló jelentéseket – első jele Jaroszláv Nyikolajev Nelnyik OUN-parancsnok meggyilkolása volt 1946. szeptember 26-án. Ez év őszén felerősödött a feszültség a szovjet-amerikai kapcsolatokban, és 1947 elején átszervezték a szovjet rendőri rendszert az ország nyugati határai mentén. Az erre utasító dokumentumot a szerző teljes terjedelemben közli. Az iratból látható, hogy több forrásból is tudnak az OUN angoloknak és amerikaiaknak végzett kémkedéséről, ezért Riasnoj egy sereg ellenintézkedésre utasítja Strokacs ukrán belügyminisztert: térképezzék fel és leplezzék le az OUN-embereket, fedjék fel a külföldi titkosszolgálatokhoz fűződő kapcsolataikat. Ténykedésükről tájékoztassák az embereket. Az utasítás hangsúlyozza, hogy az OUN ellen vívott harc egyúttal a külföldi hírszerzés elleni harc is – s ezzel nemzetközivé terjeszti ki, a hidegháború egyik első lépésévé avatja az ukrán nemzeti ellenállást. Az események később azt mutatták, hogy az angol-amerikai árulás bizonyítékainak felkutatásában valósággal rivalizálás kezdődött a szovjet belügyminisztérium és az állambiztonsági minisztérium között; mindkettő magáénak akarta a titkosszolgálat irányítását. A nyugatiak viszont, abban való igyekezetükben, hogy kiépítsék információs hálózatukat a szovjet területeken, bőséges adalékot szolgáltattak a szovjeteknek, s olyan kémhisztéria alakult ki, amely messze felülmúlta az amerikai mccarthyzmus rémálmait is.

A szovjetek az események hatása alatt a nyugati határszéleiken átszervezték a hírszerző szolgálatukat: 1947 januárjában a belügyminisztériumtól elvették és az MGB irányítása alá helyezték az összes ügynököt, besúgót, a Banditizmus Elleni Harc Főigazgatóságának (GUBB) egész katonai és civil besúgó hálózatát, több mint 68 ezer embert. Öt hónappal később az új rendszert kiterjesztették az egész Szovjetunióra. Ezzel előkészítették a hatáskörök modern elkülönítését, azaz a közbűntények és a politikai bűnök megkülönböztetését. Az átszervezések után nemsokára, 1950 márciusában meggyilkolták Roman Sukevicset, az Ukrán Felkelő Hadsereg főparancsnokát. Ezt követően az OUN-Bandera csoport megölte Andrij Pecarát Prágában, akiről kiderült, hogy kettős ügynök, és Sukevics halálában is volt szerepe.

Az átszervezéseknek több következménye volt: a szovjet kémelhárítás mögött háttérbe szorították a belügyi szerveket, az MGB pedig nem rendőri feladatnak tekintette a tennivalókat, hanem ideológiai alapon intézkedett. Az ukrán MGB-főnök, Savcsenkó mindjárt 1947 tavaszán megállapította, hogy Ukrajnában óriási szovjetellenes erők működnek, főleg az egyház és az értelmiség köreiben. Rögtön dühödt támadást intézett az értelmiség ellen, mert véleménye szerint ez a réteg szolgáltatja az ukrán nacionalizmus ideológiáját, és mert német befolyás (megszállás a háború alatt, és az OUN-Bandera müncheni csoportja) alatt van. Még ugyanebben az évben óriási tisztogatást végeztek az ukrán, lett, litván és észt egyetemeken és kutatóintézetekben, családok tízezreit tartóztatták le és deportálták. Ez az akció indította el Moszkvában az ún. “zsdánovscsinát”, Zsdánov és körének dühös támadását a “gyökértelen kozmopolitizmus” és a Nyugat előtti hajlongás ellen a tudományos és kulturális élet területén. Jeffrey Burds szerint a háború előtti elnyomó, üldöző politika felelevenítése azért következett be, mert a szovjetek felfedezték, hogy a Nyugat beavatkozik az ország életébe.

Szerzőnk utal Christopher Andrew nemrég megjelent könyvére, amelyben arról olvashatunk, hogy a szovjet katonai és titkosszolgálati körök már 1943-ban meg voltak győződve, hogy Londonban és Washingtonban a Szovjetunióval kötött koalíció felmondásán és a nácikkal kötendő egyezményen töprengenek, és közös háborút terveznek a Szovjetunió ellen. A gyanakvás, persze, kölcsönös volt. Azonban Andrew szerint, Sztálin sokat tudott a nyugatiakról, ezért bizalmatlansága tényeken alapult. Ugyanakkor az amerikaiak önelégülten szemlélték saját hidegháborús politikájukat, holott állandó erődemonstrációjukkal több kárt okoztak, mint jót. A szovjetek hidegháborús politikájában az idő múlásával változások állapíthatók meg. Eleinte jelentéktelen rémhírnek vették a volt szövetségesekkel vívandó háborúról szóló híradásokat. 1946 nyarán hirtelen megváltozott a véleményük. E változás nem a nyugati beavatkozás felfedezéséhez köthető, sokkal inkább a fultoni beszéd hatásához. A nyugati kutatók a szovjetek nyugati behatolásról szóló vádjait sokáig csupán kitalációknak vélték, holott – mondja Jeffrey Burds – nem kellett volna ennyire lebecsülniük a szovjetek helyzetértékelését. 1946 őszére a szovjetek tényleg valódi bizonyítékokat tártak fel a szovjet partizánoknak nyújtott nyugati segítségről. Szerzőnk úgy látja, hogy a II. világháborút követő évtizedben az amerikai és brit titkosszolgálat erősen támaszkodott a nacionalista partizáncsoportokra, a kapcsolatot a korábbról maradt hálózat segítségével tartották velük, és a munkát volt német katonai titkosszolgálati emberek vagy emigránsok és menekültek irányították.

Végkövetkeztetése: a szovjet politikát a hidegháború első éveiben nem csupán Sztálin személyes hibái, a kommunista ideológia vagy a világuralomra törekvés, hanem a saját biztonságért való jogos aggodalom is irányította.