Klió 2002/1.

11. évfolyam

A francia forradalom eseményei mindig nagy jelentőséget kaptak a francia történelemben és jogtörténetben egyaránt. Jean-Pierre Gross történész jelen munkájában különösen izgalmas kérdést vizsgál, nevezetesen a jakobinusok és az emberi jogok kapcsolatát. Az időszak az 1789-es deklarációt követő negyedik év, amikor a forradalmi hevület semmit sem veszített erősségéből és lendületéből, a jogi felfogás azonban érezhetően tisztább, árnyaltabb és pontosabb lett. A szerző a francia forradalom egyik legjelentősebb szakértője: 1968-ban jelent meg L’OEuvre de Suint-Just című műve, majd 1976-ban a Saint-Just, sa politique et ses missions című értekezése. Jelen tanulmánya az 1997-ben Fair Shares for All: Jacobin Égalitarism in Pratice című, Nagy-Britanniában megjelent írásának három új fejezettel ellátott átdolgozása. Két új fejezetben a jakobinus gazdaságpolitika legjobb jellemvonásait ismerteti, többek között az előforradalmár gondolkodók – Mably, Linguet, Necker – gazdaságpolitikai elképzeléseit, és az egyenlőséget valló liberalizmus és a jakobinizmus közötti kapcsolatot. A harmadik, újonnan beépített fejezetet a szerző a jakobinus terror eseményeinek szenteli. Munkájának célját abban határozza meg, hogy ellent kíván mondani azon elképzeléseknek, amelyek elhitetni törekszenek, hogy a francia forradalom és a terror jakobinus tapasztalata serkentette a XX. század totalitárius berendezkedésű rendszereit.

Ha azt keressük, hogy pontosan miben lelhető fel mindenki jóléte, két fő dolgot nevezhetünk meg: a szabadságot és az egyenlőséget – vélte Rousseau a Du contrat social című munkájában. Diszciplínái az Ancien Régime-től örökölt egyenlőség gyökeres átalakítására törekedtek: ha az 1789-es évet a törvény előtti egyenlőség megteremtéseként értelmezzük, akkor az 1793-as évről azt mondhatjuk, hogy megnyitotta a valóságos egyenlőség korszakát. Gyakran elfelejtjük azonban, hogy Rousseau kiváltságban részesítette a szabadságot, és azt is elfelejtjük, hogy a jakobinizmus liberális értelmű ideológiát kívánt megteremteni. Ez a kettős igény azonban ellentmondáshoz vezet. A szabadság és az egyenlőség vajon nem a priori ellentétesek? Lehetséges-e az egyiknek nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint a másiknak? A természetükben gyökerező, mély és alapvető ellentmondás vajon nem azon politikai válságoknak a következménye, amelyeken a jakobinizmusnak szükségszerűen át kellett haladnia? Mint ahogyan Jean Baecheler, francia filozófus a “De quelques contradictions du libéralisme című művében megjegyzi, minél nagyobb a szabadság, annál nagyobb az egyenlőtlenség, és olyan korlátok felé vezet, amelyeket már önként és közvetlenül nem lehet megváltoztatni.

A jakobinizmus és az emberi jogok kapcsolatának vizsgálata nem mindennapi vállalkozásnak tűnhet számunkra, mert e kérdéskör feltárásához a terror időszakának történelmi eseményeit is társítanunk szükséges. A modernkori szerzők nem értelmezték azt, hogy a terror nem csupán egy, a körülmények által diktált elnyomó rendszer, amely a szabadságjogok szükséges korlátozását valósította meg, hanem kifejezetten egyenlőségen alapuló ideológiát is magában rejt, amely a társadalom erkölcsi megújítását és egységesítését tűzte ki célul.

