Klió 2002/2.

11. évfolyam

A középkorban a bizánci liturgiát elkezdték szimbolikusan magyarázni. Ez azt jelentette, hogy az egyes részeket párhuzamba állították az üdvtörténeti eseményekkel.1 Bizonyos értelemben, sőt meglehetősen részletes kidolgozással, még ma is érvényes egy ilyen szemléletmód. Így az előkészületi szertartást Jézus Krisztus rejtett életével, földi életének első harminc évével hozzák kapcsolatba. A hitjelöltek liturgiáját Jézus nyilvános működésének három esztendejével állítják párhuzamba. A hívők liturgiája pedig a Krisztus önkéntes szenvedése, halála, feltámadása és mennybemenetele közötti napokat jelképezi ebben a szemléletben. Emellett – természetesen – a legapróbb részleteknek és mozzanatoknak is ilyen jelentést adtak: a betlehemi eseményeknek az előkészületben való megjelenítésétől kezdve a kezdő áldáson át (mely a Szentháromságnak Jézus keresztelkedésekor történt első megnyilvánulását jelenti) egészen az elbocsátóban történő végső áldásig (mely Jézus búcsúáldását jelképezi, amit mennybemenetelekor adott tanítványaira).

Ezt a szemléletmódot helyesnek lehet tartani, amennyiben nem túlozzák el. Ugyanis végső soron nem ez az elsődleges a liturgiában, hanem az, hogy mégiscsak Jézus Krisztus üdvösséget szerző áldozatának a megjelenítése. Tehát biztos történelmi alapokra helyezkedik: a titkos vacsora eseményeire, amikor Jézus felajánlotta életét az emberek üdvösségéért, s az eukarisztiában testét és vérét hagyta rájuk; valamint a golgotai keresztáldozatra, amikor felajánlását beteljesítette életének feláldozásával. S ebben a teljes isteni oikonómia benne van, vagyis mindaz, amit – a Hitvallás megfogalmazása szerint – “értünk emberekért, a mi üdvösségünkért” végbevitt.

Az egyház kezdeti idejében a liturgikus szemlélet egységes volt, egy tény állt az ünneplés középpontjában, ami magában foglalta Jézus Krisztus szenvedését, halálát, feltámadását, egyetlen egységként tekintve. Csak a IV. századtól kezdődött el a történelmi szemlélet bevitele a liturgiába, amikor az üdvtörténeti eseményekre kezdték alkalmazni az egyes részeket. Valójában ezt jelenti a címben szereplő “historicizmus” kifejezés, ami magyarul nehezen, inkább csak körülírt módon adható vissza.2

Robert Taft professzor – a bizánci liturgia elismert kutatója – írásában éppen ide, a IV. századra megy vissza, s ott vizsgálja meg, mit jelent a liturgia területén a historicizmus. Tanulmányát élőszóban adta elő előbb Párizsban (1981), majd Rotterdamban (1982) az eredeti angol nyelvű változatban,3 1999-ben pedig befoglalta – immár olasz nyelven – az új tanulmánykötetébe. Már az első verzió megfogalmazása idején is elismert tudós volt, amit igazol, hogy nem fogadja el kritikátlanul a nagy liturgikusok véleményét, sőt éppen azok revideálására törekszik az írásában.

Abból az alapvető megállapításból indul ki a szerzőnk, hogy a IV. században kezdődött az egyházban, illetve konkrétan a liturgia területén az a folyamat, amit a historicizmus elnevezéssel lehet illetni. Ez azt jelenti, hogy megtört, szétdarabolódott az az egység, amely azelőtt a megváltás misztériumának szemléletét jellemezte. E misztérium így részleteiben került be a történelembe, annak felfogásába, mégpedig az üdvtörténet egymás után következő eseményeiként. Nem egyedülálló jelenség ez, mert hasonló történt a keresztény művészettel kapcsolatban is: a kezdeti szimbolikus formákból narratív és didaktikus, burjánzó ábrázolások lettek.

A liturgia területén az történt, hogy a hangsúly áthelyeződött az eszkatonról a történelemre. Akkor következett ez be – egy folyamat eredményeként –, amikor a parúziának és az Úr hamar bekövetkező dicsőséges eljövetelének tudatában élő első keresztények azt tapasztalták, hogy ez nem valósult meg az életükben. Ekkor a végidők felől a konkrét történelem felé fordultak, s ez magával hozta azt is, hogy már nem tudták úgy megélni a feltámadott Úr közvetlen jelenlétét, mint korábban, s ezzel együtt az üdvtörténeti események is a múltba kerültek vissza a gondolkodásmódjukban.

