Klió 2001/1.
10. évfolyam
Udvari István professzor legújabb könyvében azokat a tanulmányait gyűjtötte össze, melyek a magyarországi ruszinok egyházi és művelődéstörténetéről, valamint nyelvfejlődéséről szólnak. Ebben egyfajta kísérletet kívánt tenni a ruszin–magyar együttélés tényeinek és hagyományainak a feltárására. S mindezt úgy valósította meg, hogy közös történelmünk XVIII. századi szakaszát elfogultságtól mentesen tudta bemutatni és interpretálni.
A hatalmas tudással és szakterületén szinte egyedülálló elmélyültséggel rendelkező szerzőt méltán köszönthetné 50. születésnapján a kötet. Ám mindezek mellett – közismert szerénységéből fakadóan – említés sem történik benne erről. Éppen ezért legalább itt érdemes megemlékezni a professzor tudományos munkásságáról. Történelem–orosz szakos egyetemi oklevelét 1975-ben szerezte a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Az egyetem elvégzése után 1975 és 1978 között a Bessenyei György Gimnáziumban tanított, Kisvárdán. Innen pályázat útján került a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola orosz nyelv és irodalom tanszékére tanársegédnek. Itt az orosz nyelvtan mellett a ruszisztikába, illetve szlavisztikába való bevezetést kezdte tanítani. Közben folytatta tudományos előhaladását, s 1981-ben „summa cum laude” minősítéssel védte meg bölcsészdoktori értekezését a KLTE bölcsészettudományi karán. Értekezésének címe: „A bács-szerémi (jugoszláviai) ruszinok nyelvének hungarizmusai”. Pályája tovább ívelt: 1987-ben Budapesten védte meg „A kárpát-ukránok (ruszinok) XVIII. századi hivatalos írásbelisége” című kandidátusi disszertációját. Ez olyan sikeres volt, hogy az Akadémiai Kiadó 1995-ben ki is adta. Munkahelyi megbecsülését jelzi, hogy 1989-ben főiskolai tanárrá, majd 1990-ben, két évre, tudományos főigazgató-helyettesé nevezték ki. 1993 tavaszán a saját kezdeményezéséből létrejött az Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszék, melynek ő lett a tanszékvezetője. Tudományos előmenetele nem szakadt meg, 1995-ben a szegedi József Attila Tudományegyetemen habilitációs fokozatot szerzett szláv nyelvtörténetből, és így kinevezték a JATE egyetemi magántanárává. Aztán 1997 szeptemberében Budapesten megvédte nagydoktori értekezését „A Mária Terézia korabeli úrbérrendezés szlovák nyelvű kéziratos forrásai. Szepes és Zemplén vármegyék” címmel. Így megkapta az MTA doktori fokozatot. – Mindezek mellett meg kell említeni, hogy Udvari István nem mindennapi publikációs tevékenységgel rendelkezik. Több száz színvonalas tanulmánya van, s huszonnyolc tudományos és egyéb kötetet szerkesztett, több tudományos konferenciát szervezett.
Ebből a korántsem lezártnak tekinthető publikációs életműből mutat be egy csokrot – a XVIII. századból – a jelen kötet, melyben a szerző jól érzékelteti, hogy a vizsgált korszakban az egyház még közvetlenül átfogta az iskolát, a tudományt és a művészeteket is. S ebben fontos jelentősége volt a kisugárzó erővel rendelkező lengyel- és magyarországi görög katolikusságnak. A kötet azt a korszakot dolgozza fel – különböző területeken –, amely felé az utóbbi évtizedben egész Európában nagy figyelem fordult.
Ennek okai magukban a korszak történelmi eseményeiben, illetve előzményeiben találhatók, amint a szerző tanulmányai is igazolják. A XVIII. században még nem volt jelentős a nemzeti önzés és türelmetlenség, az egészségtelen nacionalizmus, az állami törekvések sem befolyásolták annyira az egyének életét, mint a legutóbbi időkben. Sőt, még a hagyományos közösségek sem bomlottak fel, csak a század végén jelentek meg az individualista tendenciák.
