Klió 2001/1.
10. évfolyam
Az 1870-es években, amikor a Habsburg Monarchia (és így a szlovénok lakta területek) gazdasági-politikai életét liberális politikusok irányították, egyre erősödött az uzsorások elleni hangulat. Ez teljesen érthető is, hiszen bizonyos értelemben ritka történelmi időszak ez: az uzsorások korlátozás nélkül folytathatták tevékenységüket. Azt a tevékenységet, ami az igen magas kamatok miatt számos embert tönkretett, s amellyel szemben értelmiségiek és politikusok emelték fel a szavukat.
A korábbi időszakokban egészen más volt a helyzet. Az antikvitásban törvénnyel szabályozták a kamat felső határát. A keresztény középkorban minden kamat uzsorának számított, ezért azt törvényekkel tiltották, illetve korlátozták. A gazdaság szükségletei (a szabadon felhasználható pénz iránti igény) következében azonban e korlátozások mind nehezebben voltak betarthatók; a törvények egyre több kivételt tartalmaztak, s egyre hangosabbak voltak a korlátozó intézkedések eltörlését követelő hangok. Az ilyen törekvések azonban többnyire rövid idő alatt megbuktak. 1787-ben például II. József eltörölte az addig érvényben lévő törvényeket, amelyek a kamat mértékét 4–6 százalékban határozták meg. Az új törvény azonban csupán 1803-ig volt érvényben. Korabeli értékelés szerint a gyakorlat nem igazolta azt a várakozást, hogy a tőke szabad felhasználása majd a hasznot hozó vállalatokat fogja támogatni. Ehelyett a mohó kapzsiság került előtérbe, „amely a pazarló ostobaságra, és a nyomor körülményei között növekvő szükségre spekulált, megfélemlítette a szorgalmatosságot és a vállalkozást, eltörölte a személyes kölcsönt, és igen káros következményekkel járt az erkölcsre, valamint a gondolkozásra nézve”. Mindezek miatt az évi kamatot ismét 4–6 százalékos mértékre korlátozták. A probléma azonban nem szűnt meg, s a kamat, illetve az uzsora körüli viták erőteljesen befolyásolták a XIX. század második felének gondolkodását és a parlamenti küzdelmet.
A szlovén elméletírók az angolszász liberális gondolkodókra – Adam Smithre, John Stuart Millre –, valamint a német nyelvű közgazdasági szakirodalomra támaszkodtak. Felhívták a figyelmet a kereslet és a kínálat közötti összefüggésekre, s abban reménykedtek, hogy a kamatkorlátozások eltörlése megnöveli a tőkekínálatot a piacon, s ennek következtében csökkennek majd a kamatok. Ugyanakkor arra is felfigyeltek, hogy a mezőgazdasági termékek nyeresége alacsonyabb, mint az iparból, vagy a kereskedelemből származó haszon. Ezért szerintük „a paraszt előtt egy határkő áll, amelyre az van felírva: eddig és ne tovább! Az iparosok zászlaján pedig ez áll: előre a szellemi és a pénztőke segítségével!”
A gazdaság említett szükségletei és az elméletírók törekvései 1866-ban köztes eredményt szültek. Ismét enyhítették a kamatra vonatkozó korlátozásokat, de meghagyták az uzsora büntetését. Azt azonban, hogy mi minősül uzsorának, a törvény túl tág és nem szabatos megfogalmazása miatt a gyakorlatban a bíró szubjektív értékítélete döntötte el. 1868-ban a liberálisok még tovább léptek: megszüntették a kamatra vonatkozó összes korlátozást, és még az egyértelműen uzsorának minősülő kamatot sem kívánták büntetni. Bár a konzervatív német küldöttek a parlamentben élesen támadták a liberális kapitalizmus eme vívmányát, a szlovén területek képviselői nem vettek részt a parlamenti vitában. A szerző ezt a magatartást mindenekelőtt azzal magyarázza, hogy a parasztok akkori eladósodása még távolról sem érte el azt a mértéket, mint a következő évtizedben. Sőt a törvény bevezetését követő első évek igazolni látszottak a liberális elveket: 1869-ben a szlovénlakta Krajnában az adósságok még csökkentek is. Valójában azonban ez mindenekelőtt a gazdaság kedvező körülményeinek tudható be: 1867–1868-ban a Monarchia területén igen jó volt a termés, míg Európa többi részén (Ukrajnát leszámítva) komoly gondok voltak a mezőgazdaságban. A mezőgazdaság és nyomában a gazdaság többi ága 1873-ig virágzott. Ekkor a bécsi tőzsdekrach következtében gazdasági válság következett be. Mivel a líberalizmus magának tulajdonította a gazdaság felemelkedését, a válság magával rántotta a liberális gazdasági elveket is.
