Klió 2002/2.

11. évfolyam

Päiviö Tommila könyve a nagy petíció századik évfordulóján, 1999-ben jelent meg. Miként a szerző is írja a bevezetőben, a könyveknek sorsuk, történetük van. Ennek a műnek is csaknem négy évtizedes kutatómunka áll a hátterében, amit a XIX. századi finn történelem alaposabb megismerésének szentelt.

A mű szerkezete precíz, átgondolt munkáról tanúskodik, mely a legapróbb részletekig igyekszik megvilágítani a petíciót az adott történeti konstellációban, a finn fejlődés, a finn-orosz politikai helyzet szempontjából. Alapvetően objektív megközelítés és a részletek következetes tényfeltáró elemzése jellemzi, amiben támaszkodik a korabeli levelezésekre, folyóiratokra és a kortárs emlékiratokra. Mindebben segíti a korszak kiváló dokumentáltsága és az eddigi, a témával foglalkozó terjedelmes szakirodalom is. Tommila azon történészek közé tartozik, akiknek már több publikációja foglalkozott az újkori finn történelemmel, így ezt a munkáját a tudományos történeti szakirodalom egyik alapművének is tekinthetjük.

Gondolatmenetében igyekszik pontosan követni a petíció történetét, illetve az oda vezető eseményeket. Először a Finn Nagyhercegségnek az Orosz Birodalomban betöltött politikai státusával foglalkozik. Olyan területeket vizsgál, amelyek a finn államiság szempontjából a század folyamán lényegesek voltak, vagy amelyek fejlődése meghatározó volt. Összefoglalja a hivatali gépezet felépítését, működését, illetve egyes ágainak a rendszerben betöltött szerepét. Ezáltal tisztázza azokat a pontokat, ahol a finn autonómia a legsebezhetőbb volt, és egyben a lehetséges ellenállás színtereit is megjelöli. A finn bürokráciát egy hosszabb fejlődési folyamatban kialakult szervezetként írja le, melynek gyökerei a svéd korba nyúlnak vissza, de a XIX. században is új elemekkel gazdagodott. Ennek első és egyben legfontosabb aktusa a porvoo-i országgyűlés volt (1809), ahol a nagyhercegség önálló gazdasági (pénzügyi, vám-) és igazgatási szerveket kapott. A legfelső kormányzati szerv az 1816-tól hivatalosan is szenátusként működő hivatal lett. A század folyamán a hivatalok működését szabályozták, hatásköreiket pontosították, de alapjában véve a rendszert változatlanul hagyták. A következő fontos évszámok jelzik ezeket az eseményeket: a már említett 1816; a főkormányzó hatáskörének szabályozása (1812); a svédekkel és az oroszokkal megkötött kereskedelmi szerződések; az országgyűlés működését szabályozó törvény (1869), vagy az önálló finn márka bevezetése (1865).

Kezdetben mindezek orosz részről a terület pacifikálását, megnyugtatását szolgálták, de később a finn önállóság szimbólumai, egyben támaszai is lettek. A fejlődés eredménye sokrétű elkülönülés, amely a két politikai test között egyre nagyobb és nagyobb lett, s természetesen nem maradt észrevétlen a politikában sem. Tommila a krími háború utáni évekre teszi annak a két irányzatnak a születését, melyben az orosz birodalom egységesítése és a finn közjogi különállás alátámasztása szerepeltek, és amelyek a századvég eseményeire jelentős hatást gyakoroltak. Meghatározó fontosságúnak tekinti a finn politikai test viszonylagos függetlenségét, a gazdaság és a kultúra külön fejlődését. A finnek önállóságukat olyan elemekkel igyekeztek hangsúlyozni, mint a saját konzul és a konzulátusok felállításának igénye, vagy a háborúkban tanúsított semleges magatartás. Ugyanakkor az oroszok szemében ezek gyanús, nem kívánatos törekvések voltak. A század folyamán váltakozó erővel fel-felcsapó orosz nacionalizmus ekkorra már a felsőbb politikai körökben is elfogadottá vált, és magas rangú támogatói is akadtak, akiknek a listáján a finnek, mint meghódított és beolvasztandó kis nép szerepelt. Tommila azonban nem egyszerűsíti le az események magyarázatát a megerősödő orosz nacionalisták támadására, hanem összetettebb kép vázolására vállalkozik, figyelembe véve a korábbi szerzők nézőpontjait.