Taft professzor szerint két lényeges összetevője van az általa vizsgált historicizmusnak. Az egyik: a szertartások kezdetben meglévő egységének szétdarabolódása. A másik: a liturgia retrospektív szemlélete. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a liturgiában a múltat már úgy szemlélik, mint elmúlt történelmet, ahelyett, hogy jelenlévő valóságként tekintenék. S itt hozzátehetjük – bár erről szerzőnk nem szól, de egykor hallgatott előadásainak, egész tanításának szemléletében benne volt –, hogy a keresztény liturgia olyan megjelenítő erővel rendelkezik, hogy jelenvalóvá teszi az üdvtörténeti eseményeket, amit a Hitvallás úgy fogalmaz meg, hogy “értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért” történtek.

Biztos, hogy a IV. században valami új jelent meg a liturgiában. Hogy ez valójában mi, hová vezet, mit jelent, meglehetősen komplex kérdés. Nagyon egyszerű lenne elintézni A. Baumstark liturgia-történész véleményének ismétlésével, hogy “a liturgia fejlődése nem jelent mást, mint az egyes részletek fejlődésének összességét”; és hogy ez érvényes a liturgia interpretációjára is. Taft professzor megpróbál ennél tovább menni. Ezt pedig nem úgy teszi, hogy egy előfeltevésből indul ki, amit aztán a történelembe visszapillantva, a történelmi források alapján kísérel meg igazolni, hanem lépésről lépésre halad és vizsgálódik liturgikus, történelmi dokumentumokban.

Az öt részre osztott tanulmány legelső részében az első három évszázad szemléletmódját vázolja fel a szerző. A világos látás érdekében azonnal tisztázza a fogalmat: a történelem nem azonos a historicizmussal; továbbá hogy a történelem és az eszkatológia nem zárja ki egymást. A bibliai hit mindig is a történelmi eseményben gyökerezett, az Újszövetség is eszközként használta az üdvtörténetet, hogy az Örömhírt hirdethesse. Az első keresztényekről sem mondható, hogy nem érdekelte őket a történelem. Sőt, igyekeztek pontosan meghatározni Jézus halálának kronológiáját. Ez azonban nem historicizmus volt. Az eszkatológia és a történelem elválaszthatatlan volt egymástól, mivel az első keresztények a kortárs zsidó messiási várakozást a parúzia várásává formálták át: elgondolásuk szerint az Úr második és dicsőséges eljövetelének is húsvét éjszakáján kell történnie.

Az eredeti keresztény húsvét kezdetben a zsidó húsvét (pászka) átvétele és kereszténnyé tett formája volt, tehát a megváltás keresztény ünnepe, mint ahogy amaz a zsidók megszabadulását ünnepelte. Vagyis ez azt jelenti, hogy eleinte inkább egy misztériumot ünnepeltek, semmint egy eseményt. A misztérium középpontjában azonban Jézus halála állt (természetesen a feltámadásától elválaszthatatlanul), mégpedig úgy, hogy hozzákapcsolták az újra eljövetelének várását is. A Krisztus-esemény egyre erőteljesebben húsvéti jelleget nyert, de nem is csak önmagában, hanem a keresztényekkel való vonatkozásában is: a Krisztus húsvéti misztériumába való bekapcsolódás révén. A húsvéti esemény spiritualizálása folytán pedig a keresztény ember vált főszereplővé: aki meghal Krisztussal, vele együtt támad fel az új életre. A III. század elején megjelenik az alexandriai teológiában a húsvét dehistoricizálása, s vele együtt a liturgiáé is.

