Klió 2001/2.
10. évfolyam
Alekszandr Nyikolajevics Bohanov már 1994-ben megjelentetett egy munkát, amely az utolsó öt orosz császár életét mutatta be. Ebben a könyvben Bohanov a kissé szenzációhajhászó címmel ellentétben, kétségtelenül elsősorban a család egyes tagjainak a magánügyeit mutatja be, de ezen túlmenően egyéb vonatkozásban is találó arcképeket fest róluk és a környezetükhöz tartozó emberekről. Kissé a dinasztia chronique scandaleuse-e is ez a könyv, de érdekes olvasmány, és kiegészíti a nagypolitikából ismert mozzanatokat, amelyekről persze itt nem esik szó.
A könyv érdemben II. Sándorral, utódaival és lemenőivel foglalkozik. A XVIII. századtól eltérően, a XIX. századi Romanovok már egyre többen voltak, Pálnak is volt néhány gyereke, Miklósnak is, de a könyv szereplői inkább csak II. Sándor korától lépnek elő. Megint csak a cím ellenére, a négy korabeli császár – egy kivétellel – igen hűséges házastárs volt, a házasságban találta meg élete értelmét. A szenzációk inkább a többi családtaggal kapcsolatosak.
I. Miklósról is csak annyit tudni, hogy talán volt valami flörtje egy Nyelidova nevű udvarhölggyel. Ez a hölgy egyébként unokahúga volt annak a Nyelidovának, akiről biztosan lehet tudni, hogy I. Pál szeretője volt. A fiú, II. Sándor is sokáig példás családi életet élt, ezért is a sok Romanov. A feleségek általában protestáns német uralkodó családból származtak, az egyetlen kivétel III. Sándor felesége, aki dán királylány volt, Dagmar; a családban Minnienek nevezték, az ortodoxiában pedig a Marija Fjodorovna nevet kapta. (A legtöbb nagyherceg is így nősült, a feleségek pedig előbb vagy utóbb, mind felvették az ortodoxiát és ennek megfelelő kereszt- és apanevet kaptak.
A boldog és tisztes házasságban az egyetlen kivétel II. Sándor, felesége ugyanis tüdőbajt kapott, és bár továbbra is ragaszkodott férjéhez, a házasélet örömeiben már nem tudta részesíteni. Sándor ötven éves, amikor bevallotta szerelmét Jekatyerina Dolgorukaja hercegnőnek, egy még a Rurik-házból származó előkelő család 18 éves leszármazottjának. A házasságból három gyerek is született. Amikor ugyanis a császárné meghalt, Sándor morganatikus házasságot kötött. Állítólag olyan tervei is voltak, hogy a reformok befejezése után lemond, és az új családdal Nizzába költözik. Az 1881-es merénylet azonban ezt megakadályozta. A hercegnő, aki a Jurjevszkaja hercegnő címet kapta (őse, Andrej Dolgorukij után), férje halála után meglehetősen nagy igényekkel lépett fel, de végül nagy nyomorban halt meg Nizzában, nem sokkal az első világháború után.
II. Sándort az elsőszülött fiúnak, Miklósnak kellett volna követnie, aki tehetséges és szorgalmas fiatalembernek mutatkozott, de 20 évesen tüdőbajban meghalt. Így került a trónra öccse, III Sándor, akit nem készítettek fel az uralkodásra (ez meg is látszott), de ő is családszerető volt, nagy szerelme az a dán királykisasszony volt, Dagmar, aki előzetesen már eljegyezte magát Miklóssal, és ez is nagy szerelem volt. Megnősülése előtt volt egy Mescserszkaja nevű szerelme, akinek a kedvéért le is akart mondani a trónöröklésről, de ezt atyja nem engedte meg.
1880-ban a későbbi III. Sándor gyerekeivel együtt meglátogatta apját, akinek a második szeremből származó gyermekei meg az új nej is ott volt. Az akkor 12 éves későbbi II. Miklós meg is kérdezte, vajon ez a hölgy a rokonuk-e.
De mielőtt az utolsó császár korára rátérnénk, még II. Sándor rokonairól kell szót ejteni. Nyikolaj Konsztantyinovics egy amerikai kávéházi énekesnőbe szeretett bele, azzal élt nagy lábon, ehhez családi ékszereket is ellopott, úgyhogy végül Taskentbe száműzték, ahonnan 1917-ben lelkesen üdvözölte Kerenszkijt, az Ideiglenes Kormány főemberét. Nyikolaj Nyikolajevics (az idősebb) még I. Miklós fia, az ő fia az ifjabb Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg, aki az első világháború első évében majd a hadsereg főparancsnoka lesz, de balkezes vezetése miatt le kellett mondania. Öccse, Pjotr Nyikolajevics viszont arról lett híres, hogy elkergette feleségét és otthagyta nyomorban.
II. Miklós még trónörökös korában nagy szerelembe esett Alice hesseni hercegnővel, aki azután a keserű végig nagyon hűséges társa volt. A szerelem 1890-ben kezdődött, az eljegyzésre és esküvőre 1894-ben került sor. De előbb volt még egy epizód, Matilda Kseszinszkaja szentpétervári primabalerina, a kor egyik legjelesebb táncosnője, aki 64 éves korában még táncolt, és 99 évesen halt meg 1971-ben. A szerző szerint Miklós és közte nem volt semmi, mások szerint mégis szabályos szeretői viszony volt. Valószínűleg a férfiakra általában jellemző poligám hajlamról lehet itt szó, hiszen a viszony 1892–93-ben tetőzött, 1893 nyarán történt a szakítás. Kseszinszkaja később az egyik nagyherceg barátnője lett, aki csodálatos palotát építtetett számára. (1918-ban ez lett a bolsevikok egyik hadiszállása, a palotát államosították, amikor Kseszinszkaja egy ízben elment, hogy legalább néhány holmiját elvigye, Kollontaj asszonyt, a későbbi stockholmi szovjet követet látta a parkban sétálni az ő ruhájában.) A nagyherceg öccsének a feleségeként menekült nyugatra.