A finn történetírás már több oldalról igyekezett megközelíteni a kérdést. Számos munka tárgyalja a kialakult konfliktus okait, a katonai és a politikai tényezők boncolgatásával próbálták megfejteni a korábban békés viszonyok hirtelen megváltozásának hátterét, de mindegyik csak egy szempont alapján ítélt. Tommila összefoglalva a korábbi nézeteket átfogó képet vázol. Kiemeli, hogy a szerteágazó politikai és gazdasági engedmények ellenére a Finn Nagyhercegségben már a század kezdetétől a politikai gondolkodás szerves részét képezték a különállás bizonyítását szolgáló jogi érvek. A korszakban Leo Mechelin liberális politikus érvelése jelentette az alkotmány-pártiak állásfoglalásának alapját, amely szerint Porvooban a finnek és az oroszok között reálunió jött létre, s ebben a finn fél nem alárendelt helyzetben van, hanem egyenrangú partner. Az oroszok szerint azonban semmiféle szerződésről nem volt szó, és minden ebbe az irányba mutató törekvés csak a finn szeparatizmus megnyilvánulása.

A szerző fontosnak tartja leszögezni, hogy a finnek lojalitásának köszönhetően, a változások hosszú ideig elkerülték a nagyhercegséget, aminek azonban a XIX. század végén egyre kevesebb jelentősége volt, ha figyelembe vesszük a nemzetközi, és ezáltal a nagyhercegség helyzetének megváltozását. Szentpétervár védelme ugyanis sokban függött a Finn-öböl biztosításától, így a finnektől is, ami a hagyományos lojális magatartás mellett nagyobb haderő jelenlétét is indokolhatta. Az 1874-es orosz katonai reform után a finnektől egyre nagyobb arányú részvételt követeltek az egész birodalmat érintő katonai ügyekben. Az első jelentősebb finn haderővel kapcsolatos törvényt 1878-ban vezették be, de annak nem voltak politikai következményei. Az 1880-as években az orosz nacionalisták azonban mind határozottabban kezdték követelni a finn önállóság csökkentését. A orosz nemzeti érzelmű sajtóban (“Moszkovszkije Vedomosztyi”) megjelent írások támadták a reáluniós elképzeléseket, a cári hatalmat megcsúfoló önállóságot, és nagyobb határozottságot követeltek a finnekkel szemben. Alapvetően a hadkötelezettség és a hadszervezet kérdése állt a figyelem középpontjában, de ezekhez kapcsolódva érintették a finn állami státus kérdését is. Mondhatni sajtópolémia alakult ki az 1890-es évek elején, hiszen nem volt olyan hét, hogy ne foglalkozott volna cikk a “finn üggyel”. 1890–94 között közel 500 írás látott napvilágot ezzel kapcsolatban különböző orosz folyóiratokban. A finn sajtó hasonló aktivitással reagált a támadásokra 700 kapcsolódó értékelésével.

Az első erőpróba az 1890-es postamanifesztum volt, de határozott irányváltás az orosz politikában csak II. Miklós trónra kerülésével következett be. Az egységes birodalom alapja, ahogyan A. N. Kuropatkin hadügyminiszter meghatározta, olyan birodalmi szellem megteremtésén állt, amit minden, a “cár végtelen hatalma alatt élő nemzet” magáénak tud. Ehhez szükség volt a hadsereg és a hivatalok (elsősorban a legfelsőbbeké) egységesítésére és beillesztésére a birodalmi rendszerbe, ami jelenthette akár az orosz nyelv hivatalossá tételét is. A feladat végrehajtására alkalmas személyek kellettek. A fontos hivatali posztokon a finnek szempontjából hátrányos személycserék történtek. A főkormányzó N. I. Bobrikov lett, aki hosszú katonai pályafutás után Pétervárott a balti ügyek szakértőjeként dolgozott. Ízig-vérig katona, az orosz birodalom hűséges embere, aki alkalmasnak látszott a nehéz feladatok elvégzésére. Hadügyminiszterré az orosz nacionalizmus elkötelezettjét, Kuropatkint nevezték ki. A finn ügyekkel foglalkozó államtitkár, V. N. Procopé személye változatlan maradt, de ő nem tudott komoly ellenpólust képezni hivatalából ezekkel a politikusokkal szemben.

