Klió 2001/1.
10. évfolyam
Kivételesen az orosz nyelvű könyv címének pontos fordítását adtuk meg címként. Nagyon jó, alapos és bizonyos értelemben sajátos könyvet mutatunk itt be. A szerző, Olga Havanova (ő inkább Khavanovának írja magát) a moszkvai T. M. Iszlamov, a nálunk is jól ismert és megbecsült magyar szakértő egyik tanítványa, aki nemcsak hogy kitűnően megtanult magyarul, hanem gyakori budapesti látogatásai idején igen széleskörű anyagot gyűjtött itt bemutatott munkájához. Voltaképpen, ha úgy tetszik, az 1790–91-es nemesi mozgalom orosz nézetét mutatja be, részben úgy, hogy korabeli orosz levéltári anyagot is használt fel a magyarországi események visszhangjáról, pl. a bécsi orosz követ jelentéseit. De másrészt és főképp úgy, hogy magyar előítéletektől mentesen tudja bemutatni a tárgyalt időszakot, nem eseménytörténetet, mert azt már sokszor megírták, még oroszul is. A problémákra összpontosító szemlélet, és azok a problémák, amelyeket kiemel, adják meg a sajátosságát a könyvnek. A bevezető a problematika felvázolása mellett kissé önéletrajzszerű, mert köszönetet mond sorra azoknak, akiknek a segítsége nélkül ezt a könyvet nem tudta volna megírni. A hazaiak közül Iszlamov mellett Millert, Frejdzont és a szentpétervári Milnyikovot említi, a magyarok közül Benda Kálmánt, Kosáry Domokost és H. Balázs Évát. Rövid áttekintést is ad forrásanyagáról, a levéltári forrásoktól kezdve (ezek között bécsiek is vannak), és a korábbi, nagy számú röpirat mellett a vonatkozó magyar szakirodalom, de külföldi szerzők munkái is szerepelnek köztük, pl. Csáky Móric, akit osztrák történészként aposztrofál, persze jogosan, hiszen németül publikál és Grazban professzor.
Érdemi mondanivalóját négy tárgykörbe csoportosítja, az első és legterjedelmesebb a politikai kultúra államjogi aspektusai. Ezen belül először a „szent korona” fogalmát magyarázza, amely Péter László véleménye szerint a királyé, de a közvélemény az országgal azonosítja. Áttekinti a korona történetét, alkotmányjogi szerepét (Károly Róbert többszöri koronázását, először pótkoronákkal; tollhiba, hogy ezt Nagy Lajosnak tulajdonítja). A „kalapos” király kapcsán II. Katalint idézi, aki helytelenítette József magyarpolitikájat. Világosan kifejti a szentkoronatan lényegét, az ezzel kacsolatos vitákat.
A fejezeten belül a második téma a „szent szabadság”, mármint a nemesség szabadsága, az alkotmány, a nemesi adómentesség, mint sarkalatos jog. A nemesi kiváltságokat ellenző politikusokat (Kollár, Izdenczy), akik nem tudtak mit kezdeni a történelemmel racionalizmusuk miatt, a nemesség gyűlölte. A József elleni felzúdulást nemcsak német nyelvrendelete okozta, hanem az a törekvése is, hogy a nem nemesek is hivatalképesek legyenek. Az 1790-es mozgalom lényege éppen a nemesi szabadságjogok biztosítása, és csak ez után bizonyos reformok, ezek előkészítésére küldtek ki kilenc bizottságot. A nemesi mozgalom ellen II. Lipót a nem nemesek közt is keres szövetségest.
