Klió 2001/1.
10. évfolyam
Vera Zamagni, a Bolognai Egyetem Közgazdasági Karának oktatója, aki már több könyvével jelen van a könyvpiacon, most egy Európa-központú, de az USA és Japán által is alaposan befolyásolt történelmi fejlődés áttekintését nyújtó művel jelentkezett, amelyben „szándéka szerint tömören” kívánja az ipari forradalmak, majd az azokat követő és betetőző európai integráció folyamatát végigvezetni.
Alapgondolata: „A világ társadalmi és gazdasági átalakulása, ami az ipari forradalommal kezdődött, nem történhetett volna meg másutt, mint Európában”. Rámutat a Európa és az USA közötti fontos különbségre: míg az európaiak képtelenek voltak felfogni, hogy a gazdaság fejlődése és a háborúskodás nem fér meg egymás mellett, addig az amerikaiak (az USA) hamar belátták, hogy hazájukban a háború nem játszhat szerepet semmilyen versengésben, ezért döntöttek a szövetségi államforma mellett. És ezért kapacitálták az európaiakat már a II. világháború óta az integrációra, amelyből – túl optimista a gondolat, de úgy legyen! – a háború végérvényesen kiűzettetik...
A vándorláson alapuló őskori civilizáció után, i. e. 7000 táján az arra alkalmas ázsiai, amerikai, európai és észak-afrikai területeken megindult a lakosság letelepedését maga után vonó mezőgazdasági-állattenyésztő társadalom kialakulása, s újabb évezredeknek kellett eltelni ahhoz, hogy – kb. az i. u. XVI–XVIII. században – tanúi lehessünk az ipari civilizáció megjelenésének, ami „meglepő” erővel és roppant „rövid idő alatt radikális változásokat hozott”, ezért is nevezzük „forradalomnak” ezt az átalakulást. Ennek a „forradalomnak” a megtörténtét olyan filozófiai–vallási elvek is elősegítették, mint az ember személyiségének szentsége és sérthetetlensége, a szellemnek mint ésszerűségnek a tudomásul vétele, és az embernek természet fölötti uralmába vetett hite. Mindez először Európában jelent meg, ahol a felsorolt elveket a gyakorlatban politikai és kulturális intézmények védelmezték, terjesztették, a megváltozott, új gazdasági rendszer pedig olyan közhasznú intézményeket és gyakorlati eljárásokat tudhatott maga mögött, mint a bankok, a kettős könyvelés, a biztosítási rendszer, az ideiglenes haszonélvezet, a posta, a tőzsde, a szabadalmaztatási lehetőségek, a kereskedelmet szabályozó törvények...
Alapvető kérdés: miért éppen az akkori Nagy-Britanniában fejlődhetett ki a maga teljességében az ipari forradalom? Nos, azért, mert itt jött létre a legtöbb kedvező feltétel. Politikailag az angolok által kifejlesztett monarchia abszolút jellege nem érte el a többi európai monarchiáét, gazdasági téren a mezőgazdaságban megvalósított vetésforgóval értek el jó eredményeket, az ország nagy lendülettel vetette bele magát a földrajzi felfedező kalandokba, és a tengeri közlekedését is javította. Kulturális téren az akadémiák, a klubok és a sajtó megjelenése, valamint a – többek között A. Smith által képviselt – angol politikai gazdaságtan kifejlődése segített mindebben. A tecnikai fejlődés egyik, szintén Nagy-Britanniában láthatóvá vált megjelenési formája volt a gőzkazán alkalmazása. A többi ország utánozta Nagy-Britanniát, hála a felgyorsult információáramlásnak, sok, már létező közös vonás meglétének a szigetországgal, és az európai nemzeteket mindig is serkentő „versenyszellemnek”.
Belgiumban az ipar angol mintára fejlődött, szem előtt tartva az ország saját gazdasági érdekeit. Gyors fejlődésnek indultak a bankok, kiterjedt vasúthálózat jött létre; mindezek alapján „1840-re Belgium minden bizonnyal a kontinens legiparosodottabb országává vált”. Franciaország lemaradt az ipari forradalomban, mert kulturáltsági szintje nagyon alacsony volt, az arisztokrácia nem érezte magát érdekeltnek az abszolút monarchia keretei között az üzletfejlesztésben; politikailag a francia forradalom szélsőséges megnyilvánulásai és Napóleon hatalomra jutása mintegy századra állandó konfliktusokba taszította az országot. Az iparágak lassan születtek meg, szét voltak szórva az országban, és elsősorban a gazdagok számára termeltek, a bankok sem érezték úgy, hogy pénzükkel támogatniuk kellene a francia ipart. Németországban Poroszország kezdte el a nyitást a külvilág felé 1818-ban. Itt a bankok bőkezűen finanszírozták az iparosítást, s nem csak pénzt, de különféle szolgáltatásokat is nyújtottak. Fejlett vegyiparával vagy elektromos iparával még az USA sem versenyezhetett. E fejlett iparosodást az ország igen sokoldalú közép- és felsőfokú ipariskola-hálózat révén érhette el, melyben kutatólaboratóriumok is működtek. Ugyancsak Németországban vezették be Európában először a munkások részére a társadalombiztosítási rendszert.
