Klió 2002/2.

11. évfolyam

A párizsi Tengerentúli Tudományok Akadémiáján 1999. október 15-én a Marokkó-évet záró tudományos vitaülésen elhangzott és most nyomtatásban is megjelent előadások közül ötöt kívánunk ismertetni; ami összeköti ezt az öt, témájukban eltérő felszólalást, az Franciaország és Marokkó sokoldalú kapcsolatainak elemzése: kapcsolatok, amelyek – elsősorban Marokkó és népe számára – nem mindig voltak fájdalom- és problémamentesek.

Valószínűleg a konfliktusok előtérbe állítása lett volna a célja Tayeb Habinak, a Maroc-Europe című újság igazgatójának, aki feltételes múlt időben indítja visszaemlékezéseit a marokkói-francia kapcsolatokról: ha erről és erről a témáról beszélt volna, ezt és ezt mondta volna... Szerinte az utóbbi három évtized marokkói politikai életét három tényező befolyásolta: 1) a szaharai titkos háború, 2) az Arab-Maghrebi Unió, 3) az országban lezajlott demokratikus folyamatok.

A szaharai háborús konfliktusok közül a következőket említi: az öt évszázada elfoglalt és azóta is különböző – stratégiai, vallási, gazdasági – okok miatt még ma is spanyol közigazgatás alatt álló Ceuta és Melilla: azaz az ország területileg ma sem egységes, politikailag nem független; az európai nagyhatalmak katonai akcióik során több ízben elfoglaltak és kiürítettek part menti városokat; a XIX. század közepén a marokkói szultán csapatait két ízben is megverték, és Marokkóra roppant előnytelen, igazságtalan szerződéseket kényszerítettek. Ami az Arab–Maghrebi uniót illeti, az ennek létrehozására irányuló erőfeszítések még 1989 februárjáig nyúlnak vissza, amikor öt észak-afrikai állam Marrakesben elhatározta egy Arab-Maghrebi Unió létrehozását; sajnos, a dolgok ezen a szinten megrekedtek, azaz az unió nem jött létre, és az idő előrehaladtával egyre inkább nő annak a veszélye, hogy már csak három ország – Algéria, Marokkó, Tunézia – fogja alkotni, már ha egyáltalán képesek lesznek megalkotására! A Marokkóban zajló demokratizálódási folyamattal kapcsolatban az előadó megjegyzi: rosszakarói véleménye ellenére II. Hasszán király igenis véghezvitte az ország “testére szabott” demokratizálódási folyamatot.

S miért nem beszélt végül is a lap igazgatója részletesen a fenti három témáról, miért csak feltételes mód múlt időben szólt az elhallgatott kérdésekről? Nos, a magyarázata: mire előadásához ért volna, Marokkó, annak már nagybeteg uralkodója és a marokkói nép két fontos, kegyeletteljes eseménynek volt tanúja: az egyik az a bizonyos július 14-i díszszemle Párizsban, amelyen egyrészt a marokkói királyi gárda is képviseltette magát csakúgy, mint maga II. Hasszán király, akinek halála előtti, utolsó útja Franciaországba vezetett; a másik esemény az uralkodó nem sokkal ezután bekövetkezett halála. Az igazgató ugyanakkor nem hallgathatta el a haláleseménnyel kapcsolatos franciaországi reakciók egy részének igazságtalan viszonyulását a királyhoz. Elmeséli, az egyik francia tévéállomást nézte, amelyen három francia történészprofesszor, állítólagos Marokkó-szakértők vitatkoztak Marokkóról. A továbbiakban szó szerint idézzük az előadót: “A beavatottakat, de különösen a marokkóiakat kiábrándította a szakértők hozzá nem értése... akik széles körben tudott tényeket nem ismertek. Az elemzés, amit az eseményről hírt adó napilapok és folyóiratok közöltek, tendenciózus, idejétmúlt klisékre támaszkodó interpretációt tartalmazott, s ez olyan fajta rosszhiszeműségnek tudható be, ami a másik nemismeréséből vagy bevallhatatlan meggondolásoknak tulajdonítható neheztelésből meríti forrását.”

