Klió 2001/1.

10. évfolyam

Visinszkij Bukarestben (1944–1946)

Az orosz levéltár nemrég még zárolt, titkos dokumentumainak megnyitása lehetővé teszi annak pontosabb tanulmányozását és bemutatását, hogy milyen szerepet játszott a szovjet tényező Közép- és Délkelet-Európában a háborút követő években, segíti annak vizsgálatát, milyen volt a Szovjetunió külpolitikájának mechanizmusa a régióban, miként mutatkozott meg befolyása a szovjet szférában. Az utóbbi évek dokumentumkiadványa új kötettel gazdagodott, amelyet az Orosz Tudományos Akadémia Szláv Kutatóintézetének kutatócsoportja állított össze levéltárosok közreműködésével. A könyv a kelet-európai államok Szovjetunió égisze alatt létrejött blokkja történetének egy fontos lapját tárja fel.

Az olvasó elé kerülő dokumentumgyűjtemény az 1944–1946-os évek eseményeiről szól, pontosabban a Szovjetunió külügyminiszter-helyettesének, A. Ja. Visinszkijnek három romániai missziójáról. Mindhárom a szovjet befolyás és egyben a hatalmi struktúrában a kommunista erők helyzetének a megerősítését szolgálta a balkáni régió kulcsfontosságú államában. A második világháború után már emiatt is „fontos volt ennek az országnak a sorsa eldöntésében a társadalmi átalakulás irányának és külpolitikai orientációjának a meghatározása” (14. old.). Az Orosz Föderáció külügyminisztériumának külügyi levéltári irataival együtt J. V. Sztálin és V. M. Molotov „saját dossziéjából” is kerültek be anyagok, amelyeket az Orosz Föderáció Állami Levéltárában őriztek. A publikált dokumentumok között a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) szovjet részlegének feljegyzései is megtalálhatók a Románia politikai vezetőivel folytatott megbeszéléseiről, tárgyalásairól. A SZEB és a követség jegyzékei a romániai állapotokról szólnak. Visinszklj V. M. Molotovval folytatott bukaresti telefonbeszélgetéseinek lejegyzései szintén bekerültek a kötetbe, ezek teljes mértékben elénk tárják Visinszkij diplomáciai és más jellegű erőfeszítéseit. De „a román kérdéssel” foglalkozó bizottság munkájának menetéről és tevékenységéről szóló anyagok is helyt kaptak a kiadványban.

Visinszkij romániai látogatásai – amikor ott kiélezett belpolitikai viszonyok uralkodtak –, valamint a baloldali erők érdekében kifejtett erőfeszítései már többször felkeltették a román és a nyugat-európai történészek figyelmét. Így került át egyik munkából a másikba az a (teljességgel valóságalapú) legenda, amely szerint Mihály király dolgozószobájában peregni kezdett a mennyezetről a vakolat, amikor a szovjet küldött 1945 februárjában, a soron következő ultimátumot átadván, bevágta maga után a királyi fogadóterem ajtaját. Az új levéltári dokumentumok, amelyek a Szovjetunió helyzetének megerősítése érdekében felhasznált politikai és más jellegű eszközök te1jes tárházát bemutatják, lehetővé teszik számunkra, hogy teljesebb képet alakítsunk ki a szovjet diplomácia Romániában végzett tevékenységéről. Az Antonescu-rezsim 1944. augusztusi bukása utáni első kormányban a szovjet irányzat erői gyengén képviseltették magukat. Nehézségek merültek fel a szeptember 12-ei békemegállapodás teljesítésével kapcsolatban. Szeptember végén a román katonai vezetők, a békemegállapodással ellentétben, fegyveres ellenállásra szólítottak fel abban az esetben, ha a szovjet katonák az állami (nemzeti) vagyon elleni erőszakot alkalmaznának.