Magyarországon a Rákóczi-szabadságharcot követő hosszú békekorszak idején a népesség elszegényedését, számszerű csökkenését a stabilizálódás és a gyarapodás váltotta fel. A Kárpát-medence lakossága demográfiailag kiegyenlítődött, s ebben a folyamatban a ruszinok is helyet kaptak, amikor a bácskai és szerémségi kolóniákat létrehozva, a török hódoltság során elpusztult területek újranépesítésében részt vettek. Amint maga a szerző megállapítja: „A XVIII. századi késő feudális Magyarországot ismert társadalmi, etnikai, nyelvi és vallási tagoltság jellemezte. A ruszinok ebben az időben Máramaros, Ugocsa, Bereg, Ung, Zemplén és Sáros megyékben tömbökben éltek, Szatmár, Szabolcs, Bihar, Borsod, Abaúj, Gömör, Szepes és Bács megyékben pedig szórványokban.” (332. o.)
A tanulmánykötet hét részre oszlik, amint a tartalomjegyzékből látszik: fejezetszámok nélkül, de csoportosítva közli az egyes írások címét. Az első két egység történelmi jellegű témákkal foglalkozik. Középponti helyet kap benne a ruszinok XVIII. századi historiográfiája, valamint Hodinka Antal (1864–1946) munkássága, aki a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a ruszin történelem kiváló kutatója volt, s a ruszin magyar igetárat is megszerkesztette.(1)
A harmadik részben kapott helyet a művelődés témaköre. A felvilágosodás eszméivel a görög katolikus felsőpapság Bécsben is megismerkedhetett nem csak látogatásaik, hanem már előzetesen, tanulásuk folyamán is. A szerző tehát ír az egyházi értelmiség iskoláztatásáról, valamint a ruszin felvilágosodás jelentős képviselőjéről, Bacsinszky András (1732–1809) munkácsi görög katolikus püspökről egy-egy tanulmányt.
A szerző a negyedik egységbe olyan tanulmányokat válogatott, amelyek demográfai témával foglalkoznak. Bemutatja a népességstatisztikai viszonyokat, a munkácsi görög katolikus püspökség összeírásait, valamint a görög katolikusok lelki központját, Máriapócsot, mely a ruszinoknak is vallási és kulturális központja volt.
A következő két rész a ruszinok művelődésével kapcsolatos, melynek eszközei a vizsgált korszakban az ábécéskönyvek,(2) illetve a katekizmusok. Általában ír a szerző a XVIII. századi ruszin hivatali írásbeliségről, majd részletesen a dél-máramarosi szerződésekről, valamint püspöki körleveleket mutat be. Ebben a részben kapott helyet a Hodinka Antal ruszin-magyar igetáráról szóló tanulmány is.(3)
A tanulmánykötet hetedik, utolsó egysége olyan tanulmányokat ölel fel, melyek közül az egyik a Mária Terézia idejéből való úrbérrendezések ruszin vonatkozásaival foglalkozik, a másik egy ruszin nyomtatott urbáriumról (1766–1772) szól, illetve a harmadik a Bereg vármegyei ruszin falvak elöljáróinak neveiről, ugyancsak ebből a korból.
Meg kell említeni a kötet nagyon jól összeválogatott illusztrációit, valamint a ruszin, angol és magyar nyelvű rezüméket is, melyek mindenképpen emelik a könyv értékét. Ugyancsak fontos a személy- és helynévmutató, amely segíti a műben való eligazodást.
Istvan Udvari: Obrazcsikü z isztorii padkarpatszkih Ruszinu – XVIII. sztolitie. Izgljadovánjá z isztorii kulturü i jázüka (Képek a kárpátaljai ruszinok XVIII. századi kultúr- és nyelvtörténetéből), Ungvár, 2000. 335 p.
Ivancsó István
3. Maga a mű Udvari István gondozásában jelent meg, Nyíregyháza, 1991.