Klió 2001/1.

10. évfolyam

Erdély népessége 1848 és 1918 között

Különös érdeklődéssel kezdtem olvasni Ioan Bolovan újabb könyvét. Kíváncsiságom azon fiatal (vagy lassan középkorú) román történész nemzedék felé is irányult, amelynek a szerző szakmai berkekben közismeri és általános elismerésnek örvendő tagja. Az Arad megyei Pankotán született, Kolozsvárt tanult s 1986-től a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetének kutatója. Az utábbi években az említett intézet Anuar című évkönyvének, valamint a Román Kulturális Alapítvány (Fundaţia Culturală Română) Transýlvania Review című folyóiratának szerkesztője. Több európai országban végzett kutatásokat, s egy időben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Történelmi Intézetének ösztöndíjasa volt. Számos könyv és jelentős számú tanulmány szerzője; Erdély demográfiatörténetével is hosszabb idő óta foglalkozik.

Kutatásainak számokban is mérhető eredményei mellett azt a kérdést is nyomon követtem, hogy Bolovan újabb könyve tükröz-e s ha igen, mennyiben változtást a román történetkutatás hagyományos felfogásában Erdély XIX. század második felének történetéről, küIönösen a dualizmus koráról, amelyről a román történetírás nagyon kedvezőtlen véleményt alakított ki.

A több mint háromszázötven címet felsoroló bibliográfiai jegyzékből kiderül, hogy a szerző alapforrását az 1850-i és 1857-i osztrák népszámlálási, valamint az 1870-től 1910-ig végrehajtott magyar népszámlálások megfelelő statisztikai kötetei képezik. Épít a korábbi román demográfiatörténeti kutatók, főként Manoilă Samuil Moldovan L. és mások munkáira. Jól ismeri és használja a magyar szakirodalmat, s járatos a nemzetközi demográfiatörténeti irodalomban is.

A témát a szerző hat fejezetben tárgyalja. A két első fejezet a kérdés forrásainak értékelésével s Erdély 1850–1910 közötti közigazgatási beosztásának változásaival foglalkozik, s megindokolja, hogy miért tárgyalja a történeti Erdélyt, Észak-Partiumot (Szilágyság), nem a trianoni Erdélyt. A 3–5. fejezet az 1848–1910 közötti korszak Erdély népességének és népesedésének alapvető aspektusait, a népesség számának alakulását, s e változások okait mutatja be, a hatodik rész a társadalmi s etnikai struktúrákat elemzi. Így nem maradt ki a kutatás szemszögéből a különböző etnikumok sajátos demográfiája. Kitér az asszimiláció és a magyar asszimilációs politika kérdéseire is.

Azt már az előszót író Nicolae Bocşan professzor szükségesnek vélte kiemelni, hogy a azerző a kolozsvári történészek új nemzedékének kiváló tagja, s könyve első szintézise Erdély 1849–1914 (!) közötti demográfiatörténetének. Bocşan professzor azért jelölte meg 1914-et a kötet kronológiája záró évének (és nem 1918-at), mert a kötet a háborús éveket inkább csak jelzésszerűen érinti, semmint elemzi.

A szerző kiinduló pontja az, hogy az elemzett korszak gazdasági, szociális és kulturális változásai és az akkori demográfiai jelenségek közt szoros összefüggés állt fenn: a minden vonalon megnyilvánuló újító folyamatok, valamint a belső időszaki és a nemzetközi konjunktúrák nagy mértékben befolyásolták a demográfiai helyzet alakulását. A modernizációs folyamat elindítója az 1848–1849-es forradalom volt: a jobbágyfelszabadítás, amelyet az 1854-es császári pátens erősített meg (oficializare), egyike volt a megújulást elindító tényezőknek, s vitathatatlan gazdasági haladást váltott ki az erdélyi falvakban. Az 1848 utáni két első évtizedben javultak a lakásviszonyok, a táplálkozási feltételek és szokások, s az orvosi-egészségügyi helyzet is kedvezőbbé vált. A változásokat előidéző tényezők közé tartozott az ipar és a városok fejlődése, de a krími háború, az 1855-ös és az 1872-es kolerajárvány, a kivándorlás is. A gazdasági haladás kedvezett a népesség szaporodásának, a háború és a járványok viszont fékezték azt.

