Klió 2001/1.
10. évfolyam
Az Osztrák Tudományos Akadémia az 1970-es években kezdte meg egy sok kötetes gyűjteményes munka kiadását A Habsburg-monarchia 1848–1918 címen. Az egyes kötetekben az utódállamok történészei és nyugati történészek is közreműködtek. Egy-egy kötet mindig két félkötetből áll, s ezek külön is felérnek egy kötettel. A sorozat megjelent kötetei már eddig is a birodalom történetének alapvető kézikönyveivé léptek elő, megkerülhetetlenek bármely kutatás számára.
A sorozat VII. kötete tárgyalja az alkotmány és a parlamentarizmus kérdéseit. Ennek első félkötetében jelent meg Péter László itt ismertetett könyvnyi tanulmánya a magyarországi alkotmányfejlődésről. Azért évszám nélkül, mert hiszen a kötet maga szab kronológiai kereteket, másrészt a szerző bőven visszanyúl az 1848 előtti rendi alkotmány kérdéseihez is. A szerző egyébként 1957 óta él Angliában, Oxfordban fejezte be történeti tanulmányait, és évtizedek óta a londoni egyetem School of Slavonic Studies intézményének tanára, ez a School nevén túlmenően általában egész Kelet-Európa történetével foglalkozik. A magyar történeti fejlődés kiváló és nálunk is jól ismert szakértője, Ch. A. Macartney nevezte egyszer Péter Lászlót „a walking Encyclopaedia on Hungary”-nek, jelezve ezzel azt, hogy a magyar történelem minden egyes kérdésében az angol történészek az ő véleményére szoktak támaszkodni.
A Péter László által írt rész bővebb az osztrák alkotmányfejlődésről írtakról, pedig az 1848–67 közötti alkotmányos fejlődés fő kérdéseit ennek az osztrák résznek kellett kifejtenie. A magyar rész hosszabb volta nyilván azzal is magyarázható, hogy Péter László sok esetben elég bőven utal politikatörténetí részletekre, persze anélkül, hogy valamiféle politikai eseménytörténetet kívánna adni, erre a sorozat egyéb kötetei bő lehetőségeket nyújtanak.
Péter László bevezetőben kitekint az 1848 előtti magyar alkotmányos fejlődésre. Az egész korszak vonatkozásában szerinte kontinuitásról és változásról egyaránt lehet beszélni. Alapvető mozzanat, hogy a magyar alkotmány nem chartális, hanem a szokásjogon alapul. Az alkotmányos fejlődés két tényezője a korona és az ország (vagyis a nemesség). Utal a Pragmatica Sanctióra és az 1790. évi X. törvénycikkre, mint alapvető okmányokra. Arra is, hogy 1848-ig Erdély és Horvátország különállt Magyarországtól, bár Horvátországot laza szálak fűzték hozzá.
1848-ban megkezdődött az addigi alkotmány modernné és polgárivá konvertálása – ahogy Péter László meghatározza. Kiemeli, hogy a történeti Magyarország lakosságának 1848 előtt csak 40 százaléka magyar, de a közel 5 százalékot kitévő nemesség már a XIX. század második negyedére magyarnak tekinthető. A polgári átalakulás a forradalommal kezdődött, de a nemesség uralma változatlan, az első népképviseleti országgyűlés tagjai közül mindössze tizen nem nemesek, köztük van két jobbágy is. A továbbiakban az eseménytörténeti változásokra tér ki a szerző, ezek persze nálunk ismertek. Az 1849. márciusi oktrojált alkotmányra a függetlenségi nyilatkozat a válasz. A szabadságharc leverése után az országot a birodalom egyéb tartományaiból idejövő hivatalnokok serege árasztotta el. (Benedek Gábor újabb kutatásai viszont éppenséggel azt igazolják, hogy a hivatalnokok nagyobb része a magyarok közül került ki, a talaját vesztett, megélhetési nehézségekkel küzdő nemességből.) A kiegyezés előtti közel két évtized az abszolutizmus vagy a fél alkotmányosság korszaka. A kormányzat a Verwirkungstheorie alapján áll: a magyarok a lázadás miatt eljátszották alkotmányos jogaikat. De még az osztrák jogászok körében is akadt szószólója a történeti kontinuitásnak. A kiegyezést azóta is sokan vádolják azzal, hogy az 1848-as törvényekből sokat engedett. Holott ezek, Péter László szerint, vagy bizonytalan értelműek voltak, vagy eleve végrehajthatatlanok. A kiegyezés a korona és az ország ügye, inkább kölcsönös egyezkedésnek kellene nevezni. Szokásjog és modern alkotmányosság kombinációja. Magyarországnak megadta az önállóság maximumát, a koronának a korlátozás minimumát. A kiegyezés létrehozói sohasem beszéltek két szuverén államról, mint a kiegyezés partnereiről. A delegációkat a szerző a kortárs véleményekkel összhangban a süketnémák intézményének tartja. De szerint a létrejött rendszer jó, mert a korona megtartotta azokat a jogokat, amelyek a nagyhatalmi álláshoz szükségesek voltak, Magyarország pedig partner lehet, amíg ezt a nagyhatalmi állást nem veszélyezteti.
A dualista korszak tárgyalására rátérve Péter László arra figyelmeztet, hogy a „magyar” jelzőnek kettős értelme van, állampolgárságot és etnikumot egyaránt jelöl, de ezt a kettőt többnyire nem különböztették meg. A modern társadalmat nem a jogegyenlőséggel hozták létre, hanem a jogkiterjesztés útján. Az 1868-as magyar–horvát kiegyezés sok bizonytalan mozzanatot hagyott hátra. (Az általa teremtett horvátországi helyzetet viszont a szerző már nem tárgyalja.) A nemzetiségek egyenjogúsítását az osztrák kormány követelte (amely ezt 1849 óta mindig deklarálta), az 1868. évi 44. tc. viszont sok bizonytalanságot tartalmazott. Az biztos, hogy Deák és pályatársai nem kívánták a magyarosítást.