Taft professzor nem fogadja el, hogy csupán az eszkatológia magyarázza a folyamatokat. Ezért még két másik szempontot is elemzés alá vesz: a müsztagógiát (a szentségek értelmezését; mai szóhasználattal élve: a liturgia teológiáját), illetve az első igazán nagy krisztológiai eretnekséget, az arianizmust. Így tehát a tanulmány következő részében már a IV. századra tér át, s az alexandriai és az antiochiai teológiai iskola módszerét figyeli meg az eseményekben, illetve a müsztagógiában. Mivel az alexandriaiak allegorikusan értelmezték a Szentírást, náluk szó sem lehetett a historizálásról: a liturgiát úgy tekintették, hogy az felemeli az embert a betűtől annak szelleméig, a látható liturgikus misztériumoktól az egyetlen igazi misztériumig, Istenig. Ez a módszer még az V. század végén is jelen volt közöttük. Az antiochiaiak viszont szó szerint értelmezték a Bibliát, s ez a módszerük érvényesült a liturgia magyarázatában is. Tehát a liturgikus misztériumokat főleg úgy tekintették, mint az üdvtörténeti misztériumok megjelenítéseit. Így tehát Jézus életének üdvösséget szerző eseményei kerültek előtérbe, illetve a liturgia középpontjába. Mindezek mellett azonban megmaradt a liturgia eszkatologikus szemlélete is.

Az írásmű harmadik része érdekes módon vetíti rá a figyelmet az első nagy eretnekségre, az arianizmusra. Előtte Krisztus második és dicsőséges újra eljövetelét állították a keresztények a gondolkodásuk középpontjába. Ekkor azonban az első eljövetelét kellett hangsúlyozni, a megtestesülését, ami magában foglalja azt is, hogy ő örök Isten, és egylényegű az Atyával. A szerző nagyon világosan mutatja be az antiochiai és alexandriai teológiai iskola eltérő megközelítési módját, ami azonban mégiscsak az arianizmus elleni egységes fellépésben konvergál.

A tanulmány negyedik részének figyelmet felkeltő címet adott a szerző: A historicizmus előtti historicizmus. Néhány példával igazolja állítását Taft professzor a IV. század előtti időből, hogy a nagyböjtöt, s azon belül is Jézus szenvedéseinek eseményeit már történelmi tényekhez kezdték kötni – s talán itt érezhető egy kissé, hogy mégis eltér a bevezetőben megfogalmazott szemléletmódjától, ugyanis van egy koncepciója, amit aztán a patrisztikus dokumentumokkal igazol. Aztán megfogalmazza az álláspontját: a liturgia története és annak müsztagógiája nem szerves fejlődésben bontakozott ki és vált történelmivé, hanem egy magasabb szintű összefüggésben. Mindenesetre, az antiochiai teológiai iskola volt az, amely a húsvétot, s vele együtt Jézus szenvedéseinek eseményeit, történelmi tényekhez kötötte.

A tanulmány ötödik, záró része Eteria útinaplóját veszi alapul ahhoz, hogy bemutassa a fontos fordulópontot: a Szentföldre irányuló zarándoklatok teremtik meg a nagy alkalmat a liturgia historizálásához. Ilyenkor a “napnak és a helynek megfelelő” módon végzik a szertartást, Jézus életének eseményeit követve, ám ugyanakkor pontosít is a szerzőnk, hogy ezt sem lehet kizárólagosnak mondani, mert egyrészt például Eteria sem ír Jézus utolsó vacsorájának vagy mennybemenetelének ünnepléséről, másrészt a karácsony és vízkereszt sokkal inkább Jézus Krisztus megjelenésének misztériumát ünnepli, semmint magát a történelmi eseményét.

Taft professzor nem írt külön összefoglalást a tanulmánya végére, csupán az ötödik rész végén szintetizálja mondanivalóját. Azt a meggyőződést vallja, hogy haszontalan hátrafelé tekintgetni, hogy “felfedezzük az eredeti hagyományt”, mert ilyen egyszerűen nem létezik. “Az összes igazhitű keresztény ünnep biztos közös alappal rendelkezik: Jézus Krisztus élt, meghalt, feltámadt a mi üdvösségünkért”. S ennek a valóságnak a kifejezésére választott konkrét szimbolikus módok kezdettől fogva sokszínűek. “Úgy gondolom – fejezi be gondolatait –, világosan igazolható, hogy minden ünnep jelentése – a vasárnapot is beleértve – szintézis, egy folyamat eredménye, nem pedig a kezdete. Amikor megvizsgáljuk ezt a kezdetet, amit ott találunk, az nem valami ősi szintézis, hanem néhány tendencia.” S ez, amint a tanulmányból kitűnik, érvényes a liturgia IV. századi historicizálására is.

Robert Taft: Storicismo rivisitato (Újra megvizsgált historicizmus). In: Oltre l’oriente e l’occidente. Per una tradizione liturgica viva (Keleten és Nyugaton át. Egy élő liturgikus hagyományért), Roma, 1999. 31-50.