A demográfiai mutatók gondos elemzése révén a szerző két nagy időszakot különböztet meg Erdély 1848–1918-as demográfiatörténetében: az 1848–1880-as évtizedeket, valamint az 1880–1910-es periódust. Az elsőt a régi rend (ancien regime) népesedési trendjei jellemezték: a magas születési rátához magas halálozási görbe párosult, míg a második periódusra már a demográfiai átmenet trendjei voltak jellemzőek: csökkent a születések száma, de annál erőteljesebben esett a halálozási görbe. 1850 és 1910 között ErdéIy és a Partium lakossága 2 073 737 főről 2 908 507 főre szaporodott, vagyis a növekedési ráta éves átlaga 0,56 százalékos volt, s az egész korszakban a városi népességé jobban szaporodott mint a falvaké: a városi népesség arányszáma az 1850. évi 6,5 százalékról 12,4 százalékra emelkedett. A falusi lakosság aránya viszont csökkent. A népszámlálási adatoknak a természetes szaporodási mutatóval való összehasonlítása alapján a szerző megállapítja, hogy a migrációs különbözet évtizedről évtizedre fokozódott, ezért a tényleges szaporodás kisebb volt, mint a reális népszaporodás (2. táblázat). 1899–1913 között a kivándorlók 48,8 százaléka Amerikába, 44,6 százaléka Romániába ment, 6,6 százaléka pedig más országokba. A románok az összes kivándorlók 66,2 százalékát tették ki, a magyarok 18,8 százalékkal, a németek 14,5 százalékkal részesedtek a kivándorlók arányából. Bolovan úgy látja, hogy a kivándorlás növekedéséhez a szociális problémák súlyosbodása (földhiány) mellett a magyar kormányok nemzetiségi politikája is hozzájárult, amit a román értelmiség nehezebben tudott elviselni, mint más társadalmi kategóriák (71. old.), ezért nagy számban települt át Romániába.

A demográfiai jelenségek és a nemzetiségi kérdés elemzése során arra a következtetésre jutott a szerző, hogy a dualizmus korában az erdélyi románok aránya 59,7 százalékróI (1869) 55,3 százalékra esett vissza (1910), mialatt a magyarok tért nyertek: 30,7 százalékról 34,6 százalékra növelték arányukat Erdély összességében. A magyarság növekedéséhez a természetes szaporodás mellett az asszimiláció is hozzájárult. Különösen a Székelyföldön állapít meg a szerző jelentős arányú magyar asszimilációt. Ezt az ortodox vallású székelyföldi lakosok számának apadásával bizonyítja, valamint azzal, hogy sok, magát magyarnak valló személynek volt román családneve (20. old.). A magyar kormányzatok elnyomó nemzetiségi politikáját a szerző szerint a városi lakosság nemzetiségi összetétele is mutatja: a városi lakosságból a románok 1910-ben csak 23 százalékban részesedtek. „Végül is: 1850 és 1910 között Erdély lakosságának etnikai összetételében bizonyos módosulások történtek, de ez nem befolyásolta Erdély többségi román jellegét” – olvassuk a szerző végkövetkeztetését a demográfiai és nernzetiségi arányok alakulásáról.

Ioan Bolovan könyvét a recenzens az erdélyi román történeti irodalom kiemelkedő teljesítményének tartja. A szerző igyekezett megszabadulni a román historiográfia közismert előítéleteitől, különösen a gazdasági és társadalmi kérdések elemzése során. A könyv stílusa higgadt, megfelel a tudományos nyelv kritériumainak.

A továbbiakban néhány vitatható kérdésre térünk ki. Vitatható a magyar asszimilációval kapcsolatos néhány megállapítás. Először, mert némi túlzást látunk az ismertetett könyvben a magyarosítás megítélésében; összefolyik az erőszakos és a spontán asszimiláció kérdése, különösen a székelyföldi románokat illetően. Ebben a kérdésben – véleményünk szerint – a szerző nem viszonyult eléggé kritikusan néhány olyan korábbi román szerzőhöz, akik nagyfokú elfogultsággal és szubjektivitással tanulmányozták a székelyföldi asszimilációt, és több esetben szembefordultak a realitásokkal. Az erdélyi s különösen a székelyföldi nemzetiségi viszonyokat csak a hosszú távú visszatekintés perspektívájában, s a kortörténet más jelenségeivel szoros összefüggésben lehet jobb eredménnyel tanulmányozni. PéIdául nem hagyható figyelmen kívül az, hogy a mezőségi magyar lakosság korábban kezdődött spontán elrománosodása a dualizmus korában is folytatódott. És a városi lakosság nemzetiségi viszonyait a dualizmus korában semmiféle politika nem befolyásolta, a városok nyitottak voltak.

Kritikai észrevételei nem változtatják meg a recenzesnek a kötet egészéről alkotott benyomását: Ioan Bolovan ahhoz a (nem éppen népes) fiatal román történész nemzedékhez tartozik, amely Erdély történetét tudományos igénnyel s tárgyilagos megközelítéssel kezdte kutatni.

Ioan Bolovan: Transilvania între revoluţia de la 1848 şi unirea din 1918 (Erdély az 1848-as forradalom és az 1918-as egyesülés között). Kolozsvár. Fundaţia Culturală Română, 2000. 267 o.

Egyed Ákos

 

HonlaP

Tartalomjegyzék 2001/1.