Mohammed Kenbib a rabati V. Mohammed Egyetemről Marokkó jelenkori történelmének, azon belül a protektorátus korának kutatási eredményeiről, problémáiról számol be. Szerinte ma már az akadémiai szintű kutatásokban is elismert és elfogadott ténynek számít, hogy az 1912-es esztendő – Marokkó protektorátusi státuszának kezdeti éve – egy hosszabb történelmi folyamatra tette föl a koronát, ez a folyamat több évtizeddel azelőtt indult, az ország függetlenségének eltörlésével, és a “gyarmati történetírás által »marokkói anarchiának« nevezett állapottal érte el tetőfokát.” Az előadó a protektorátussal kapcsolatban két “kényes” kérdést tesz fel: csak egyszerű “véletlenszerűségről” van-e szó, avagy olyan döntő eseményről, amely mind az állam, mind a társadalom, mind pedig az emberek gondolkodását érintette?; az új rendszer haladást és modernséget hozott-e az akkori Marokkónak vagy politikai dualizmust? A fentebb elmondottak alapján arra a következtetésre jut – és ezt tanácsként is mondja –, hogy a történészeknek a protektorátust megelőző és követő periódust is tanulmányozniuk kell. A megelőző kort vizsgálva megemlíti a Moulay Abdel-Aziz szultán által bevezetett reformokat, amelyek egyrészt kivívták a nagy földbirtokosok, a kormány (makhzen) konzervatív tagjainak, a muzulmán felekezeti iskolák vezetőinek heves ellenállását, másrészt viszont a külföldi hatalmak szimpátiáját, buzdítását az elkezdett reformok folytatására. Tisztázandó még a végleges szerződés arab és francia nyelvű szövegének néhány problémája, az ún. “fezi véres napok” (1912. április 12–13.) időzítésének és “forgatókönyvének” kérdése. Érdekes lehet a Jeune Marocain (Ifjú Marokkói) elnevezésű mozgalom és a vezetői által kinyilvánított modernista elképzelések (ideértve az általuk kidolgozott alkotmánytervezet) problémakörének is a tanulmányozása. Az 1912-es esztendőt követő időszak olyan kérdéseket vet föl többek között, mint bizonyos nacionalista körök 1937–1938 utáni csatlakozása a francia gyarmati helytartói hatósághoz, Marokkó katonai hozzájárulása a II. világháborúban a szövetségesek tunéziai, olaszországi és franciaországi katonai akcióihoz, főként a Franciaország felszabadításában játszott marokkói katonai szerepvállalás, majd a háború befejezése után ugyancsak marokkóiak bevetése Franciaország Indokína ellen indított háborújában, a marokkóiak kivándorlása az 1920-as évektől kezdve, beleértve a marokkói zsidók 1948-1956 közötti helyzetét is.

Sajnos, a marokkói kutatóknak számos nehézséggel kellett és kell szembenézniük akkor, amikor hazájuk XX. századi történelméhez nyúlnak: nehéz hozzáférni a dokumentumokhoz (különösen a kormány levéltárához), sok dokumentum csak mikrofilmen létezik, másokat Franciaország és Spanyolország különböző városaiban (Nantes, Párizs, Madrid) őriznek, és még ott sem lehet mindig mindenhez hozzáférni különböző adminisztrációs akadályok miatt. A professzor felhívja a figyelmet arra – és ez érdekes, tanulságos, megfontolandó tanács –, hogy bár alapvetően az írott forrásokat kell előnyben részesíteni, azért az orális hagyományokra épülő emlékeket sem szabad elhanyagolni! A majdan publikálandó, az 1912-1956 közötti időszakot feldolgozó munkák nagy jelentősége abban is rejlik, hogy segítségükkel “elmélyíthetjük ismereteinket a gyarmati időszakról”.