A harmadik alfejezet a király és a nemzet viszonyát taglalja. A király személyét a nemesek tisztelték, de egyúttal ellenséget is láttak benne. Be akarták tagolni a Habsburgokat, tegyék át székhelyüket Budára, vagy legalább ís minél gyakrabban tatrtózkodjanak itt. A vitam et sanguinem jelenetet Olga Havanova is úgy értékeli, hogy a magyar nemesség 1741-ben megmentette Mária Terézia trómját. Az általa alapított magyar testőrség a testőrség tagjait bevezette a korabeli európai kultúrába. Mária Terézia nem provokálta a nemességet. A király iránti hűség a nemesi felfogás szerint a törvények iránti hűséget jelenti. Józsefet is elfogadták egy ideig, csak idővel fordultak vele szembe, híveit 1790 után kirekesztették a nemzetből, ezt az álláspontot majd csak a késő utókor korrigálja. József fokozódó gyűlölete tette Mária Teréziát egyre népszerűbbé. A szerző itt is említi a már a bevezetőben megpendített motívumot, a nemesség soknemzetiségű összetételét.
A II. fejezet a Habsburgok gazdaságpolitikájának a szerepét mutatja be a nemzeti öntudat kialakításában. A XVII. század második felében az osztrák–cseh politikai elit még nem számolt Magyarországgal és annak gazdaságával. A nemesség (pontosabban a nemesség egyes képviselői) a XVIII. század vége felé kezdte felismerni az ország elmaradott voltát, ennek a felszámolását a gazdasági élet fellendülésétől várták. Az udvar az 1754-es vámrendelettel voltaképpen egyfajta regionális munkamegosztást kívánt bevezetni a Monarchiában, ellensúlyozva a nemesi adómentességet. Magyarország terményeinek biztos piacuk volt, a bécsi orosz követ jelentése szerint az ország viseli a Monarchián belül a legkevesebb terhet. De az kétségtelen, hogy a gyáralapítást megnehezítették. Berzeviczy kapcsán előkerül a Magyarország-gyarmat tétel is, de Olga Havanova ezt elveti. A kérdést még tovább is figyelemmel kíséri, Széchenyi Hitelén és a Védegyleten át a századelő tulipánmozgalmáig. A motívumot Lechner Ödön is felhasználja, holott a tulipán későn Magyarországra telepített növény. A további vitát Eckhart Ferenc folytatta 1922-es és 1958-as munkáival a bécsi udvar gazdaságpolitikájáról. Felfogásával szemben, hogy a XVIII. század elején Ausztria és Magyarország azonos gazdasági szinten állt, Kosáryra hivatkozik, aki már erre a korszakra is kimutatta Magyarország lemaradását. Az 1970-es évek magyar történetírása már egyértelműen elismeri a XVIII. százdai gazdasági fejlődést. A gyarmat mozzanat vonatkozásában H. Balázs Éva arra utalt, hogy akkoriban Portugáliát is Anglia gyarmatának tekintették. A szerző tehát határozottan elveti az Eckhart-féle álláspontot. Figyelmetlenség persze, hogy ebben a korban osztrák császárokról ír.
A III. fejezet a nemzeti öntudat etnokulturális tényezőit veszi sorra. A magyar nyelv a latin korábbi uralma miatt kerül elő, pedig az indokolt volt az ország soknemzetiségű volta miatt. A nyelvi mozgalom ismertetésén belül a szerző utal a Hungarus-problematikára, hogy ekkor az ország lakosai anyanyelvüktől függetlenül az ország állampolgárainak tekintették magukat. (A fogalmat talán érdemes lett volna valamivel bővebben is elmagyarázni.) Sajnálatos, hogy nem ez a felfogás maradt meg, hanem a nacionalizmus győzött.
A másik tényező a „dicső múlt”, a hun származás és egyéb mítoszok, Havanova Dugonics Etelkáját hozza fel egyértelmű példaként. Szekfü ebben a korszakban látta a magyar nacionalizmus kezdeteit. Ezzel kapcsolatban tárgyalja a szerző az osztrák és a magyar kölcsönös és önsztereotípiákat. Utal az 1896-os millenniumi ünnepségekre Beöthy volgai lovasára, de ezekben már nem látja az itt tárgyalt gondolatok közvetlen folytatását.