Franciaországban, az 1793-as nyilatkozatban – az 1789-es Ember és Polgár Jogainak Nyilatkozatával ellentétben – az egyenlőség megelőzi a szabadságot, hiszen egy akadály, nevezetesen a szegénység akadálya helyezkedik szembe mindenki jólétével. Abban az esetben beszélhetünk valóságos szegénységről, ha a szegénység nem csupán úgy jelenik meg, hogy a kenyér hiányzik az asztalról, hanem ha egy embert a jogaitól fosztanak meg. Az 1793-as deklaráció első cikkében a társadalom célját a “közös jólét” meghatározásában látja, és kiemeli, hogy kormányt annak érdekében kell létrehozni, hogy az emberek számára biztosítható legyen jogaik szabad gyakorlása.

A jakobinus nyilatkozat – melyet a terror egész ideje alatt, a közönségnek nyitva álló minden helyiségben kifüggesztettek – nem törekedett a társadalmi egyenlőség megteremtésére. Beágyazódott a magántulajdonon alapuló előkapitalista gazdaság kereteibe, és összeegyeztetni törekedett a szabadságot és az egyenlőséget, a testvériség jelszavát használva kötőanyagként. Robespierre az első, aki 1790-től folyamatosan kérte, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszava felkerüljön a Nemzetőrség zászlóira. A nyilatkozat társadalmi tervként is felfogható, amelyben mindenki megtalálja saját helyét, és amelyben mindenki ereje és képességei szerint járul hozzá a közös javakhoz. A nyilatkozat értelmezhető “igazságszolgáltatási tervként” is, amely inkább a méltányosságot helyezi előtérbe, mintsem a szigorú értelemben vett egyenlőséget, hiszen az egyenlőség maradéktalan megvalósítása nem tenné lehetővé sem a kisajátítást, sem pedig a jogok megvonását.

A XVIII. századi Franciaországban, a meghatározó, egyenlőséget képviselő irányzatok a legendás ókori és ellenreformáció-korabeli fényűzésellenes törvények hagyományait vették alapul. Ezen törvények a fényűzés büntetését, a szegénység dicsőítését és az egyszerűség kultuszának terjesztését irányozták elő. Rousseau megközelítése igen hasonlatos Montesquieu álláspontjához. Anélkül, hogy a javak elsődleges elosztásának kérdését felvetnék, mindkét szerző azt állította, hogy az egyenlőség biztosításához középszerű ízlés kialakítása szükséges. Azt javasolták, hogy ennek érdekében hátat kell fordítani a fényűzésnek. Robespierre 1791-ben felhasználta ezen két gondolkodó elképzeléseit, amikor kijelentette, hogy minden társadalmi intézmény, amely serkenti az egyenlőtlenséget, rossz és ellentétes a társadalmi jólét gondolatával; a tökéletes egyenlőség azonban kétségtelenül elképzelhetetlen, és megvalósítása lehetetlen, de ez nem jelent akadályt annak tekintetében, hogy az egyenlőséget tekintsük a jólét alapvető forrásának, és nem akadályozza azt sem, hogy a szélsőséges egyenlőtlenséget tekintsük a rossz minden forrásának. Robespierre kijelentette; “... Törvényhozók! Önök nem tettek semmit a szabadság megteremtése érdekében, ha az Önök által alkotott törvények – hatásos eszközök útján – nem törekednek a szerencse által előidézett, szélsőséges, egyenlőtlen helyzetek csökkentésére...”. Az 1789-es nyilatkozat deklarálta, hogy az emberek szabadnak és jogukban egyenlőnek születnek, ezen jogok alatt értette a szabadságot, a tulajdont, a biztonságot és az elnyomással szembeni ellenállás jogát; az 1793-as nyilatkozat – amelynek szövegét girondisták és hegypártiak, különösen Condorcet és Robespierre szerkesztették – kijelenti, hogy természetes és elévülhetetlen jogok, sorrendben: az egyenlőség, a szabadság, a biztonság és a tulajdonjog.