A Habsburg Birodalom sokáig ragaszkodott a jobbágyok röghöz kötöttségéhez, erős protekcionista politikájához, az ipari fejlesztésben pedig a könnyűipart részesítette előnyben. Oroszországban Nagy Péter nevéhez fűződik a nyugati technológiák bevezetése, ami, sajnos, nem járt együtt az ország belső modernizálásával. Az I. világháború előtt itt még kis számú vállalkozói réteg volt, a külföldi tőke stratégiai ágazatokba fektetett be, a helyi kereslet szűk keretek között mozgott. Itáliában csak a Szárdiniai Királyság mutatott némi dinamizmust a vasútépítések, gyárak telepítése és bankok létesítése terén. Az ipar modernizációja Itália egyesítése, különösen 1895 után kezdett kibontakozni. FIAT, Pirelli tevékenysége ellenére Itália mégis elmaradott ország volt. Spanyolország fejletlen mezőgazdasággal és intézményi rendszerrel rendelkezett. A megindult fejlődést az I. világháború, majd a francoista autarchikus gazdaság megszakította.
Nagy-Britannia hanyatlása még az iparosodási érában indult meg, s ennek több oka volt: az első generációs gépi berendezések hamar elavultak, nem működött hatékonyan a tőzsde, a bankok már nem támogatták olyan nagy mértékben az ipart, mint annak előtte, s az oktatásban nem a technikai, hanem a klasszikus tantárgyak kerültek előtérbe: „A technikusok autodidakták voltak”, az irányítási rendszerek modernizálása lassú volt.
Az USA-ban a felemelkedés a XIX. század második felében elsősorban a vasúthálózat kiépítésével indulhatott meg, s aránylag egyenletesen haladt az 1929-es válságig; látványos volt a nagyvállalatok létrejöttének üteme. Mivel szinte mindenből bőséges mennyiség állt az amerikaiak rendelkezésére, a szétosztás nem okozott olyan konfliktusokat, melyek Európát jellemezték, ráadásul mindig is „konstruktív magatartással” viszonyultak a rendelkezésre álló források kiaknázásához, „saját kezükkel próbálták életüket építeni”. Az új törvényeket alapvetően demokratikusan fogadták el, céljuk mindig az volt, hogy „megfeleljenek a termelékenység és hatékonyság elvének”. A már említett vasúthálózaton kívül telegráf és telefon segítette az irányítási rendszerben dolgozókat, s hamarosan az acélgyártásban, olajkitermelésben és villamosáram-termelésben is az elsők közé kerültek világviszonylatban, csak a vegyiparban nem érték utol Németországot. Japánban az 1868-as évektől indult be a modernizációs folyamat, általánossá vált a hatékony közoktatás. A reformokat nyugati mintára alakították, s az állam egyre inkább kivonult a vállalatok irányításából. Az eredmények századunk 50-es éveitől ismertek: Japán gazdasági világhatalommá lett.
A szerző szerint több ipari forradalomról kell beszélni. Az első még a XVIII. században indult el a gőzkazán feltalálásával; a második a XIX. század második felében, és tartott a XX. század közepéig, benne az elektromosság, a robbanómotor és a szerves kémia uralmával; a harmadik pedig a XX. század közepétől indult, s a nukleáris energián, a műanyagokon és az elektrotechnikán alapul, és roppant magas szakképzettséget igényel. Megnőtt a szolgáltatásokban alkalmazottak száma: ezekben az években jelent meg a posztindusztriális kor elnevezés. A technológiai újdonságok egyrészt a globális gazdasághoz, másrészt olyan társadalmi változásokhoz vezettek, amelyek már a családot mint társadalmi alapegységet is érintik. A demográfiai fejlődést az orvostudomány, a jobb táplálkozás, a higiéniai feltételek javulása segítette, legalábbis az iparilag fejlett országokban, ahol megnőtt a várható életkor határa.