A békemegállapodás nem csupán a Szovjetunió katonai jelenlétét szilárdította meg Romániában, és a hadműveletek befejezésének lehetőségét eredményezte, de azt is, hogy a SZEB-ben, amely a román kormányzatra történő nyomásgyakorlás fontos forrása lett, a vezetőszerepet megszerezze. A SZEB vezetősége kijelentette, hogy „kész támogatni bármely olyan kormányt, amely energikusan teljesíti a békefeltételeket, és egyben jószomszédi politikát folytat a Szovjetunióval, valamint végrehajtja a fasisztátlanítást” (85. old.). Egyidejűleg elvetették annak a lehetőségét, hogy a pártok felhasználhassák védnöki támogatásukat. A valóságban azonban a SZEB szervei a kommunisták és azok szövetségesei oldalán beavatkoztak a belpolitikai küzdelmekbe, minden alkalommal az adott helyzetnek megfelelő módszert alkalmazva. Így amikor 1944 végén a miniszterelnök a Szovjetunió számára elfogadhatatlan N. Radescu tábornok lett, a Román Kommunista Párt szervei – az ellenőrzők titkos beleegyezésével és támogatásával – helyenként kettős hatalmat alakítva ki, szabotálták a kormány próbálkozásait. A SZEB szervei különösen nyíltan avatkoztak be az 1945. évi februári válság idején, sikeresen használták fe1 a baloldal érdekében a kormányzat újjászervezését. A SZEB a baloldali erőket erősítette. Az ezekben a napokban Bukarestbe látogató Visinszkij azt az álláspontot képviselte, hogy Mihály király menessze Radescut, és az új kormány megalakításával az Ekésfront vezetőjét, P. Grozát bízza meg. Arra az esetre, ha az uralkodó ezt a diktátumot nem fogadná el, a SZEB adta keretektől eltérve, kidolgozták a hatalomváltás egy másik változatát: felhívást intéznek a néphez és „lentről aktivizálják a felkelést”. (De erre nem volt szükség.)

A király 1945 nyarán ellenállt a SZEB nyomásának; politikai válság keletkezett, amit az idézett elő, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányai P. Groza kormányát nem akarta elismerni. „A királynak meg kell mondani azt, hogy ne küldjön levelet az amerikaiakhoz és az angolokhoz, de ha mégis megtenné, akkor tudomására kell hozni, hogy többet ilyet ne tegyen. Ami a Groza-kormányt illeti, a királynak olyan nyilatkozatot kell kiadnia, hogy a Groza-kormány teljesíti a feladatát (156. old.). A SZEB-megbízottak Moszkvába küldött jelentéseinek hangneme is jól tükrözi a királyi udvarhoz fűződő viszonyuk határozott jellegét. A cselekvésében korlátozott fiatal uralkodó mellesleg azokkal tréfálkozott, akik Romániát ténylegesen igazgatták. Így egyik megbeszélésük során észrevette, hogy a három nagyhatalom képviselőinek Romániát érintő döntései közül Visinszkijt a harmincas években Európában hírhedtté vált „védőügyvéd fenegyereket” a szabad választásokkal kapcsolatos döntések érdeklik a legjobban. A későbbiekben komoly arccal érdeklődte meg Visinszkijtől, nem úgy tűnik-e neki, hogy az ilyen választások megtartásának a legjobb garanciája néhány minisztérium, részben a belügy semlegesítése (190. old.). Erre az időre (1946 elejére) már teljesen a kommunisták ellenőrzése alá kerültek a minisztériumok, a belügyet is beleértve. Az nem lehet, hogy a király ezt ne ismerte volna. Az uralkodó, érzékelvén saját helyzetének tragikomikus voltát, az országban, ahol egyre inkább a kommunista párt szerepe lett a meghatározó, aligha táplált illúziót saját jövőjét illetően. Nyilvánvaló volt, hogy a Moszkvának ellenszegülő Hohenzollernt, aki a teljhatalmú küldött (Visinszkij) nyomására egyetlen alkalommal sem hunyászkodott meg, eltávolítják.

Romániában a szovjetizálás (szovjetizálódás) nem következett be azonnal. Amikor Groza „nagyreményű” kormánya hatalomra jutott, Moszkvában úgy határoztak, hogy a kialakult kettős hatalom nem tartható tovább, másképp kell cselekedni, a Román Komunista Párt vidéki szervezeteinek titkárai segítségével a helyi prefektúrák erőviszonyait kell megváltoztatni; és saját rendőrségüket megalakítva, arra kell törekedniük, hogy a jobboldali blokk szövetségeseit felmorzsolják, s hozzákezdjenek a kisajátításhoz. Az erőviszonyok adott állapotát felmérve, s megértve azt, hogy a felesleges sietség csupán a Román Kommunista Párt lejáratásához és egyben pozíciójának meggyengüléséhez vezethet, Visinszkij román elvtársai előtt rámutatott „a realitásérzék elvesztésének és a szakaszok trockiji átugrásának veszélyére” (220-221. old.). Georghe Georghiu-Dej-zsel 1946 februárjában folytatott megbeszélésekor azt mondta, hogy a kommunista párt „a kormányzatban a maximális egység elérésére törekedjen” (218. old.). S egyben rámutatott arra, hogy a bankok államosítása korai.