Három első vonalbeli politikai személység – Condorcet, Paine és Robespierre – fejtette ki elképzeléseit tiszta és koherens módon az egyenlőséget valló liberalizmus elveiről, és építette be ezeket az 1793-as nyilatkozatba, amely szerves részét képezi az abban az évben kiadott alkotmánynak. Condorcet felfogása kapcsolatot teremt a 70-es évek szélsőséges liberális reformjai és a 80-as évek Adam Smith által inspirált piacgazdasági nézetei között. Az 1776-ban megírt, Réflexions sur le commerce des blés című munkájában – amelyben a Necker által megfogalmazott kritikai észrevételekre ad választ – újrateremti a Turgot 1770-es Lettres á l’abbé Terray című munkájában kifejtett elemeket, melyek szerint minden törvény, amely akadályozza a föld gyümölcseinek szabad rendelkezésre bocsátását, veszélyt jelent a föld tulajdonjogára nézve. Álláspontja szerint, egy ilyen jellegű, korlátozó törvény bitorlásként értelmezhető, és sérti a tulajdonos tulajdonát érintő jogosultságait, hiszen vagyonának nincs egyetlen olyan része sem, amelynek bitorlása (jogtalan sérelme) ne sértené tulajdonjogát. Condorcet, a La vie de Voltaire című írásában, 1785-ben, újra megerősítette azt, hogy minden nagy társadalom a tulajdonjogon és annak védelmén alapszik, de ez a társadalom csak abban a mértékben virágozhat, amennyiben azok, akik az élelmet termelik, biztosan számolhatnak a termeléshez általuk használt javak feletti teljes tulajdonjoggal. Szerinte, szükséges, hogy az emberek több tulajdonjogot szerezhessenek, mint amennyi feltétlenül szükséges lenne, és az is nélkülözhetetlen, hogy a tulajdon védett és elismert legyen, illetve, hogy a törvények biztosítsák mindenki számára a vagyonszerzést és a birtokolt javak feletti rendelkezést, ezáltal pedig az egyenlőtlenség csökkentésére szolgálhassanak. Az 1789-es nyilatkozat tervezetében Condorcet különös figyelmet szentel a biztonságnak és a tulajdon szabadságának, és újra megerősíti azt az elképzelését, hogy egy dolog feletti tulajdonjog szükségszerűen magában foglalja a dologgal való rendelkezéshez kapcsolódó minden jogosultságot. 1790-ben Condorcet takarékszövetkezetek és kölcsönpénztárak alapítását javasolta, annak érdekében, hogy akik a munkájukból származó “kis megtakarításokat” előnyösen el tudják helyezni, ezáltal haszonra tehessenek szert. Így tehát csökkenthető lenne a szegénység, és létrehozható lenne a valóságos jogegyenlőség. A progresszív adó bevezetését támogató Condorcet egyik utolsó írásában foglal állást a fényűzéssel kapcsolatban, és kijelenti, hogy a kamat, mint a befektetett pénz után járó jövedelem, nem feltétlen áll ellentétben az egyenlőség eszméjével. Gazdasági hitvallását a következőképpen fogalmazza meg: minél kisebb az egyenlőtlenség, a társadalom annál boldogabb.

Robespierre – politikai pályafutásának kezdete óta – nemcsak azon emberek jogait védte, akiknek nem volt mit veszteniük, hanem azok tulajdonjogának védelme érdekében is felszólalt, akik nagy vagyonnal rendelkeztek. A terror előestéjén, amikor a forradalmi kormány megalakult, a Nemzetgyűlés olyan szöveg elfogadását javasolta, amely biztosította volna számukra az örök időkre érvényes, törvényes és demokratikus garanciákat. A nyilatkozat preambuluma – Robespierre javaslata alapján – pontosította, hogy a nép számára lehetővé vált az, hogy összehasonlíthassa a kormány egyes intézkedéseit és minden cselekedetét az adott társadalmi intézmény rendeltetésével, és az is, hogy minden körülmények között szem előtt tarthassa szabadságának és jólétének alapjait. Az ellenállási jogot úgy minősíti, mint szent jogot, sőt mint a feladatai ellátásához nélkülözhetetlen lehetőséget. Robespierre elképzelései szerint a nyilatkozatot minden embernek meg kell ismernie, ennek kell lennie az első leckének, amelyet az apa a fiának ad, és a házak falára is fel kell írni.