Jean-Louis Mičge francia Maghreb-kutató előadása sok vonatkozásban kapcsolódik az előző témához, hiszen a rabati Levéltár protektorátust érintő anyagáról számol be. A függetlenség elnyerése után Marokkóban is megfigyelhető volt ugyanaz a jelenség, ami valamennyi, frissen felszabadult, volt gyarmati ország történetkutatásában és -írásában: visszaszorítani az addig hivatalos “gyarmati” historiográfiát a “nemzeti” prioritásokat élvező historiográfiával szemben. Ez egyrészt a nemzeti levéltárak anyagának túlértékeléséhez vezettek, másrészt egyfajta “harmadik világbeli” történeti megközelítést hozott magával, amiből nem hiányzott a marxizmus sem. Idővel ez a szemlélet visszaszorult, s a kutatók ismét beültek a külföldi, sok esetben a volt gyarmattartó ország levéltáraiba is. Sajnos, a történelemkutatóknak még így is sok nehézséggel, akadállyal kellett megbirkózniuk. Marokkóban számos olyan archív anyag, amelynek az állami levéltárakban lenne a helye, magángyűjteményekben van, a XVIII. századot megelőző korról kevés írott anyag maradt fenn, a szuverén Marokkó hivatalos levéltára a Királyi Levéltár, mellette létezik a protektorátus francia közigazgatásából származó levéltár, amelynek egy részét a rabati közkönyvtárban őrzik. 1926. nov. 1-jén jelent meg Marokkóban egy királyi rendelet (dahir), amely kötelezően előírta a közigazgatási szerveknek a tíz évnél régebbi dokumentumok átadását a könyvtár megfelelő osztályának. Mindezek ellenére, a levéltár csak 1935-től tudta normálisan ellátni feladatát.

A függetlenség elnyerése után a protektorátus levéltári anyagai között vannak a franciaországi levéltárak, a Franciaországba “hazatelepített” gyűjtemények, s végül azok, amelyek Rabatban maradtak; ezekkel gyakorlatilag senki sem törődött, sorsuk az enyészet lett. Legtöbb veszteség érte a politikai jellegű és a személyi dossziékat, a fényképgyűjtemény csaknem teljes egészében eltűnt, a marokkói kormány archívumait a Királyi Palotában őrzik. Általában elmondható, hogy a különböző gyűjtemények különböző helyekre kerültek, sok dokumentum elveszett, soknak a sorsa ismeretlen. Ezen áldatlan helyzet megoldására tett kísérletet egyrészt a marokkói kulturális minisztérium, másrészt a francia nagykövetség, amikor 1996 októberében megállapodást írtak alá a célból, hogy a különböző anyagokat osztályozzák, számítógépre vigyék, és végül a levéltári anyagok hozzáférhetővé válhassanak a nagyközönség, a kutatók számára; ez meg is történt “egyszerre szigorú és liberális szabályozás” keretében. Új épületeket is adnak át óriási beruházások eredményeképpen Rabatban és Tetuánban.

J.-L. Mičge érdekesen jellemzi a két ország – Marokkó és Franciaország – dokumentálási szokásait, amelyek miatt végül is az elmúlt évtizedek levéltári problémái felgyülemlettek: a XVIII. század és a XX. század eleje közötti időszakban a marokkóiakban még nem volt meg az európaiakra és főleg a franciákra oly jellemző, “különleges írásmánia”, míg a protektorátus alatt a franciák “rémisztő” mennyiségű papírtömeget termeltek, mivel sok dokumentumot 8-12 példányban is elkészítettek! A dokumentumokhoz való hozzáférés pedig még ma sem mindig könnyű: az adott irat(ok) fölött őrködő tisztviselő bármikor bármilyen okra hivatkozva megtagadhatja kiadásukat az érdeklődőknek...