A többi családtag közül meg lehet említeni Konsztantyin Konsztantyinovics nagyherceget, születése révén a Császári Orosz Tudományos Akadémia elnökét, aki egyébként nem is olyan rossz verseket írt, és azt is tudni lehet, hogy egy földkörüli hajóúton New Yorkban egy nyilvános házban vesztette el a szüzességét, de az út során az egyik tengerésztiszttel is kapcsolatba lépett. Házassága után ebből kigyógyult, és a katonai tanintézetek főfelügyelőjeként már csak társalogni szeretett a fiatal kadétokkal. Nyikolaj Mihajlovics történész volt, komoly munkákat írt I. Sándor korának kérdéseiről, a császár életrajzát is megírta.
Két nagyherceg a montenegrói király, Nikita két leányát vette el, akik sajátos miliőt teremtettek az udvari körökben természetes nyerseségükkel. Még mindig a Mihajlovics-ágból származott Alekszandr Mihajlovics, becenevén Sandro (a grúz nevet onnan kapta, hogy apja sokáig tbiliszi helytartó volt). A vidám életet szerette, bár ő az első, aki a hadirepülést meghonosította Oroszországban, megszervezte az első pilótaiskolát. III. Sándor Xénia nevű leányát vette el, de aztán beavatta őt a dolce vitába (akkor persze még nem így hívták), ő maga egy új hölggyel lépett kapcsolatba, a felesége egy angol barátot szerzett, és négyesben járták az előkelő fürdőhelyeket. Az ő leányát vette el Feliksz Juszupov herceg, egy igen előkelő és gazdag család sarja. Hobbija volt, hogy női ruhában szeretett feltűnni színházakban, egyszer még VII. Edward angol király, a nagy nőfaló is felfigyelt rá, annyira élethűen játszotta meg a nőt. Az ő palotájában és az egyik nagyherceg segítségével Juszupov gyilkolta meg Raszputyint 1916 végén.
Még mielőtt az ifjabb Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg elvette az egyik montenegrói királykisasszonyt, egy kereskedő elvált feleségével akart egybekelni. III. Sándor erre kijelentette, hogy ő valamennyi európai uralkodócsaláddal rokonságban van, de a Gosztyinnij dvorral nem hajlandó családi kapcsolatba lépni. (A Gosztyinnij dvor nagyon híres és régi vásárcsarnok vagy mai fogalmak szerint nagyáruház Szentpéterváron.) Az utolsó nagy mésalliance II. Miklós öccséé, Mihályé, aki ugyancsak semmirekellő szoknyabolond, komolytalan, el is vett egy polgári származású hölgyet. II. Miklós az ő javára mondott le a trónról, de ezt a jelölést senki sem vette már komolyan. 1918-ban őt is agyonlőtték, ahogy a család jó néhány más tagját, aki nem menekült idejében külföldre. V. György angol király a hazai baloldaltól való félelmében nem mert senkit sem megmenteni. Csak a polgárháború vége felé küldött egy angol hadihajót a Krímre, ez vette fel III. Sándor özvegyét, Dagmart és még néhány Romanovot.
Az utolsó fejezetek a háború alatti nehézségekről szólnak, a lemondásról, a szibériai száműzetésről. Bohanov azzal fejezi be könyvét, hogy a Mindenható megadta Miklósnak és családjának azt a kegyelmet, hogy egyszerre halhattak meg. Ez a befejezés is mutatja a könyv kissé áhítatos szellemét. Hogy a nagypolitika nem kerül elő, az a cím után természetes.
Szergej Alekszandrovics nagyherceg, II. Miklós nagybátyja révén esik mellékesen szó róla, ő moszkvai főkormányzó volt, 1905-ben egy merénylő bombája a szó szoros értelmében darabokra szaggatta. Felesége Viktória királynő unokája volt, egyik leányának egy német herceggel kötött házasságából. Férje halála után kórházat alapított, szinte szerzetesként élt, a világháború idején kibővítette tevékenységét. Utolsó kívánsága az volt, hogy Jeruzsálemben temessék el. Ezt évek munkájával sikerült is elérni. 1992-ben az orosz ortodox egyház szentté avatta. A Vlagyimirovics-ágról a szerző keveset és rosszat mond. Ebből az ágból származott Kirill, aki 1924-ben az emigrációban felvette az orosz császári címet, az ő fia, Vlagyimir megelégedett a nagyhercegi titulussal. 1992-ben halt meg, őt már és később apját is Szentpéterváron, a Péter-Pál székesegyházban temették el, a szentpétervári császárok mellé. Az is sajátos vonása a könyvnek, hogy Raszputyinról csak néhány mondat erejéig, mellékesen esik szó, amikor a montenegrói nagyhercegnék bemutatják a császári párnak, avagy amikor meggyilkolják. Dehát ez már inkább nagypolitika és nem szívügy.
A. N. Bohanov: Romanovü. Szerdecsnüe tajnü (A Romanovok – szerelmi titkok). Moszkva, 2000, ASZT Pressz, 387, 12.
Niederhauser Emil