Bár a dokumentumok abból az időszakból valóak, amikor Romániában még nem alakultak ki a kommunista diktatúra szükséges előfeltételei, Visinszkij és a SZEB jelentései gazdag anyagot szolgáltatnak annak átgondolására, hogy a szocializmus román modelljének specifikus jegyei, amelyek még az ötvenes években Georghiu-Dej alatt formálódtak ki, mennyire gazdagon virágoztak Ceausescu „aranykorszakában”. Aligha volt más kelet-európai ország (beleértve Lengyelországot, sőt Magyarországot is), ahol 1945-ig olyan gyenge lett volna a kommunisták pozíciója, és a marxizmus olyan marginális helyet foglalt volna el a társadalmi tudatban, mint Romániában. Amikor Románia kommunista pártja kilépett az illegalitásból, kb. ezer tagot számlált mindössze, és az ideológia is olyan idegen testnek számított, hogy annak a nemzeti talajba történő sikeres átültetéséhez fel kellett használniuk a már jól bevált „nagyromán nacionalizmust”. Az országok többségétől eltérően, ahol a kormányzatban többé-kevésbé megerősödtek a szovjet emigrációban nevelkedett kommunisták, Romániában a kominternes Ana Pauker és V. Luca semmilyen gyökérrel sem rendelkezett; gyorsan bekerültek a belső pártharcokban megnyirbálódott szárnyú Román Kommunista Pártba, amely a nacionalista húrokon jobban tudott játszani. Moldva és Havasalföld Erdéllyel történő egyesítésének történeti igazságát hangoztatva a saját érdekükben használták fel a románok többségét, függetlenül azok meggyőződésétől. A dokumentumok gyönyörűen bemutatják, hogy „az erdélyi kérdés” Románia belpolitikai életében milyen fontos szerepet játszott, és eldöntésének módozata a baloldali erők helyzetének megerősödésére hogyan hatott.

A Vörös Hadsereg által elfoglalt Észak-Erdélyben (amely az 1940-es döntés értelmében került Magyarországhoz) a hatalom a román közigazgatás kezébe került, amely elnézte a magyar etnikum sérelmére elkövetett erőszakos akciókat. Ezek a Horthy-rendszer idején a románokon elkövetett sérelmeket viszonzó, megtorló cselekmények viszont arra késztették a szovjet vezetőket, hogy az igazgatást visszavegyék. A későbbiekben így a románok a békemegállapodásra hivatkozva – amely azt rögzítette, hogy Romániának egészen vagy jelentős részben visszaadják Erdélyt – arra törekedtek, hogy ezen a területen a saját igazgatásukat helyreállítsák.

Az orosz külügy vezetői megértették, hogy „az erdélyi kérdés a román kormányzat működésének fontos eleme, nem csupán gazdasági kötelezettségeinek teljesítése miatt, amit a békemegállapodás határozott meg, de fontos eleme az a követendő bel- és külpolitikája miatt is (65. old.). A magyar–román vitában a románok oldalán álló Moszkva a Romániára történő nyomásgyakorlás eszközéül használta fel és játszotta ki „az erdélyi kártyát”.

1945 márciusától a sztálini rendszer e taktikájának igazolása különösen szembetűnő: Romániában már sikerült hatalomra segíteni a Moszkva-barát P. Groza kormányt, Magyarországon viszont a hasonló helyzet elérése sokkal több nehézségbe ütközött. Visinszkij „az erdélyi kérdésben” mutatott következetessége és keménysége miatt szembekerült a nyugati diplomaták álláspontjával, s így (különösen a magyar kisgazdapárt 1945. novemberi választáson elért sikerei után) hajlott némi visszalépésre Magyarország javára.

A Szovjetuniónak az erdélyi kérdés segítségével sikerült Romániában politikai előnyre szert tennie, Visinszkij még a megbékíthetetlen antikommunisták körében is tiszteletet vívott ki magának. Visinszkij, nyugati kollégáival ellentétben, Bukarestben részt vett az Erdély visszacsatolásának első évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. A nemzeti parasztpárt újsága fontosnak tartotta kiemelni azt, hogy a Szovjetunió külügyminiszter-helyettese „nemes beszédével közvetlenül fordult valamennyi román szívéhez”, kimutatván ezzel Erdély sorsa iránti érzékenységét (60. old.). IIy módon alkalmazta Visinszkij „ügyvédi diplomáciája” a nyilvános gesztusokat is.