A gazdaság válsága, a növekvő (amerikai és orosz) mezőgazdasági konkurencia következtében a pénzpiacon is zavarok keletkeztek. Ennek következtében nehéz volt hitelhez jutni, mindenekelőtt vidéken. A parasztok a falusi kocsmárosokhoz, a gazdag parasztokhoz és a helyi kereskedőkhöz fordultak, akik rendelkeztek ugyan fölösleges pénzzel, de kihasználták a szükségből fakadó kényszert, és igen magas, valódi uzsorakamatra adtak csak hitelt. Ekkor alakult ki a szlovén nyilvánosságban és a túlnyomóan paraszti szlovén lakosságban az a rendkívül negatív kép, amely erőteljesen beivódott a szlovénok tudatába: az istenfélő, becsületesen dolgozó, de elszegényedő parasztcsalád, az adók kivetése és a legszükségesebb kiadások fedezése érdekében, hitelt vesz föl az uzsorásnál. Az adósság egyre nő, a paraszt ezek fedezésére újabb hitelek felvételére kényszerül, s végül a gazdaságot elárverezik. Az uzsorás olyan erkölcstelen ember, aki nem arra törekszik, hogy segítsen szükséget szenvedő embertársának, hanem annak gondját kihasználva csillagászati méretű kamatokat számol föl, s ezek eredményeképpen mérhetetlenül gazdag ember, aki vagyonát mindig újabb kölcsönökkel gyarapítja.
Ezt a képet a liberálisok ellen fellépő katolikus újságok csak még inkább felnagyították, és azt hangsúlyozták, hogy épp az ellenkezője történt annak, mint amit a liberálisok ígértek. Az uzsoratörvények megszüntetésével a kamatok nem csökkentek, hanem éppenséggel növekedtek. A katolikus lapok vérszívó uzsorásokról cikkeztek, s beszámoltak egy olyan esetről, amikor a hitelként felvett 40 arany egy év alatt a kamatok miatt 2468 arany adóssággá növekedett. „Ez nem kitalált történet, ez a meztelen igazság”, írták. Tegyük hozzá, hogy az eladósodottak között nem csupán parasztok voltak, hanem például könnyelmű életet élő katonatisztek is. Mivel az emberek nem sokat értettek a pénzügyekhez, az uzsorások mindenekelőtt a váltók felhasználásával gyakran becsapták őket, illetve méltatlan feltételeket kényszerítettek rájuk.
A kép teljességéhez azonban hozzátartozik az adósok magatartásának felvázolása is. Ezek egy része ugyanis még a normálisnak tekinthető pénzügyletek lényegét sem értette meg. Janez Trdina szépíró beszámol arról, hogy milyen rövidlátóan örvendeznek azok, „akik 100 forint kölcsönt kapnak 50 forint kamatra. Ugy tűnik nekik, mintha ingyen kapták volna a kölcsönpénzt...” Trdina azt hangsúlyozza, hogy az emberek nem gondolkoznak felelősen saját tulajdonuk jövedelemképző lehetőségeiről, és nem viselkednek öntudatosan a hitelezővel szemben. Akinek sürgősen kölcsönpénzre van szüksége (gyakran az élethez egyáltalán nem feltétlenül szükséges dolgokra), az „mézesmázosan, bűnbánóan viselkedik, mindent megígér kamatként, amije csak van, de amit nem adhat csak úgy oda. A pénz átvétele után pedig szinte soha nem gondol többé sem a visszafizetésre, sem a kamatra, úgy kell őt erővel megragadni, többnyire perbe is kell fogni, s azután még ő gyűlölködik, és olyanokat mond a hitelezőről, hogy jaj annak”.