S még mindig közigazgatási problémáknál maradva, nézzük meg, mit mond a marokkói jogállamról és közigazgatási jogról Michel Rousset, a grenoble-i jogi kar professzor emeritusa! A gyarmatosítás előtt Marokkóban nem létezett a fogalom modern értelmében vett közigazgatási jog, ezt 1913-ban a protektorátus vezette be az egységes igazságszolgáltatás elvének alapján. De ennek is megvoltak a hiányosságai, mint pl. hogy a bírónak és a perelt személynek földrajzilag egymáshoz közel kellett lenniük, a marokkóiak nagy részének nem volt elég pénze ahhoz, hogy az igazságszolgáltatáshoz forduljon, a marokkói társadalom alapvetően hierarchikus, az autoritás elvére épült társadalom, az átlag marokkói kulturális színvonala nem engedte meg, hogy a bonyolult igazságszolgáltatási eljárásokat egyáltalán megértse, magáévá tegye. 1956-ig ez az “egységes igazságszolgáltatási rendszer” volt érvényben, ami azt jelentette, hogy ugyanaz a bíró ítélkezett magánjogi és közigazgatási perekben. Nem volt legfelsőbb igazságszolgáltatási szerv, a magánjogi perekben a rabati fellebbviteli bíróság döntései ellen a francia semmítőszékhez kellett fordulni. A marokkói legfelsőbb bíróságot csak 1957-ben állították fel, s ide mind magán-, mind közügyekben lehetett fordulni. Az igazi jogállam alapjait az 1962-es alkotmány fektette le, amelyet többször módosítottak, s amely azután kimondta az emberi jogok tiszteletben tartását is. Az 1960-as évek közepén erőteljes egyesítési, arabosítási és marokkóiasítási folyamat indult meg az országban, amelynek megfelelően a törvényhozást is módosították: az eredmény az igazságszolgáltatás széthullása lett, mert a bírók nagy részének nem volt meg a kellő felkészültsége feladata ellátására, az igazságszolgáltatás biztosítására, úgy hogy 1974-ben újabb reformot vezettek be, amely előírta a bírók és kisegítőik feladatainak könnyítését, létrehozták az Igazságügyi Tanulmányok Nemzeti Intézetét. A biztató kezdeteket a megtorpanás időszaka követte, a bírók nemigen törekedtek “kreatív gondolkodás”-ra, az emberek nem nagyon éltek az igazságszolgáltatás által biztosított jogaikkal, a bírók és az ügyvédek képzettsége továbbra sem volt kielégítő, nagyon elterjedt a korrupció. 1990. május 8-i beszédében II. Hasszán király bejelentette döntését: fel kívánja állítani az emberi jogok konzultatív tanácsát, valamint a regionális bíróságokat. A legfelsőbb bíróság helyben hagyta az 1913-ban létrehozott bíróságok igazságszolgáltatását, valamint – 1957 óta – semmítőbíró lép fel a fellebbezési bíróságok által hozott döntések ügyében.

A közigazgatási ügyekkel foglalkozó bíróságokat 1991-ben hozták életre, de csak 1994-ben kezdték el működésüket, amit a szerző nagyon pozitívnak ítél: ezek a bírói szervek őt esztendő alatt több döntést hoztak, mint a legfelsőbb bíróság 35 év alatt; az állami szervek ellen – beleértve a legfelsőbb autoritásokat – beadott kérelmek megsokszorozódtak, de ami nagyon fontos: intézkedéseket foganatosítottak azon közigazgatási szervek ellen, amelyek nem teljesítették az igazságszolgáltatás által hozott döntéseket.

Az új igazságszolgáltatási rendszernek is megvannak azonban a maga nehézségei: a fellebbezési ügyek intézése nem elég gyors, a legfelsőbb bíróságot elözönlötték a fellebbezési ügyek, melyek számával nehezen tud megbirkózni, ugyanígy megnőtt e bíróság adminisztrációs szervei elé kerülő ügyek száma, s végül, de nem utolsó sorban, a közigazgatási bíróságok által alkalmazott bírák karrierlehetőségei nagyon beszűkültek, így sokan közülük inkább visszatérnek az általános bírói pályára...

Rövid, de annál tömörebb beszámolót ad Jacques Augarde egy marokkói vonatkozású katonai témáról, nevezetesen a marokkói kiegészítő katonai alakulatokról. Véleménye a marokkói katonákról nagyon jó, és ezt konkrét adatokkal támasztja alá; íme néhány dátum és a hozzájuk kapcsolódó események: 1907–1908. egy goum (marokkói katonai egység) egész negyed éven át segítette a franciák partraszállását; a II. világháború idején (1943-ban és 1944-ben) taborok (marokkói katonákból álló zászlóaljak) vettek részt a szicíliai, korzikai harcokban, ott találhattuk őket a provence-i partraszállásnál, Marseille bevételénél, az Alpokban, a Vogézekben, de harcoltak német területeken is – természetesen a szövetségesek oldalán; valamennyi fronton súlyos veszteségeket szenvedtek, de mindenütt és mindig kivívták európai és angolszász katonatársaik és feletteseik csodálatát, elismerését. Az európai és az észak-afrikai II. világháborús hadszínterek után Indokínában és Vietnamban is bevetették őket. A XX. század első évtizedét követően számuk megnőtt: míg 1908-ban csak hat egységet alkottak, 1939-ben ez a szám 126-ra emelkedett!...

Jacques Augarde: Les forces suppléantes marocaines (A marokkói kiegészítő haderők). lbid., 52–55. o.