Megjegyzendő viszont, hogy a nyugati hatalmak e kérdésben követett álláspontja nehéz helyzetbe hozta a nyugat-orientációjú román politikusokat. A nemzeti parasztpárti Juliu Maniu ekkor pályázott arra, hogy bekerüljön a kormányba. Maniu egyébként mindig csodálatra méltó nemzeti szélsőséget képviselt, 1945-ben a román–magyar vámszövetség gondolatát is felvetette. Groza azt tanácsolta neki, váljon meg angol és amerikai támogatóitól, akik nem ismerik el Románia jogát Erdélyre. J. Maniu Groza javaslatát komolyan vette, s képviselője útján azt kérte a nyugati követektől, hogy Erdély kérdését illetően ismét fejtsék ki álláspontjukat (178. old.). A Szovjetuniót az, hogy P. Groza kormányát a szövetségesek nem ismertél el, majdnem kompromisszum elfogadására késztette. Azt fontolgatta, beleegyezik abba, hogy „a történelmi pártokat” (a nemzeti parasztpártot és a nemzeti liberálisokat) bevonják a kormányzásba. Visinszkijnek azonban 1946. januári küldetése idején sikerült arról gondoskodnia, hogy a kormányzásba az említett pártoknak csak azon képviselői kerüljenek be, akiknek jelenléte a Szovjetunió által kijelölt általános vonalat nem változtatja meg. Így részvételük a kormányzásban tisztán névleges volt. Az új miniszterek egyike hamarosan észlelte is, hogy szerepe a Groza-kabinetben nem több megfigyelőnél, és semmilyen felelősséggel nem jár a munkája (222. old.).

P. Groza kormányának nyugati elismeréséhez elsősorban a Romániában lezajlott további változások járultak hozzá. Ha nemzetközileg nem ismerik el a kormányt, akkor a nyugatbarát erők nagyobb lehetőséget kaptak volna az ellenlépésre, de a probléma megoldásával nem maradt további esélyük. Valójában a Nyugat szinte harc nélkül „adta fel” Romániát, ahol a jaltai-potsdami megállapodás a Szovjetunió számára biztosította az elsőbbségi jogot.

A dokumentumok betekintést nyújtanak az RKP ellenzékének belpolitikai programjába is. A „történeti pártok” képviselőinek többsége az ország geopolitikai elhelyezkedését helyesen értékelte, és nem nagyította feI az önálló manőverezés lehetőségét a Balkánon meglévő erőviszonyrendszerben. Maniu őszinte volt akkor, amikor 1944 novemberében Visinszkijnek azt írta, hogy országa számára a szovjetellenes politika öngyilkossággal érne fel (56. old. ). Maniu a lehetőségek szűk keretei között arra törekedett, hogy megőrizze Romániában a pluralizmus elemeit, és hajlott emiatt a kompromisszumra is. A „történelmi pártok” néhány más képviselője viszont kevésbé volt rugalmas, „a helye megőrzésére törekedett”. Néhányuk együttműködő készsége megdöbbentő benyomást kelt. Így például G. Tatarescué is, aki a SZEB szemében értékesnek és hasznosnak akart tűnni, s 1945 februárjában arról győzködte e szerv képviselőit, hogy a román államaparátus szélsőséges jobboldali elemektől történő megtisztítását (néhány „puhány” politikustól eltérően) két óra leforgása alatt meg tudná oldani. „Egy részüket börtönbe zárjuk, néhányat kivégzünk, más részüket száműzzük” (85. old.). Amikor a külügyi posztot megszerezte, azonnal arról igyekezett Moszkvát meggyőzni, hogy „teljes odaadással” a Szovjetunió szolgálatára áll, és várja a parancsokat (131. old.). 1945 februárjában Tatarescu „a Szovjetunió ellenségének” tartott Maniu eltávolítását „szerény” kötelességének érezte (84. old.). 1945 szeptemberében pedig – Moszkva egyetértésével – nem vonakodott lejáratni a királyt. Közvetlenül a Szovjetunióba távozása előtt megkérte egy ismerősét (akit a király is jól ismert), hogy mondja meg az uralkodónak, a koronájával játszik, és sem ő (Tatarescu), sem pedig a pártja, bár monarchisták, de nem fogják támogatni (166. old.), ha nem szakít angol és amerikai barátaival. E velejéig romlott politikus a maga idejében csodálatos könnyedséggel alakult át mensevikből a Sztálin által kijelölt út ideológusává.