Az ellentmondás azonban kettős, hiszen a jakobinus nyilatkozat egyszerre tartalmaz elvont elveket, illetve a girondisták és a hegypártiak által elfogadott gazdasági és társadalmi reformokat összefoglaló programot. Az emberi jogokra való állandó utalás és hivatkozás a forradalmi egyenlőség-kívánalom jellemzője. A kiváltságok eltörlése – amely 1789. augusztus 4-ének éjszakáján a polgári és politikai egyenlőséget bevezeti a szöveg tervezetébe, és ezáltal biztosítja a materiális értelemben vett egyenlőség érvényre jutását – kézzel foghatóan jelen volt azon emberek lelkületében és gondolavilágában, akik az Ember és Polgár Jogainak Nyilatkozata szövegének megszerkesztésében részt vettek. A személyhez fűződő jogok elsőbbségét valló felfogás – amelyet Angliában 1689-ben, az amerikai államokban 1774–1791 között már kihirdettek – nem szabad, hogy elfelejtesse velünk azt, hogy magában foglal számos, az egyenlőséget, a gazdasági és társadalmi rendet biztosító garanciát.

Habermas összehasonlító vizsgálata alapján az 1779. június 12-ei Virginiai Nyilatkozat, valamint az egyes amerikai kolóniák deklarációi alapjaiban véve individualisták, és azt feltételezik, hogy az élethez, a szabadsághoz és a jóléthez való jog olyan mértékben bizonyul és bizonyulhat valósnak, amilyen mértékben az állam tartózkodik beavatkozni az emberi jogok ügyeinek menetébe. A hangsúly tehát az ember saját autonómiáján van, illetve egy olyan társadalmi réteg megszilárdításán, amelynek körében a természetjog tételei szabadon kifejthetik jótékony hatásukat. Ellenben az 1789-es nyilatkozat rousseau-ista és fiziokrata ihletettségű, és azon a feltételezésen alapszik, hogy a természeti jogok csak egy politikai akarat kinyilvánítása révén biztosíthatók, amely akaratnak a beavatkozása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy egy nem tökéletes társadalmat morális ideál felé vezethessünk. Ebben a helyzetben kell megtalálni a magánérdek területét és a vonatkozó szabályozás eszközeit.

Már az 1789-i nyilatkozatban is fellelhető jakobinus áramlatok azonban a monarchia bukását követően váltak nyilvánvalóvá. A Comité de Convention kapott megbízást egy köztársasági alkotmány szövegtervezetének kidolgozására; az 1792. szeptember 29-én kinevezett tagjai között volt Siéyes, Pétion és Paine. A testület elnöke Condorcet volt, akinek személyét a Les droits de l’homme című munkája a politikai filozófus és a demokrácia teoretikusának rangjára emelte. Még ha az alkotmány terve 1793. február 15-én el is bukott. Az új, jakobinus nyilatkozat életképesnek tűnt. Annak ellenére, hogy újabb és újabb javaslatok születtek – különösen említésre méltó az április 17-én kiadott, Gilbert Romme és Jean-Baptiste Harmand, illetve Robespierre április 21-ére datálható javaslata – a girondistának mondott szöveget Barére nyújtotta be május 29-én, tehát a girondisták bukásának előestéjén. Az ekkor előterjesztett javaslat és a június 24-én elfogadott és hegypártinak mondott nyilatkozat reprodukálja a Condorcet által vezetett bizottság által kidolgozott tervezet rendelkezéseinek többségét. Összességében tehát a végleges változat 32 cikkéből – jelentéktelennek minősíthető változtatásokkal – 23 cikket vettek át a Condorcet-tervezetből. A többi rendelkezést a Robespierre- és a Romme-féle tervezetekből vették át apró kiegészítésekkel, amelyeket a végső szöveg rögzítésére létrehozott bizottság öt tagja – Hérault de Séchelles, Saint-Just, Couthon, Mathieu és Ramel-Nogaret – szolgáltatott.

