Klió 2001/1.
10. évfolyam
Keiji Imamura professzor könyve igazi kuriózum az őstörténet iránt érdeklődők számára, hiszen a legutolsó, Japán őstörténetéről készült angol nyelvű irodalom(1) még 1986-ban látott napvilágot. A szigetországban jelenleg 360 ezer régészeti lelőhely ismert. Évente 2–3000 monográfia lát napvilágot anyanyelven, a régészeti publikációk 99 százaléka csak japánul olvasható. Ezért különösen becses számunkra eme alkotás. A könyv alapjául a University College London Régészeti Intézetében 1993-ban a szerző által tartott előadások szolgáltak.
A tizenhat fejezetből az első két fejezet rövid bevezetést tartalmaz. Az elsőben Japán földrajzán és éghajlatán keresztül mutatja be a szigetvilág gazdag élővilágát, különös tekintettel a jelenkori halászatra. A másodikban a történelem előtti korszakok felosztása olvasható. Felhívja a figyelmünket az európai, ázsiai és a japán korszakolás közötti különbségekre.
Ezután a harmadik fejezet a paleolitikum kutatásával foglalkozik. Megismertet bennünket az elsőként feltárt lelőhellyel, Iwajukuval, ahol először bizonyosodott be, hogy éltek emberek a jomon kort megelőzően is a szigeteken. A régészeti leletanyagok megőrződésével kapcsolatban a szerző külön részt szentel a vulkáni tevékenységnek. A modern kor elvárásainak megfelelően az ősi környezet is bemutatja. Egy nagyon érdekes új felfedezésre hívja fel figyelmünket: az ötszázezer évesre datált Kami-Takamori nevű lelőhelyre, ahol szakócákat találtak. A fejezet zárásaként Japánt belehelyezi egy nagyobb egységbe; vizsgálja a kontinens és a szigetvilág kapcsolatát.
A következő öt fejezetben a jomon korral foglalkozik. A tudomány jelenlegi állása szerint a legkorábban ismert kerámia Japánból, a Fukui-barlangból származik, Kr. e. 10 700-ból. A jomon szó zsinórmintás díszítésű edényt jelent. Ez a kor mintegy tízezer éves periódust foglal magában, a japán neolitizáció időszakát. Bemutatja azt a szinte naptárszerű módszert, amely a természet kínálta javak kiaknázásának – vadászat, halászat, gyűjtögetés – évszakokhoz kötött modellje. A szerző keveset foglalkozik a szellemi kultúrával, de megemlíti a női idolokat, valamint egyes rituális tárgyakról rövid áttekintést ad. E rész befejezéseként a késői jomon szokásokról, a regionális különbségekről szól.
A tizedik fejezet foglalkozik a földművelés, az árasztásos rizstermesztés elterjedésével. Ez egyben egy új korszak – a yayoi – hajnala volt. Kiemeli az ázsiai kontinenssel való intenzív kapcsolat jelentőségét. A diplomáciai kapcsolat Kínával és Koreával ebben az időben folyamatos volt. Japán társadalmi fejlődése, elindult az államalapításhoz vezető úton.
Külön fejezetet szentel a szerző a jomon és yayoi kori népesség antropológiai különbségének. Koponyavizsgálatok alapján a jomon embert a napjainkban Hokkaido szigetén élő ainukkal rokonítja, míg a yayoi kor embertípusát a neolit-kori kínaival azonosítja. Kérdés azonban, hogy a népességvándorlás hányszor történt meg; beszélhetünk-e tömeges emberi invázióról; milyen mértékben keveredtek az akkori „bennszülöttek” a bevándorlókkal. Mindez már átvezet minket a következő fejezethez, amelyben kiemeli, hogy az első Kyushun letelepedett emberek yayoi-kori kerámiáit megtalálták Koreában is.
A következő fejezetben a szerző rövid leírást ad a különféle vas és bronz szerszámokról és rituális tárgyakról. Külön érdekességként szót ejt a Kínából importált bronz tükörről, a pénzről és a Koreából behozott, japánok dótakunak nevezett harangról.
A tizenegyedik fejezet a korabeli társadalmat mutatja be. Kialakult az állam, melynek neve: Yamatai-koku. Első, legendákban őrzött uralkodójuk Jinmu császár volt. Ez a korszak már a kulcslyuk alakú sírokról elnevezett kofun periódus. A Kínával és Koreával való intenzív diplomáciai kapcsolat folytatódott.
A következő fejezetben Japán két legszélsőségesebb területének őstörténetével foglakozik. Hokkaido és Okinawa a szigetvilág más részeitől eltérően fejlődött. Japán területén ekkor háromféle, antropológiailag különböző népesség élt: Hokkaidon az ainuk; Honshun, Kyushun, Shikokun a yayoiak; Okinawán a ryukryuiak.
A könyv legutolsó fejezetében egyedülálló módon Japánt, mint az eurázsiai kontinens részét mutatja be. Az őstörténetből ismételten kiemeli a kontinens és japán kultúráinak „információcseréjét”. Ez alól csupán egy korszak képezi kivétel tárgyát: a jomon, mivel akkor egyfajta elszigetelt fejlődéssel találkozunk.
A könyv sok ábrát, képet, térképet tartalmaz. Bibliográfiája figyelemre méltóan gazdag. Keiji Imamura könyve igazi kuriózumszámba menő, összefoglaló mű.
Keiji Imamura: Prehistoric Japan. New Perspectives on Insular East Asia (Japán őstörténet. Új távlatok). Honolulu; University of Hawai’i Press, 1996.
Czehelszky Zsuzsanna
________________________
(1) Richard J. Pearson – Gina Lee Barnes – Karl L. Hutter (ed.)