Klió 2001/3.

10. évfolyam

Emberi jogok az antik Rómában

Richard Alexander Bauman, neves ausztrál romanista legújabb könyvében a második világháború borzalmai óta oly sokat emlegetett emberi jogok római jogi gyökereit kívánja feltárni. Rámutat arra, hogy valamennyi emberi jog a humanitás azon eszméjéből fakad, mely mind a köztársaság. mind a császárság idején fontos tényezőjét alkotta a rómaiak politikai gondolkodásának.

A szerző vizsgálatait az ókori görögök philantrópia-eszméjének elemzésével kezdi. Mivel a humanitas Romana is ebből a fogalomból alakult ki: Cicero azt a tanácsot adta fivérének, Quintusnak, Asia-tartomány kormányzójának, hogy bánjon humánusan a görögökkel. hiszen tőlük származik a humanitás gondolata (Cic. Q. fr. I, I, 27). Helyesen állapítja meg Bauman, hogy az elvont görög eszmékből csak a rómaiak pragmatizmusa által válhatott kézzel fogható valóság, amikor törvényekbe foglalták az emberiesség elveit, s a törvényszékek előtt biztosították azok érvényre jutását.

A humanitas Romana, mely különböző erkölcsi értékek – így például a nagylelkűség (clementia), méltányosság (aequitas), szelídség (mansnetudo, lenitas). kíméletesség (moderatio), kegyesség (pietas, indulgentia), igazságosság (iustitia), lelkiismeretesség (fides) – összességeként fogható fel, a szerző szerint elsősorban abból a felismerésből fakadt, hogy lényegében minden ember ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, s így végül is az egész emberi nem összetartozik. E gondolatot legköltőibben Seneca fogalmazta meg: “mindnyájan egy nagy test tagjai vagyunk. A természet rokonoknak alkotott bennünket, amennyiben mindnyájunkat ugyanazon célra hozott létre” (Sen. ep. 95, 52).

Bauman számos példával illusztrálja, hogy a humanitás hogyan jelentkezett a római büntetőjog szabályaiban. A legjobb példa az önkéntes száműzetés (exilium) intézménye: a köztársaság idején a főbenjáró bűnügyek vádlottjainak lehetőséget adtak arra, hogy önként elhagyják Róma felségterületét, s ily módon elkerüljék a halálbüntetést (vö. Pol. 6, 14). A tartományi lakosok kizsákmányolásának (crimen repetundarum) szigorú és következetes büntetése mögött többek között szintén a humanitás gondolata állt. A szerző részletesen foglalkozik Cicero gondolatvilágával. A nagy római politikus, szónok és bölcselő több törvényszéki beszédében elítélte a kegyetlen büntetések (pl. keresztre feszítés) alkalmazását (vö. Cic. Rab. perd. 10). Seneca is hasonlóan gondolkodott, s a nagylelkűség erényének gyakorlására buzdította Nerót: a nagylelkűség pedig a sztoikus filozófus szerint nem más, mint a lélek önuralma a büntetés kiszabásában, a feljebbvaló szelídsége alattvalójával szemben a büntetés terén (Sen. clem. 2,3). Bauman rámutat arra, hogy a humánus eszmék érvényesülését sokszor a közjóra, a közérdekre (utilitas publica) hivatkozással gátolták meg. Amíkor például a négyszáz rabszolgával rendelkező Pedanius Secundus preafectus urbit Kr. u. 61-ben meggyilkolták, a senatus hosszú tanácskozás után úgy döntött, hogy nem lehet eltekinteni a senatusconsultum Silanianum szigorú előírásaitól, s ki kell végezni az áldozat valamennyi szolgáját, mert a közérdek ezt kívánja meg (vö. Tac. ann. 14,44).

A szerző külön foglalkozik a szólásszabadság érvényesülésével. Tacitus szerint a principátus koráig a szavakat sohasem büntették, csak a tetteket: Augustus volt az első, aki vizsgálatot indíttatott hírhedt gúnyiratok ügyében (Tac. ann. 1,72). A következő császárok tovább korlátozták a gondolatközlés szabadságát: Tiberius például felségsértés (crimen maiestratis) miatt halállal büntette azt, aki Augustus bármely szavát vagy tettét a legcsekélyebb bírálattal illette (vö. Suet. Tib. 58). A II. században e téren jelentős változás történt: humánusabb gondolkodású császárok követték egymást a trónon, akik kiszélesítették a polgárok szabadságjogait. Tacitus azt írja, hogy Nerva és Traianus idején boldog idők jártak, amikor mindenki úgy érezhetett, ahogy akart, s amit érzett, el is mondhatta (Tac. hist. 1,1).

Ugyanebben a korban az állam szociális téren is komoly szerepet vállalt. Nerva és Traianus nevéhez fűződik az alimenta intézményesítése a szegény szabadon született gyermekek nevelésének anyagi támogatására. A rendszer a következőképpen működött. A császári kincstár (fiscus) rendkívül alacsony, évi 5%-os kamattal kölcsönt nyújtott a földművesek számára. A kamatbevételek egy alapítványhoz folytak be, mely az elért haszonból támogatta a szegény gyermekek nevelését. Az állami alapítványok mintájára számos itáliai és tartományi városban magánosok is létrehoztak szociális célú alapítványokat: így tett például az ifjabb Plinius is (vö. Plin. ep. 7,18). E kezdeményezések mind a földművesek, mind a szegény gyermekek számára jelentős segítséget nyújtottak.

Bauman a humanitas Romana elemzése mellett részletesen kitér a római társadalomra jellemző embertelenségre is. A rómaiak kegyetlensége leginkáhb a tömeges kivégzésekben (gondoljunk a Sulla és az első triumvirátus tagjai által elrendelt proscriptiókra), a rabszolgaság intézményében, az idegen népek iránti gyűlöletben és a cirkuszi játékok borzalmaiban mutatkozott meg. A szerzőnek azonban a források alapján sikerül azt is kimutatnia, hogy az embertelenség e megnyilvánulásait sokszor a rómaiak is elítélték. Seneca például helytelenítette mind a rabszolgákkal szembeni durvaságot (vö. Sen. ep. 47), mind az idegen népek iránti ellenszenvet (vö. Sen. ira 3,26,3), a cirkuszi látványosságok nézőközönségét pedig mélységesen megvetette (vö. Sen. ira 3, 3,6).

Az ausztrál szerző végső következtetése az, hogy az emberi jogok eszmei megalapozásához a rómaiak jelentősen hozzájárultak. Nem csoda, hogy Edward Gibbon, az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és a francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának kihirdetésével egy időben készített híres művében (The Decline and Fall of the Roman Empire – A Római Birodalom hanyatlása és bukása) arra a megállapításra jut, hogy az emberiség eddigi történelme során a Domitianus halálától Commodus trónra lépéséig terjedő időszakban (Kr. u. 96–180) volt a legboldogabb, mivel az ekkor uralkodó császárok a polgárok szabadságjogait a legteljesebb mértékben tiszteletben tartották.

Richard A. Bauman: Human Rights in Ancient Rome (Emberi jogok az antik Rómában), Routledge: London–New York, 2000. XIII + 193 o.

Sáry Pál