A tanulmány szerzője szerint a gonosz hitelezőről és a szegény adósról kialakított sztereotíp kép távol áll a valóságtól. S ezt nem csupán a fentihez hasonló történetek támasztják alá, hanem az is, hogy miképpen viselkedtek egyes adósok azután, hogy elveszítették a bírósági pert és vagyonuk árverésre került. Az árverés előtt ugyanis sokan tudatosan kárt okoztak a hitelezőnek. Elárverezhető vagyonukat ugyanis egyszerűen a gyerekeikre iratták, eladták közeli rokonaiknak, a földtulajdont olyan adóssággal terhelték meg, amelynek haszonélvezője valamely rokonuk volt, stb. Az ilyen csalásoknak csak 1884-ben vetett véget az a törvény, amely kimondta, hogy érvénytelenek azok az ilyen típusú szerződések, amelyeket az árverés előtt kevesebb mint egy évvel kötöttek. Mivel korábban az adósok vagyonukat hamis néven őriztették a bankban, 1884 után az adósnak a hitelező követelésére bíróság előtt tett esküvel kellett számot adnia minden tulajdonáról.
Egyes adósok azonban még a fentieknél is durvább módszereket alkalmaztak. Az elárverezés előtt álló erdőket kivágták, a földtulajdonról a mozdíthatót eladták, sokszor még a gyümölcsfát is kivágták. Állítólag olyan is volt, aki a termékeny földet másfél-két cipőnyi mélységben eladta és elszállíttatta. A tulajdon árverés előtti tönkretételét ugyanis semmiféle törvény sem tiltotta. Sokan úgy gondolták, hogy ez nem is probléma, hiszen úgyis csak a mindenki által megvetett uzsorás megkárosításáról van szó. Mivel ez a tevékenység megnehezítette a gazdaság normális működését, s ezzel az egész mezőgazdaságnak kárt okozott, a törvényhozók a rájuk nehezedő nyomás miatt 1883-ban végül is a törvény szigorával büntették azt, aki a fenti módon tönkretette a földtulajdont, s azt is, aki az ilyen módon keletkező javakból vásárolt.
A közvélemény kezdetben mindenekelőtt azok ellen volt, akik a liberalizált törvényben engedélyezett mértéken felüli kamatra kölcsönöztek, később pedig mindenfajta, túl magas kamat ellen. Olyannyira, hogy egy idő után még a liberális sajtó is felemelte szavát az uzsora ellen. Sőt volt két olyan liberális képviselő, aki belátván, hogy a liberális gazdasági elvek nem vezettek a kívánt eredményre, az uzsorásokról szóló törvény újbóli bevezetése mellett szálltak síkra. Ők ketten elkeseredetten ismerték fel, hogy bíróként az uzsorásoknak kell segíteniük a szegény emberek kifosztásánál. Az újságok közül persze mindenekelőtt a katolikus sajtó volt igen aktív az uzsorások elleni morális történetek terjesztésében, s ezzel összefüggésben is a katolikus erkölcsi nevelés fontosságát hangsúlyozták, szerintük ugyanis az emberek az uzsoratörvény megszüntetése után vetették el a keresztény erkölcsöt: „Ezután sok becsületes ember vált uzsorássá... Nem keresztényi módon bánik most a szomszéd a szomszéddal, a jogász a felhatalmazójával, a hitelező, az uzsorás az adósával”. Ezek a morális történetek azután néha elképesztő ötletekké fajultak. Az egyik folyóirat szerzője az javasolta, hogy az uzsorásokat zárják be a pénzükkel együtt a börtönbe, s csak igen sok pénzért adjanak nekik enni-inni. Ez mindaddig tartana, amíg a jogtalanul szerzett pénzt ilyen módon vissza nem fizeti.
A hetvenes évek közepétől tehát erőteljesen uzsoraellenes hangulat alakult ki. Először Galíciában kezdtek agitálni az uzsorások ellen, ahol ezek többsége zsidó volt. A kormány kezdetben a liberális elveknek megfelelően nem akart intézkedni, 1877-ben azonban visszatért egy korábbi állapothoz. Az uzsora ismét büntetendővé vált, a kamatok uzsora jellegét azonban nem a törvény, hanem a bíró döntése szabta meg. Az 1879-es választásokra már sok helyen csak olyan jelöltet akartak megválasztani, aki hajlandó kiállni az uzsoratörvény bevezetése mellett. A konzervatívok részben épp ennek az igénynek köszönhetik ekkori győzelmüket. A parlamentben ezután igen éles küzdelem bontakozott ki. A kormány 10 százalékban kívánta meghatározni az éves kamat mértékét, s az uzsoratevékenység büntetendővé vált volna. A liberálisok élesen tiltakoztak, s korábbi érveiket hangoztatták. A konzervatív kormány, amelyben néhány liberális miniszter is helyet kapott, először meghátrált ugyan, de a liberális miniszterek végül kénytelenek voltak lemondani. A törvényt 1881-ben tárgyalták ismét a képviselők.