A nagyvállalatok születése és időbeni elsődleges elterjedése az USA-hoz kötődik. A nagyvállalatokra épülő gazdasági rendszer „vegyes piaci” viszonyokat hozott létre, a vállalkozások egyre inkább túlnőttek a nemzeti határokon. Európában a történelmi fejlődés eredményeként a nagyvállalatok létrejötte később ment végbe. A folyamatot a két világháború csak tovább nehezítette, így azok megjelenése csak a II. világháború utánra tehető. A nagyvállalatok működésében jelentős szerepet játszottak azok a pénzügyi rendszerek, amelyek vagy piac-, vagy bankorientáltak voltak, valamint a tőzsdék. A nemzetközi kereskedelem a liberális közgazdászok törekvései ellenére sehol sem virágzott teljes és korlátlan szabadságban, viszont egyre nagyobb mozgási szabadságot élveztek a termelési tényezők: a munka és a tőke. Alapjaiban véve azonban a nemzetközi gazdaság aránylag jónak mondható működését a gold standard bevezetése tette lehetővé.
Az ipari forradalom, általában a nyugat-európai gazdasági fejlődés menetét nem lehet a gyarmatosítás jelensége nélkül elemezni, magyarázni; a szerző a gyarmatosításnak a gyarmatosító hatalmakra gyakorolt hatását elemzi. Kiemeli, hogy „sokoldalú jelenségről” van szó, amelyben – a gyarmatosító hatalmak részéről – sok tényező játszott szerepet: katonai hódítás, a saját kultúrájuk iránt érzett büszkeség, hittérítési szándék... Viszont csak Nagy-Britannia esetében rendelkezünk pontos számításokkal a gyarmatosítással kapcsolatos kiadásokról–bevételekről.
Hogyan alakult a gazdasági fejlődés az I. világháború utáni Európában? A legfőbb feladatok a következők voltak: agrárreform végrehajtása, a kereskedelem új irányainak kijelölése, iparfejlesztés, az infrastruktúra helyreállítása, átalakítása. Az 20-as évek óriási mértékű inflációs hulláma után csak lassú gazdasági újrakezdés mehetett végbe. „Ma már bizonyított – állítja a szerző –, hogy a német ipar a háborús jóvátételek miatt maradt depresszív állapotban, ami a nagy válság egyik kiinduló pólusává tette.” Az I. világháború után még Franciaország volt a legjobb helyzetben, többek között a mintegy 50 százalékos export- és az egy főre jutó jelentős jövedelemnövekedéssel. A Szovjetuniót politikai téren mindvégig nagyhatalmi törekvések jellemezték. Súlyos problémákat vetett fel az országban a 20-as évek végétől (Sztálin alatt) az ötéves tervek kemény vonala, melynek csak egyik része volt a „piac kiszorítása” a gazdasági életből, a másik problémát az elmaradott technológia jelentette. A sors paradox fintora, hogy amerikaiak segítették a sztálini tervgazdálkodáson belül a fejlett technológia alapjainak lerakását! A II. világháború alatt is az amerikaiak segítették elő a szovjeteknek a németek feletti győzelmét, s – megint a történelem fintora – ugyanez a Szovjetunió volt az 1980-as évek végéig az egyetlen ország, amelyik a háború után mindvégig szembeszállt az USA-val!
Mik voltak a 20–30-as évek nagy világgazdasági válságának okai? Egyrészt az USA adósból hitelezővé vált, de közben „nem tartotta be a játékszabályokat”; másrészt a kialakult válsághelyzetben mind az USA, mind Németország azonnal szigorú restrikciós pénzpolitikát vezetett be, ami pánikot okozott a pénzvilágban, deflációt és csődsorozatot idézett elő. A német bankok válsága egész Európára kiterjedt (a magyar bankok az elsők között mentek csődbe!). A krízis elhárítására hozott intézkedések sem voltak megfelelők, és általában csak két fél között köttettek. De pl. Olaszországban és Franciaországban ez a válság először nem éreztette hatását; az előbbiben hála a Banca d’Italia közbelépésének, a másikban pedig Daladier kormánya – miután a Népfront megijesztette a vállalkozókat és a bankárokat – elősegítette a beruházásokat s fegyverkezni kezdett. Igaz, mindez nem akadályozta meg a politikai összeomlást. Pétain kormánya a termelési módszerek javításával próbálkozott. A II. világháború alatt Nagy-Britannia és Németország kidolgozta saját elképzeléseit a gazdasági helyzet megjavítására – természetesen különbözőképpen.