A hegypártinak mondott végső változat a személyes és kollektív jogokat együtt és nem elkülönítve tartalmazza, így a Condorcet, Paine és Robespierre egyenlőséget valló liberalizmus szintéziseként értelmezhető. A Nyilatkozat végső szövege tehát a jakobinus és hegypárti radikalizmus jegyeit hordozza magán. A szabadságjogok nyilvánvalóak: vélemény-nyilvánítás joga, sajtószabadság, lelkiismereti szabadság, ártatlanság vélelme. Ami a tulajdonjogot – mint alapjogot – illeti, ott ahol az 1789-es nyilatkozat szövege kijelentette, hogy a tulajdon szent és sérthetetlen, illetve senkit sem lehet ezen jogától megfosztani, az 1793-as nyilatkozat szövege pontosító szándékkal hozzátette, hogy tulajdonjogának legkisebb részétől sem fosztható meg senki. A jakobinusok a bátorítás szándékával lépnek fel a polgár jogainak területén, amikor kijelentik, hogy minden állampolgár megkülönböztetés nélkül lép be a politika “családjába”, és így egyenlő joggal rendelkezik a törvények létrehozatalához való hozzájárulás tekintetében. A nyilatkozat – szociális jogként – nyilvánította ki a munkához, a közsegélyezéshez és a tanuláshoz való jogot.

Az 1789-es és az 1793-as szöveg között az alapvető különbséget abban kell keresnünk, hogy a szabadságjogok nem váltak kikövetelhető joggá, de azon a területen helyezkednek el, ahol a személyes jogok és a szociális jogok keresztezik és egyensúlyban tartják egymást, tehát így “vegyes jog”-ként értelmezhetjük őket. Mindkét szövegben a szabadságot negatív módon határozták meg; 1789-ben a szabadság az embernek azon hatalma, amelyre támaszkodva megtehet mindent, ami más ember jogait nem sérti, míg 1793-ban a szabadságot megelőzi az egyenlőség, és olyan kifejezésekkel erősítették meg, mint a biztonság vagy éppen a tulajdonhoz való jog. Robespierre – Condorcet-hez hasonlóan – védelmébe veszi a szabadsághoz, a tulajdonhoz és a biztonsághoz való jogot. Amikor Robespierre 1798. október 22-én megerősítette, hogy minden embernek egyenlő joga van a törvények összességének ismeretéhez, ezen – a jelen ismertetés alá vont könyv szerzőjének álláspontja szerint – azt értette, hogy jogosultsággal rendelkezik a törvények nyújtotta védelemhez, és politikai jogainak – szavazás útján történő – gyakorlásához. Ezt a kérdést az Alkotmányozó Nemzetgyűlés az 1793-as nyilatkozat 2. cikkében rögzíti.

A jakobinus nyilatkozatot inkább a jó szándékú republikánusok közötti egyetértésnek tekinthetjük, mintsem egy szigorú értelemben vett politikai kompromisszum eredményének. Téves lenne azonban azt gondolni, hogy a girondisták és a hegypártiak egyenlő mértékben járultak hozzá a nyilatkozat szövegének megalkotásához, és azt is, hogy a girondisták csak a személyes jogokat, míg a hegypártiak a szociális jogokat helyezték a nyilatkozat szövegébe.

Jean-Pierre Gross: Égalitarisme jacobin et droits de l’homme (A jakobinus egalitarizmus és az emberi jogok). Arcantčres éditions, Paris, 2000. 555 o.