Klió 2001/1.
10. évfolyam
Daniel Weiss, a zürichi egyetem szlavista professzorának vezetésével működik néhány éve „A propagandanyelv története a létező szocializmusban” elnevezésű kutatócsoport. Az interdiszciplináris projekt munkatársai a kitűzött célnak megfelelően a propagandát szemiotikai összműalkotásként (Gesamtkunstwerk) értelmezik. Felfogásuk szerint a nyelv mint a propaganda elsődleges kódja (Primärkod) szinte végtelen számú szövegfajtában jelenik meg: jelszavaktól a rádiókommentáron keresztül az úttörőesküig, vagy az alkotmány szövegétől az állami fogadásokon elhangzó pohárköszöntőn át a népies halottsiratóig. Minden más kód (nonverbális rituálé, plakátkép, film, zene stb.) a beszélt vagy írott szóra irányul. A kutatás fő tárgyát tehát az elsődleges nyelvi kód képezi.
Az egyes nyelvi és kulturális közösségek a halált különféle tabuknak, szabályoknak rendelik alá. Sokféle következtetés levonására ad lehetőséget, hogy egy adott közösség a halált mint biológiai eseményt miként alakítja társadalmi történéssé. Ennek a kérdésnek szentelték a jelen tanulmánygyűjteményt.
Ueli Schwendimann és Viktor Yurovsky a nekrológ műfaj elemzésén keresztül a szovjet és lengyel pártsajtóban megjelent nyelvi és szerkesztési modellt mutatják be. Schwendimann aprólékos műgonddal elemzi a nekrokultúra következő összetevőit 1944 és 1989 között: a részvétnyilványítást (Beileidsdepesche), a búcsúztatót (Nachruf), a felhívást (Aufruf), a gyászhírt (resp. Todesnachricht), a gyászjelentést (Todesanzeige). Mindegyik szövegfajtának sajátos felépítése van (pl. bevezető formulák, életrajz, méltatás), az egyes komponensek további alstruktúrákra bonthatóak. Ezt az analízist szövetmintaként is felfoghatjuk, mivel lépésről lépésre rekonstruálja azt a rendszert, amelyben valamennyi kondoleálásra méltó politikus halálát nyelvileg feldolgozták (pl. Dimitrov, Gottwald, Zsdanov, Sztálin, Zawadzki, Bierut, De Gaulle, Kennedy, Adenauer, Gandhi, Lumumba, Togliatti, Thorez, Ho Si Minh, Wyszynski gyászjelentéseit). Mindenkinek megvan a legapróbb részletekig kidolgozott hierarchiában elfoglalt helye (mindegyik valamilyen szervezetet képvisel), megkomponált szerepe, és tudni lehet, hogy ki hol áll. Ez utóbbit az egyes műfajok és kombinációik, az epitetonok kiválasztása is megmutatja. Kis eltérések is új jelentésre hívhatják fel a figyelmet. A kötelező életrajzi adatokban rendszerint hiányzik bármilyen utalás az illető egyéniségére, ezért feltűnő Mieczyslaw Moczarnak, a sztálini terrorapparátus egyik hírhedt lengyelországi vezetőjének és az 1968-as márciusi antiszemita kampány szervezőjének az esete, éppen nála emelik ki „emberi tulajdonságait”, amely mögött nyilvánvalóan a tisztára mosás szándéka állt.
A nekrológ szövegfajták történeti átalakulását a kötet a következőképpen periodizálja: 1944–1948 átmeneti időszak, 1949–1953 a nyelvi sztálinizmus, majd ezt követi 1953–1956-ban az „olvadás”. Erre a cezúrára jön 1957–1989 között a jelzők tekintetében visszafogottabb stílus, a halálesetek publicisztikai feldolgozását „betonstílus” jellemzi.
Daniel Weiss a Hruscsov beszédeiben használt „nekro-metaforákról” ír. Renate Kummer a propagandaplakáton szereplő nyelv és a képek viszonyáról számol be. Natascha Drubek-Meyer Vertovnak Lenin temetéséről készült filmjét elemzi. Rámutat a lenini kontinuitás „Leitmotivjára”, ami pl. láthatóan Majakovszkij jelszavában nyilvánult meg: „Lenin élt, Lenin él és Lenin élni fog”. Bettina Jungen a halál ábrázolási formáit vizsgálja 1917–1953 között a szovjet művészetben. A kötetet Eva Maeder tanulmánya zárja le, amiben azt mutatja, miként változtak meg több nemzedék alatt egy óhitű szibériai faluközösség temetési szertartásai a szovjetizálódás hatásai nyomán.
Daniel Weiss (Hg.). Der Tod in der Propaganda (Sowjetunion und Volksrepublik Polen). (A halál a propagandában – Szovjetunió és Lengyel Népköztársaság) Peter Lang Verlag, Bern, 2000. 424 p.
Kanyó Tamás