Klió 2002/2.

11. évfolyam

A szerbiai zsidóság két világháború közötti történetét dolgozta fel monográfiájában a belgrádi Modern Kori Történeti Intézet munkatársa, Nebojša Popović. A bevezető fejezetben áttekintést ad a korábbi korszakokról. Már a középkori források is említik a zsidókat Szerbia területén, számuk azonban csak a XVI. századtól válik jelentősebbé. Mindig az újabb török berendezkedés nyomán – 1571: Belgrád elfoglalása, illetve 1791: a törökök visszatérte után – zajlott nagyobb mértékű betelepülés. A szerb területekre szefárd zsidók érkeztek, akiknek ősei a XV. század végén menekültek el Spanyolországból az Oszmán Birodalomba.

A XIX. században ellentétes törekvések figyelhetők meg. Milos fejedelem (1815–1839) a második felkelés idején nyújtott segítségért lehetővé tette a zsidó közösség fejlődését. Az 1834. évi összeírás szerint kb. hétezer zsidó élt a fejedelemségben (ebből 1500 Belgrádban). Karađođević Sándor fejedelem (1842-1858) idején az államtanács a kereskedők nyomására megtiltotta az újabb betelepülést. Milos második uralkodása alatt (1858-1860) a skupština rendeletet hozott a polgárok egyenlőségéről. A végső jogi rendezés a berlini kongresszus után született meg. A békeszerződés – amely elismerte Szerbia függetlenségét – 34. és 35. pontja kötelezte Szerbiát a teljes jogegyenlőség betartására.

1910-ben 5997 zsidó élt Szerbiában (az összlakosság ekkor több mint 2,9 millió volt), 90 százalékuk, 4192 fő Belgrádban. A XIX–XX. század fordulóján – a gazdasági modernizációval – szerepük megnőtt, különösen a bank és hiteléletben. Az 1921. évi népszámlálás szerint a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban közel 65 ezer zsidó élt (az összlakosság 0,53 százaléka), ebből a mai Szerbia területén kb. 30 ezer, közel 19 ezer fő a Bánátban, Bácskában és Baranyában. A zsidók többsége a városokban lakott, 40 százalékuk a három legnagyobb központban, Belgrádban, Szabadkán és Újvidéken. A jugoszláviai zsidóság száma a két világháború közötti időszakban 10 százalékkal nőtt, ez az arány messze alacsonyabb, mint az ország és a többi etnikum népségnövekedése.

A foglalkozási megoszlást tekintve a zsidók 70 százaléka a “nem termelő” ágazatokban dolgozott, az egész ország viszonylatában ez az arány alig haladta meg a 10 százalékot. A két világháború közti időben változás állt be a zsidóság foglalkozási szerkezetében. Az egykor főleg kereskedő-iparos réteg fiaiból egy jelentős értelmiségi réteg (mérnökök, orvosok, ügyvédek) jött létre, a kiskereskedők gyermekeiből pedig olykor bankárok lettek.

A zsidók szerepe a gazdaságban a legtöbbször emlegetett kérdés a zsidóság történetével kapcsolatban, amely leginkább az antiszemitizmus erősödésekor merül fel. A szerb történetírásban a kérdés forrásokon alapuló feldolgozása egyelőre még nem történt meg. A rendelkezésre álló adatok arra mutatnak, hogy a zsidók a gazdaság minden szegmensében jelen voltak, szerepük a mezőgazdaságban jelentéktelen volt, az ipar, a bankszektor, valamint a kereskedelem irányításában viszont domináns szerepet játszottak.

Az állam és a zsidók viszonya az egész korszakban normális, rendezett volt (kivéve a vajdaságiakat, akik más megítélés alá estek). Antiszemita, diszkriminatív intézkedéseket egészen 1940 őszéig nem hoztak, akkor is csak az erősödő német nyomásra. 1940. október 5-én a minisztertanács két rendeletet alkotott, amelyben megtiltotta a zsidók részvételét az élelmiszer-nagykereskedelemben, és numerus clausust vezetett be a középiskolai és egyetemi oktatás terén. A királyi Jugoszláviában, mint korábban a Szerb Királyságban, az antiszemitizmus – különösképpen a környező országokkal összehasonlítva – nem öltött jelentős méreteket, szervezett antiszemita mozgalom nem volt. Az egyetlen programjában is antiszemita párt, a Zbor egy százalékot sem kapott az 1935. és 1938. évi parlamenti választásokon, és így mandátumhoz sem jutott. Az 1930-as években megnőtt ugyan az antiszemita írások száma, de jelentősnek mondható az az elleni fellépés is. A legbefolyásosabb újságok mentesek maradtak az antiszemitizmustól.