Visinszkij mindennél jobban értékelte volna, hogy ha Románia megváltoztathatatlan szovjetizálásának ügyét több ilyen „monarchista” és „liberális” képviselte volna. Georghiu Dej-nek találkozásukkor éppen azt tanácsolta, hogy többet törődjön a „történelmi pártokon” belüli szakadár tendenciák megerősítésével, segítse mindenfelé a Tatarescu-típusú emberek tevékenységét.

Egy kissé más a P. Grozáról kialakult kép. 1945 márciusában a baloldali kormányzatot vezette, a kommunistákkal való szövetség megkötésére tett lépéseket. Valamennyi rendelete megfelelt a SZEB elvárásainak. De ugyanez a Groza – nem lévén éppen könnyű helyzetben – törekedett arra is, hogy Románia érdekeit szem előtt tartva tevékenykedjék. A dokumentumokból megtudjuk, hogyan lépett fel a szovjetek által letartóztatott azon tábornokok érdekében, akik az Antonescu-rezsim alatt Dél-Ukrajnában elkövetett bűnökben ártatlanok voltak. De panaszt tett a Vörös Hadsereg katonáinak viselkedése miatt is, akik Jasi városának lakosságát terrorizálták, és fájdalmasan reagált a Romániából törvénytelenül elhurcolt értékek elszállítására. Mértéktelennek tartotta a szovjet hadsereg ellátására elkülönített javakat, követelte mérséklésüket. A szovjet küldöttekkel való megbeszélésein rámutatott a nehézségekre, s úgy vélte, „azok feloldhatóak a barátaink részéről megmutatkozó jóakarat segítségével”. Szinte minden alkalommal megtalálta a lehető legjobb megoldást. Az RKP azon törekvései, hogy beolvasszák az Ekésfrontot a saját szervezetükbe, P. Groza tiltakozását váltotta ki. (Néhány év elteltével azonban a jóval a háború előtt alapított baloldali parasztpártot az új politikai helyzetben minden nagyobb erőfeszítés nélkül számolták fel, s még Groza is színes politikai figurává alakult át.) A kompromisszumok révén igyekezett a legjobb megoldást megtalálni.

A gyűjteményes kötet magyarázatai az anyag kiváló ismeretéről tanúskodnak. Ennek ellenére kérdések egész sora marad az olvasó számára megválaszolatlan. Igaz-e, hogy N. Radescu kormánya betiltotta a szélsőséges jobboldali szervezetek tevékenységét? Vajon a „légiósok” közül sokan kerültek be a kommunista pártba? Hogyan alakult a későbbiekben Radescu sorsa, akiről az a hír járta, hogy Londonba küldik (116. old.)? Hihető-e az NKVD jelentése, amely szerint a németek 1945 márciusában Romániában tovább tevékenykedtek (121. old.)? A 126. oldalon felelevenítik a besszarábiai problémát, amelyet már régen megoldottak. Néhány esetben viszont a problémák lényegét illető rövid megvilágítást is közölhettek volna a szerzők. Amikor az 1940. év eseményeiről szólnak (128. old.), az olvasónak magának kell kitalálnia, hogy Antonescu hatalomra kerüléséről van szó. A magyarázatok feladata lenne erről röviden beszámolni. A 177. oldalon megemlítik, hogy az angolok és az amerikaiak fellelkesültek, amikor értesültek a magyarországi választási eredményekről. A magyarázatakban viszont csupán az 1945 novemberében összeült nemzetgyűlésre utalnak. A külföldiek lelkesedését megérteni csupán abban az esetben lehetséges, ha tudjuk, hogy a választásokon fényes győzelmet arattak a kommunistáktól elkülönülő kisgazdapárt képviselői 57 százalékos eredmény könyvelve el.

A dokumentumok esetében a magyarázó részek hiánya nem rombolja le a kötetről kialakult jó benyomásunkat, és nem von le az egészében véve érdekes összeállítású gyűjteményes mű értékéből sem.

Tri vizita A. Ja. Visinszkogo v Buharest. 1944–1946. Dokumenti rosszijszkih arhivov (A. Ja. Visinszkij három látogatása Bukarestben, 1944–1946. Orosz levéltári dokumentumok). Red. koll.: T. V. Volokityina, B. P. Murasko, A. F. Noszkova, T. A. Pokivajlova (Otvetsztvennij redaktor). M., ROSSZPEN. 1998. 248. p.

A. Sztikalin (Fordította: Bodnár Erzsébet)

 

HonlaP

Tartalomjegyzék 2001/1.