1941-ben az angolok és az amerikaiak megalkották az Atlanti Kartát., aminek egyik alapgondolata a szabadkereskedelmet gátló korlátok ledöntése volt. A háború után egyre érezhetőbbé és látványosabbá vált az amerikaiak európai jelenléte; gazdasági téren a termelés növelésére, a tudományos munkaszervezésre iniciálták az európaikat, a tartós társadalmi béke elérése érdekében az európai nemzetek és népek egyesülését proponálták. Ezek a tanácsok termékeny talajra találtak az európai politikai-gazdasági vezetők között: megindult az európai integráció. 1948-ban létrejött a „nem nagy sikert aratott” Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete, 1951-ben a CECA, ami a francia–német együttműködésre épült, s célja az európai gazdasági integráció elősegítése volt. Megalakult az IMF és a Világbank. Érdekes jelenség volt – ami még ma is érvényes –, hogy míg az USA ipari, technológiai, szervezésbeli eredményeit az európaiak könnyen átvették, az intézményi változásoknak már keményebben ellenálltak. 1957-ben Rómában aláírták a szerződést az akkori Európai Közös Piacról. 1958–1968 között a résztvevő országok ledöntötték a vámkorlátokat, a gazdaság pedig rohamos fejlődésnek indult, ugyanakkor a szervezet politikai vezetői szinte semmit sem tettek a szociális védelem biztosításáért. 1974-ben létrehozták az Európai Regionális Fejlesztési Alapot, amelynek hatékonyságát volt hivatott javítani a Maastrichti Egyezmény, melynek „legnagyobb találmánya” a Gazdasági és Pénzügyi Unió és az Európai Központi Bank megteremtése volt (1998); ezekben rögzí-tették az európai pénzek „visszavonhatatlan paritását”, az euró bevezetését pedig 2002-re tették. 1985-ben indították el a legambiciózusabb tervet, az „egységes piac” létrehozásának tervét, melyet 1992 decembere előtt kívántak a valóságba is átültetni. Komoly akadályokat jelentett és jelent még ma is a nyelv és az adózás.
Bár Európa gazdasági integrációja nagyon nehezen valósult meg, mégis ez tette és teszi lehetővé, hogy kontinensünk „azzal a tudattal lép be a harmadik évezredbe, hogy olyan szilárd alapot rakott le, amelyre fölépítheti az új nemzedékek jövőjét, és ma már jó helyzetben van ahhoz, hogy főszereplőként vegye ki részét a világ által támasztott kihívásokból”.
A most és itt kicsit részletesebben tárgyalt témák, kérdések mellett hadd utaljunk néhány olyan pontra, amelyekre a szerző még kitért: a szegénység okai az ipari forradalom kezdetén és után; Rostow és Gerschenkron teóriája a társadalmi, North teóriája az intézmények változásairól; az állam szerepvállalása a gazdaság területén, ennek fokozatai, formái; az I. világháború és Versailles okai, következményei; a németek által fizetett háborús kártérítések; az Egyesült Európával kapcsolatban Anglia, Németország, Olaszország, Franciaország fejlődésének külön-külön elemzése; az Egyesült Európa és a mezőgazdaság kérdése; Nagy-Britannia gazdasági hanyatlásának okai; a nagyvállalatok kialakulása, fejlődése, finanszírozása, egyesüléseik, vezetésük, tulajdonjogok és viszonyok e nagyvállalatoknál; a menedzserek feladatai, a velük szemben támasztott követelmények stb. Minden fejezet után részletes jegyzetanyagot és bibliográfiát találunk.
A könyv bevezetőjében kitűzött rövidség és tömörség követelményeinek a szerző mindvégig eleget tett, mindamellett, hogy valóban óriási anyagot, történelmi fejlődést tekint át. Sajnos, amikor Európáról beszél, Oroszország kivételével csak a nyugat-európai országokat, az USA-t és Japánt vizsgálja, elemzi, mintha a többi európai országnak semmi köze nem lett volna és nem lenne az európai fejlődés általános vonulatához! Sok nézetével a történészek minden bizonnyal vitatkoznának. Mindezek mellett és ellenére, érdekes, értékes áttekintést ad a történelem e szakasza és problémái iránt érdeklődők számára.
Vera Zamagni: Dalla rivoluzione industriale all’integrazione europea (Az ipari forradalomtól az európai integrációig). Il Mulino, Bologna, 1999. 251 o.
Kun Tibor