A multinacionális jugoszláv államban a zsidók szétszórtan éltek az egész országban, és eltérően a többi nemzetiségtől – ami a hatalom szempontjából fontos volt – nem volt anyaországuk, így nem jelentkeztek körükben szeparatista vágyak sem, és nem volt a hátuk mögött egy másik állam, amely esetleg kiállt volna érdekükben. A zsidók között a szerbiaiak voltak a leglojálisabbak az új Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz. A két világháború közötti korszakban egyre inkább beépültek a szerb társadalomba: 1931-ben vallotta magát először szerb anyanyelvűnek a belgrádi zsidóság több mint fele (54,2 százalék, 29,7 százalékuk viszont továbbra is a ladint jelölte meg anyanyelvének). A korabeli írások azonban rámutatnak, hogy két világ él egymás mellett: a sikeres, iskolázott zsidóké és a még mindig hagyományosan, zárt közösségben élőké.

A zsidó lakosság életének alapvető szervezeti kereteit a hitközségek jelentették. A két világháború között Jugoszláviában 121 hitközség volt (72 askenázi, 36 szefárd és 13 ortodox), Szerbiában 42. Ezek közül 12 délre a Szávától és a Dunától, 30 pedig északra. Többségüket még a XIX. században alapították. A két világháború közt jött létre Jugoszlávia területén az első hitközségen felül álló szervezet, a Zsidó hitközségek Szövetsége. Az alakuló kongresszusra 1919. július 1-jén került sor Eszéken. A szervezet létrehozását elsősorban a cionisták, a fiatalabb generáció tagjai szorgalmazták, akik a hitélet kérdései mellett a kulturális, szociális tevékenységre nagyobb súlyt kívántak helyezni. A korszakban számos zsidó művelődési, kulturális és humanitárius egyesület folytatta működését, a szervezetek életére jellemző volt, hogy hiányzott a határozott ideológiai-politikai elem.

Az oktatás megszervezésekor alapvető dilemmaként jelentkezett, milyen mértékben őrizzék meg a zsidó sajátosságokat, illetve milyen mértékben kapcsolódjanak be a szélesebb környezet életébe. Folytatódott a külön zsidó iskolák megszüntetésének tendenciája, csak ott maradtak fenn, ahol erősek voltak a vallási hagyományok: főleg a Vajdaságban működtek tovább önálló zsidó népiskolák (Zombor, Szabadka, Újvidék, Zenta). 1920-ban Nagybecskereken állami zsidó népiskolát alapítottak, ez volt az első költségvetés által finanszírozott zsidó iskola Szerbiában. Belgrádban és Szerbia egyéb területein megszűntek a zsidó iskolák. A héber nyelvet órák után lehetett tanulni az egyik állami iskolában, és a zsidó vallásoktatás is ott folyt. Itt kell megemlíteni a rövid ideig fennálló belgrádi zsidó gimnáziumot, ahol a különböző zsidó iskolák diákjai vallás-, héber nyelv és zsidó történelem oktatásban részesültek. 1929–39 között kb. 350–450 diák járt ide. A numerus clausus bevezetése után ezt az iskolát akarták zsidó gimnáziummá alakítani. 1940 őszén meg is kezdődött a tanítás az első három osztályban, teljes mértékben az állami tantervnek megfelelően.

A politikai tevékenységet két síkon lehet számba venni. Egyrészt a hitközségeken belüli, és az azok közti vitákban nyilvánult meg, másrészt a zsidók részt vettek az ország politikai életében is. Utóbbiban szerepük szimbolikus volt. Kis számban a vezető kormánypártokban politizáltak, egy-két parlamenti képviselői helyhez jutottak, ez jelentette a politikai karrier csúcsát országos szinten. Az önkormányzati testületekbe viszont már többen bekerültek. 1927-ben Újvidéken önálló listával indultak, és a választások után a 80 képviselő közül 9 volt zsidó. Eltérően a többi jugoszláviai nemzeti kisebbségtől a zsidók nem alakítottak önálló politikai szervezetet, pártot. Számarányuknál azonban nagyobb mértékben képviseltették magukat baloldali, illetve az illegális kommunista mozgalomban. A politikai perekben elítélt kommunisták 5 százaléka zsidó volt, az 1940 őszén újjáválasztott JKP KB 21 tagja közül két személy zsidó származású volt.