Bobrikov hivatala elfoglalásakor 8 pontból álló programját is nyilvánosságra hozta, ami gyökeresen új elképzeléseket nem tartalmazott, de összefogott és egységes formában első ízben fogalmazta meg az orosz nacionalisták követeléseit. És ezúttal a legfelső körökből is támogatták. A cár rendkívüli országgyűlést hívott össze, melynek feladata volt megtárgyalni a finn hadszervezetet és a hadkötelezettséget érintő javaslatokat. A tervben szerepelt többek között a nagyobb anyagi hozzájárulás az összorosz hadsereg költségeihez, az orosz vezényleti nyelv bevezetése, a közös orosz-finn tisztiklub létrehozása. Az említett pontok már önmagukban is gondot okoztak az országgyűlésnek, amikor egy titkos tanács működésének híre is felröppent. Ez a titkos tanács három ülésén kidolgozta az uralkodó által jóváhagyott manifesztumot, amit a szenátus 1899. február 15-én kapott meg. A manifesztum a cár kezében akarta egyesíteni az eddigi, a hivatalok között megosztott hatalmat. Megfogalmazásában azonban olyan homályos és félreérthető kifejezéseket használt, melyek kétségeket ébresztettek a finnekben. Elsősorban az ún. “birodalmi ügyek” tartoztak volna II. Miklós hatáskörébe, de pontosan nem definiálták azokat, így a tág értelmezési lehetőségek a finn autonómia korlátozását rejtették magukban.

A szenátusban élénk vita bontakozott ki a manifesztum megjelenéséről, amit a szerző alapos részletességgel tárt fel. Minden egyes szenátorról megtudhatjuk a végső döntéshez vezető útjának részleteit, habár az nem változtatott a tényen, hogy a manifesztum megjelenését a szenátus nem tagad(hat)ta meg. Elemzésében a szerző rámutat a szenátus tanácstalanságára, amit a tényleges és rátermett vezető hiányával magyaráz. A manifesztum sorai azonban kiegészítésre szorultak. A szenátorokból és a rendek követeiből álló első delegáció február 19-én indult Pétervárra azzal a céllal, hogy biztosítékokat szerezzen a finn országgyűlés és a szenátus önállóságáról, valamint az autonómia csorbítatlanságáról. Az uralkodó azonban nem fogadta őket, követeléseiket indokolatlannak tartotta, és hazatérésre utasította a küldöttséget, aminek messzebb mutató következményei lettek. A visszatérő követekben megfogalmazódott a terv, hogy nagyobb társadalmi rétegek bevonásával próbáljanak hatni II. Miklósra. A petíció gondolata ezzel párhuzamosan bontakozott ki a megjelenést követő, Helsinkiben tartott két nagygyűlésen, melyek hátterében a fővárosi lapok és az egyre határozottabb formát öltő politikai pártok álltak.

A sajtó, és az egyes lapok mögött álló politikai csoportok szerepe az országgyűlésen kívüli politikai nyomásgyakorlásban is jelentős volt. A két legjelentősebb csoportot a svéd-, és finn-pártiak (svékománok és fennománok) jelentették. Kezdetben a nyelvkérdésben elfoglalt álláspontjuk alapján definiálták magukat, ami a későbbiekben a politikai irányukat is meghatározta. A svéd-pártiak liberális alapokra építve az alkotmányosság hívei lettek, és a reáluniót támogatták. A finn-pártiak két nagyobb csoportra (régi-, és ifjúfinnek) szakadtak az alapján, hogy mennyire képezte programjuk részét a szociális problémák megoldása, vagy a függetlenség kérdése. A szerző ezeket nem elemzi részletesen, de utal arra, hogy a később határozottabb formát öltő alkotmány-, és kiegyezés-pártiak gyökereit ezekben a csoportokban kell keresni.

A manifesztum megjelenése (február 19.) és a sikertelen első delegáció visszatérése után a nagyobb fővárosi lapok (Nya Pressen, Uusi Suometar) csaknem egyhangú kezdeményezésére országos méretű aláírásgyűjtés indult. A manifesztum és a petíció szövegének ismertetésére, a gyűlések, illetve az utánuk esedékes aláírásgyűjtés és a követválasztás irányítására előre felkészített, a helyi viszonyokat jól ismerő egyetemistákat küldtek ki vidékre, ügyelve arra, hogy elegendő papír is legyen náluk. Az országosan megszervezett gyűléseket március 5-én, mindenhol az istentisztelet után tartották, számolva az akkor nagyobb számban összegyűlő emberekkel. Az aláíró legalább 16 éves finn nemzetiségű férfi vagy nő lehetett. Az első számlálások alapján megközelítőleg 520 ezer aláírás gyűlt össze, ami azt jelentette, hogy minden ötödik finn aláírta. A neveket tartalmazó köteteket és a petíciót egy 483 fős csoport vitte a cárhoz, melynek összetételéről a szerző pontos képet ad. A követek megválasztását olyan kritériumokhoz kötötték, mint például a főváros ismerete, vagy a korábbi, közösségben végzett aktív tevékenység. A szervezők kérték a képviselőket, hogy kerüljék a feltűnést a fővárosba utazásukkor, ezzel is elrejtve az egész eseményt a főkormányzó elől, hogy az ne tudjon ellenlépéseket tenni. A megérkező képviselők Helsinkiben tartott első nagygyűlésén vita bontakozott ki arról, hogy kérjenek-e a főkormányzótól engedélyt vagy sem a cár elé járuláshoz. Egy 1826-os rendelet szerint ugyanis ez volt a hivatalos formája minden, az uralkodó elé terjesztett iratnak. Döntésük értelmében csak a delegáció elindulása után tájékoztatták Bobrikovot. Számítottak arra, ami be is következett, hogy a kérelmüket a főkormányzó elutasíthatja. A Helsinkiben viszonylag rendezetten lezajlott tájékoztatók, és a tisztviselők megválasztása után a nagy petíciót szállító küldöttség elindult Pétervárra (1899. 03. 15.), ahol II. Miklós nem fogadta őket.