A jogi alapelv végül az autokratikus kormányzat lett, az állam adja a jogokat saját hatalmából. Viszont az alepvető emberi és polgári jogokra vonatkozólag általában nem hoztak törvényeket, hanem megmaradtak a szokásjognál vagy a rendeleteknél. Az állampolgárok egyenlőségét csak hallgatólagosan ismerték el, a személyi szabadság védelméről csak az 1878-as büntető törvénykönyvben esik szó, erre vonatkozó törvény nincs. Épp így csak rendeletekkel szabályozták az egyesülési és gyülekezési jogot. A polgári jogokról sincsenek törvények, de nem chartális alkotmányban ilyenek nem is lehetnek. (A chartális osztrák alkotmányban és a törvényekben ezek pontosan meg voltak szabva.) A valóságban a polgári jogokat a belügyminiszter bírálja el. Az egyházak közt sem egyenlőség volt, hanem a bevett, megtűrt és elismert felekezetek kategóriái révén adódó hierarchia.
A rendszer pillérei, a tekintély, a korona és a nemzet kettőssége után, hamarosan előkerül az állami szuverenitás fogalma. Már Concha Győző a szent koronában látta ennek alapját, tehát innen ered a szentkoronatan, nem Hajniktól, miként Eckhart Ferenc vélte. Szilágyi Dezső 1893-ben kifejtette tézisét, amely szerint a kiegyezés csak egy a törvények közül, tehát megváltoztatható. A kormányfőket Ferenc József maga választotta meg, de utána általában támogatta is. Informálisan megvolt az uralkodónak az előszentesítési joga, tehát a kormány csak olyan törvénytervezetet nyújthatott be a parlamentben, amelyet a király előzetesen jóváhagyott. De nem minden törvényt hoztak meg, amelyet Ferenc József sürgetett (pl. a személyi jogok törvénybe iktatását). A felsőház már 1825 előtt egyre inkább veszített jelentőségéből, ez csak folytatódott a dualizmus idején. A törvényekért az ellenjegyző miniszter a felelős, az uralkodó nem. A jogi és a politikai felelősséget pontosan megkülönböztették. 1905-ben azért tört ki alkotmányos válság, mert a meglévő szabályok nem voltak elégségesek a konfliktus rendezésére. A rendszer végül is nem volt parlamentáris. A közjogi (vagyis az akkori felfogás szerint alkotmányos) kérdések mentén rendeződtek el a pártok. A korona és a parlament között a kormány egyre inkább harmadik önálló tényezővé nőtte ki magát. A végrehajtó hatalom tehát túlsúlyos volt. Ez megmutatkozott a széleskörű rendeletalkotási jogban (a király, a kormány, az egyes miniszterek adhattak ki végrehajtó, interpretáló, kiegészítő rendeleteket). A miniszterek személy szerint általában liberálisak voltak, de a rendszer nem volt az. Ezért nem engedték meg az állami beavatkozás korlátozását. Az első szükségtörvényeket, amelyek ilyen irányúak, csak 1912-ben hozták meg. A választási korrupció közismert és közmondásos volt. Az „ázsiai állapotok” kifejezést Sennyey Pál báró használta először 1872-ben, de aztán egyre többen emlegették. Az államhatalom túlsúlyát mutatja az államhivatalnokok számának állandó növekedése (1840-ben 4300, 1918-ban 22 900). Ez az etatizmus jele.
Az utolsó, nagyobb fejezet Magyarország és a birodalom viszonyát mutatja be. Az országot eleve a birodalom részének tekintették. Az 1880-as évektől azonban általánossá vált az a felfogás, hogy két egyenlő jogú partnerről van szó. Ez vált a fő közjogi kérdéssé; a 19 kormányváltás közül 10 a közjogi kérdés miatt történt meg. Az ellentétek az 1889-es védelmi vitától kezdve már állandósultak, ezzel a rendszer válsága strukturálissá vált. 1896 után a két szuverén állam már külön-külön is kötött nemzetközi szerződéseket a Monarchia mellett (1902-ben a brüsszeli cukoregyemény az első ilyen, ahol három fél is aláíró volt). A kettősség 1918 után a legitimisták és szabad királyválasztók ellentétében folytatódott.
Péter László végső értékelése, hogy az alkotmányban nem volt teljes kontinuitás. „kiegyensúlyozott” alkotmány volt, a parlament a gyengébb fél a koronával szemben. Az osztrák felfogás szerint a kiegyezés engedmény volt, amely bármikor visszavehető, a magyar felfogás szerint a történeti jogon alapul. Az első világháború antiliberális változásokat hozott a törvénykezésben is. Végeredményben az alkotmányos fejlődés autoritárius uralom felé mutatott.
Mint látható, a szerző sok esetben elfogadja az eddigi magyar téziseket, a vonatkozó jogi és történeti szakirodalmat persze fölényesen ismeri és használja. Nem egy esetben azonban a nálunk szokásos felfogástól eltérő álláspontot foglal el. Nyilván lehet felfogásával vitatkozni. E sorok írója azért többnyire Péter László felfogásával ért egyet a vitatott vagy vitatható kérdésekben.
László Péter: Die Verfassungsentwicklung in Ungarn. In: Die Habsburgermonarchie 1848–1918. Band VII. Verfassung und Parlamentarismus. Hrsg. von Helmut Rumpler und Peter Urbanistsch. Wien, 2000, Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 239–540. o.
Niederhauser Emil