Míg a XIX. században a zsidóságon belüli nézetkülönbségek a vallás körül keletkeztek (Jugoszláviában a két világháború között 13 ortodox közösség volt, ebből 10 a Vajdaságban), a XX. században a nemzeti identitás kérdése került előtérbe. Három alapvető álláspont kristályosodott ki: a cionistáké, akik a zsidóságot nemzeti és vallási közösségnek tartották, az “integrálódók”, akik vallási közösségnek tartották a zsidóságot, és úgy érezték, annak a nemzetnek a tagjai, amelynek államában élnek, valamint az asszimilánsoké. Az irányzatok közti harc a hitközségen belüli választások során zajlott. Jugoszláviában a cionisták rendelkeztek a legnagyobb szervezeti erővel, a mozgalom központjai az állam északi és északnyugati részében voltak, ott, ahol az askenáziak éltek.

Az SZHSZ Királyság Cionista Szövetsége is zágrábi székhellyel alakult meg 1919-ben, a Vajdaságban pedig 1918-ban sok helyütt cionista szervezetek alakultak. A cionista vezetők értelmiségiek voltak, általában a fiatalabb nemzedék tagjai, és baloldali beállítottságúak. Belgrádban és a Dunától, Szávától délre fekvő területeken a cionista mozgalom lassabban fejlődött. Ennek oka, hogy az itt élő szefárd zsidóság beépülése a szerb társadalomba már a XIX. században megkezdődött, és töretlenül folytatódott továbbra is. Ezenkívül Szerbiában nem volt jelentős az antiszemitizmus, nem hoztak diszkriminatív intézkedéseket. A belgrádi zsidóság vezetői nem támogatták a kitelepülést Palesztinába. A jugoszláviai zsidóságnak csupán egy százaléka, 800 fő települt ki (Európából 3 százalék).

Bárki, aki Jugoszlávia, illetve Szerbia modern kori történetével foglalkozik – manapság nemzeti, illetve nemzetállami történetet illik írni –, szembekerül azzal a kérdéssel, hogy a különböző területekből összeállt országban jelentősek voltak a regionális különbségek. Ennek tudatában N. Popović külön fejezetet szentelt a vajdasági zsidók sajátosságainak. Az első világháború előtt erőteljes volt körükben az asszimiláció: “vallását tekintve zsidó, nemzetisége magyar” – mondották akkoriban. A világháború idején lojálisak maradtak államukhoz, példásan teljesítették állampolgári kötelezettségeiket. Az új délszláv állam megalakulása után – hasonlóan a többi Monarchiából odakerült népcsoporthoz – fokozottan megfigyelték őket, az 1910 után beköltözötteket, valamint azokat, akik nem kérték a jugoszláv állampolgárságot, kiutasították. Politikai tekintetben a hatóságok három csoportba sorolták őket: cionisták, magyar zsidók, illetve azok, akik támogatták az új állam törekvéseit. A cionisták tevékenységét hasznosnak ítélték abból a szempontból, hogy gyengítették a magyar nemzeti érzést, a magyar zsidókat viszont veszélyesnek tartották, mert úgy vélték, nem kellően lojálisak az új államhoz. A vajdasági zsidóság alkalmazkodása, beilleszkedése az új államba lassan haladt. 1931-ben 43 százalékuk mondta anyanyelvének a magyart, 29 százalékuk a németet és csak 13 százalékuk a szerbet.

A kötet végén egy olyan fejezetet találhatunk, amely a művészeti és a közösségi élet legkiemelkedőbb személyiségeinek adatait tartalmazza. N. Popović könyve főként levéltári forrásokra és a korabeli sajtóra épül, és – miként a bibliográfiából kiderül – az első összefoglalása a szerbiai zsidók két világháború közötti történetének. Sok fontos ismeretet közöl. Az említett irodalomjegyzékből az is kitűnik, az utóbbi években több olyan munka jelent meg, amely egy-egy részterületet dolgoz fel. N. Popović jól szerkesztett könyve 1941-gyel zárul, amikor is megszűnt a királyi Jugoszlávia, és április után az itt élő zsidókra ugyanaz a sors várt, mint sorstársaikra bárhol a Harmadik Birodalom uralta Európában.