A konzervatívok, akik közül többen a zsidókat a liberális kapitalizmussal, ez utóbbit pedig az uzsorával azonosították, így hárították el a liberálisok azon állítását, hogy az alacsony kamatok miatt tőkehiány keletkezik majd: „Most hiányzik a korábbi becsületesség, ezért nem lehet megtalálni a korábbi hiteleket. A törvény azonban őrizze a becsületességet, ápolja az igazságosságot, és ne védje az uzsorát... s akkor a korábbi hitel ismét feléled majd.” Ha az emberek nem adhatnak kölcsönt a korábbi uzsorakamatra, akkor majd visszatér a becsületesség, és örömmel adnak majd kölcsönt alacsony hitelre. Mivel így nem minden uzsorás akar majd kölcsönözni, valóban nem lesz elegendő hitel, de „inkább éljünk hitel nélkül gondban és szükségben, mint hogy elpusztuljunk az uzsora miatt.”
Mindezek után 1881-ben olyan törvényt fogadtak el, amellyel szinte senki se volt elégedett. A liberálisok az eddigiekből következően magát a törvényt is ellenezték. A törvény szorgalmazói viszont meg kellett elégedjenek azzal, hogy a törvény az 1868-as állapotokhoz hasonló helyzetet teremtett. Nem határozták meg a megengedett kamat mértékét, s a bíróra bízták, hogy megbüntesse azt, aki „a kölcsönfelvevő könnyelműségével, szegénységével, gyengeelméjűségével, tapasztalatlanságával vagy izgatott érzelmi állapotával oly módon él vissza, hogy önmaga vagy valamely harmadik személy számára olyan hasznot köt ki, amely nem megfelelő nagysága miatt tönkreteheti a kölcsönfelvevőt, vagy pedig meggyorsíthatja vagyonának megsemmisülését”. Az igen súlyos és nyilvánvaló uzsorát kivéve, tehát az uzsora megmaradt, s ezzel megmaradt az uzsorásokról kialakított negatív kép is.
Annál is inkább, mert nem sok uzsorás került bíróság elé. A károsultak ugyanis különböző okokból nemigen tettek feljelentést. Például azért nem, mert a károsultnak nehéz utat kellett addig bejárnia. Először is fel kellett ismernie, hogy uzsora áldozata lett. Azután a feljelentés érdekében drága pénzen ügyvédet kellett fogadnia, az uzsora ugyanis nem volt büntetőjogilag üldözendő, hanem az ügyet polgári eljárás útján kellett intézni, ami ugyancsak pénzt és időt igényelt. Így azután az uzsorások, akik új megoldásokat is felfedeztek, tovább üzletelhettek. Egy ismert módszer szerint szüret előtt adtak kölcsönt a gazdáknak. Szüret után az adós készpénzben fizette vissza a kölcsönt, a kamat helyett pedig előre megállapított mennyiségű bort, amelynek értéke az uzsorásnak igen kedvező volt.
Az ilyen ügyek ellen igazából csak akkor lehetett fellépni, ha egy hivatalban lévő ember ezt valamiért szívügyének érezte. Így például az egyik megyei kormányzó egy ilyen esetben az embereket előbb felvilágosította, majd fogadta az emiatt keletkező peres ügyeket, s az uzsoraügyleteket a megyében így háttérbe szorították. A recenzens két dolgot kíván hozzáfűzni az igen nagy körültekintéssel megírt cikkhez. A tanulmány szerzője kritikai megjegyzések nélkül közöl egy-egy esetet hol a liberális, hol a konzervatív sajtóból. Viszonylag ritkán érzékelteti az olvasóval, hogy nem kell az adott beállítottságú szerző minden szavát komolyan venni, hiszen ezek az írások egy-egy ideológia céljainak szolgálatában készültek. Még ennél is nagyobb kár, hogy a tanulmányból nem derül ki igazán, hogy a törvényhozók (1868-ban és 1881-ben) vajon miért nem kísérleteztek olyan kamatmértékek megállapításával, amely a kölcsönadónak megfelelő hasznot biztosított volna, de a hitelfelvevőt sem sodorta a tönk szélére.
Andrej Pančur: Oderuštvo na Slovenskem v drugi polovici 19. stoletja (Uzsora Szlovéniában a XIX. század második felében), Zgodovinski časopis, 1999. 1. szám, 33–54. p.
Szilágyi Imre