A harmadik alfejezet a nemzeti öltözetet (vagyis a korábbi katonaöltözetet) mutatja be, nem a népviseletet. Ezt nagyon részletesen leírja, sok olyan orosz szót felhasználva, amelyekre eddig magyar fordító nyilván nem is gondolt. Még József is szívesen ábrázoltatta magát ebben a magyar nemzeti viseletben. Az egyre inkább terjedő nyugati viselettel szemben ez nyilvánvalóan politikai megmozdulás volt, nem a nemzeti kultúra igazi ápolása.
A IV. fejezet a vallás és a hazafiság összefüggését tárgyalja széles történeti alapon, az 1568-as erdélyi törvénytől és a bécsi és linzi békétől kezdve mutatja ki a vallásszabadság előzményeit. József türelmi rendelete fontos mérföldkő, utána II. Lipót érdemben a két imént említett békéhez nyúlt vissza. A felekezeti megoszlás már nem jelentett érdemi ellentétet, az országgyűlésen 291 követ szavazott a felekezetek egyenjogúsága mellett, csak 84 ellene.
Az összegzésben Olga Havanova újra visszatér a Hungarus-problémára, vagyis a territoriális vagy etnikai nemzet kérdésére. Úgy látja, a magyar nemzeti öntudatban a kettő vonásai együtt megtalálhatók, de a nyelvhez való ragaszkodás lehetetlenné tette a territoriális nemzet kialakulását. Vagyis a szerző felfogása szerint itt voltaképpen angolszász fogalmak szerint state to nation – képlet bontakozott ki, de azután nem fejlődött tovább. A nemesi tudat a nacionalizmus előtti időkben pozitívum volt, ez lett a későbbi nemzeti ideológia alapja. Ezért gentry-jellegű ez, ahogy Hanák Péter jellemezte. Az angol fejlődéshez hasonlóan, a patriotizmus kezdetben itt is a rendi jogokkal azonosul, de hamarosan beleértetődik a gazdasági élet és a nemzeti kultúra fejlesztése is. A nemzeti öntudat új szakasza a nemzeti társadalom politikai konszolidációját is jelentette. Ez magyarázatot nyújt az 1900-as századforduló bizonyos jelenségeire is.
Olga Havanova könyve a magyar olvasó számára teljesen érthető. Az orosz olvasó szempontjából talán nem ártott volna a kötet végén egy rövid kronológia. Mert végül is minden fontos eredmény előkerül a fejezetekben, de elszórtan. Egy rövid melléklet a bécsi követ, Golicin révén Szentpétervárra elküldött államhivatalnoki eskü orosz fordítását adja. A bibliográfia persze először a cirill betűs orosz szakirodalmat sorolja fel, de ennek mintegy háromszorosát teszi ki a magyar és egyéb nyelvű, latin betűs anyag. A kötet végén másfél oldalas angol rezümé és angol tartalomjegyzék található, ahogy ez újabban egyéb orosz történeti munkákban is kezd általánossá válni.
Az elmondottakból egyértelmű, hogy a magyar történész csak hálás lehet a szerzőnek, hogy ilyen elmélyülten, a finom részletek iránti érzékkel is tudta ezt a kérdést feldolgozni. Az orosz nyelvű könyv nyilván elég sok olvasóra találhat más szláv népeknél is, ezzel pótolja a hazai történetírás hiányosságait, amely nemigen törekszik az eredményeknek nyugati nyelven való elérhetővé tételére. Bár sok más országban is volnának Olga Havanovához hasonló ismerői a magyar történelemnek. A japánok közt vannak, de a szomszédos országokban csak elvétve. De ezen Magyarország csak kis részben tud segíteni.
O. V. Havanova: Nacija, otecsesztvo, patriotizm v vengerszkoj politicseszkoj kulture: dvizsenie 1790 goda (Nemzet, haza, hazafiság a magyar politikai kultúrában – Az 1790-es év mozgalma). Moszkva, 2000, Insztitut szlavjanovedenija RAN, 191 o.
Niederhauser Emil