Kilátástalan helyzetükben még megpróbáltak egy összejövetelt tartani a pétervári finn templomban (Pétervárott tilos volt 20 fősnél nagyobb csoportban együtt tartózkodniuk), de azt a lelkész, Adolf Hakkarainen megtagadta. Küldetésük ezzel az orosz fővárosban kudarccal ért véget, és visszatértek Helsinkibe (1899. március 16.). A finn sajtó mind Procopé államtitkárt, mind Hakkarainent bűnbaknak kiáltotta ki, és kettejüket vádolták a sikertelenségért. A szerző részben elfogadja a vádakat, részben viszont igyekszik a valós hibákat és mulasztásokat is feltárni. Ezek közül, kiemeli a határozott vezetés hiányát, a szétszórt elszállásolást, a kelleténél arrogánsabb fellépést egyes követek részéről, vagy az államtitkár által nehezményezett igénytelen ruházatot. A Helsinkiben megtartott utolsó gyűlésen döntötték el, hogy az adott törvényes keretek között próbálják meg eljuttatni a petíciót a cárhoz. Ezt követően a küldöttség feloszlott. 1899. június 16-án került sor az újabb memorandum elküldésére, de II. Miklós így sem fogadta el az előterjesztésüket.

A szerző ezután két igen érdekes eseményről ír. Két titkos összeesküvés gyanúja merült fel, ami több szállal is kapcsolódott a manifesztum történetéhez. Az egyik Bobrikov főkormányzó gyanúja volt, hogy az aláírások gyűjtése mögött szervezett összeesküvés működött, mert csak ezzel lehetett magyarázni annak meglepően sikeres lezajlását és eredményességét. Alapos nyomozás után sem bukkant vádjait megalapozó bizonyítékokra.

A másik összeesküvést a finn sajtó “leplezte le”. A földosztásról szóló álhírek, és a nagyhercegség területére 1899 elején nagyszámban érkező házaló kereskedők kapcsolata között véltek fölfedezni összefüggéseket. A főkormányzó által is kedvezményekben részesített házalókat vádolták a földreform álhírének terjesztésével, ami a finn társadalom megosztását szolgálta volna a nehéz időkben. A “pletyka” egészen a szenátusig éreztette hatását, de a tavasz beköszöntével és a kereskedők hazatérésével lassan magától elcsitult. Ebben az ügyben sem sikerült megtalálni az értelmi szerzőket, de a sajtó és számos későbbi kutató orosz aknamunkát látott az események hátterében.

Tommila végül a manifesztum európai visszhangjáról, majd az azt követő kultúrpetícióról ír. A nemzetközi sajtóban gyorsan ismertté vált a finneket érő jogsértés, amiben a hazai propaganda-hadjárat is jelentős szerepet játszott. A pozitív reakciókat kihasználva akartak a finnek olyan módon is hatni II. Miklósra, hogy több nemzetközileg elismert személyt kértek fel ügyük támogatására. Céljuk a nagyhercegség helyzetének bemutatása és minél több aláírás gyűjtése volt egy petícióhoz, amivel az aláíró elítélte a manifesztumban foglaltakat. Az eseményeket Helsinkiből irányították állandó levelezéssel, amit titkos útvonalon, Stockholmon keresztül bonyolítottak le. Néhány európai városban központot állítottak fel, a legnagyobbat Londonban, ahol egy önálló folyóirat is született. A cárhoz címzett petíciót több nyelvre lefordították, s azt 1063 ismert tudós, művész és politikus írta alá. Pétervárra egy 6 fős delegáció vitte (1899. június vége), de megalázó tortúra után, sikertelenül tértek onnan vissza. A finnek, mindezok ellenére, Helsinkiben ünnepelve fogadták őket, ami a kis nép elismerését és tiszteletét biztosította számukra. Az aláírásokat tartalmazó névsort a követség vezetője, Van der Vlugt, holland jogfilozófus professzor őrizte meg, majd 1921-ben, az akkor már független Finn Köztársaság első elnökének, K. J. Stĺhlbergnek adta át.