Klió 2000/3.
9. évfolyam
A néger rabszolga-kereskedelem eltörlésének 150. évfordulója alkalmából a párizsi Académie des Sciences d’Outre-Mer (Tengerentúli Tudományok Akadémiája) 1998. október 22-én rendkívüli ülést tartott, amelynek témája nemcsak a négerek rabszolgaságának, de általában véve a rabszolgaságnak a világtörténelemben elfoglalt helye és szerepe volt. Beszámolónkat ennek az ülésnek az anyaga alapján állítottuk össze.
Léo Elisabeth Martinique-szigeti (ma Franciaország egyik tengerentúli megyéje) történész, a martinique-i Történelmi Társaság elnöke az 1848-as rabszolga-felszabadítás körülményeit, előzményeit tárgyalja előadásában. Szerinte az 1848-as év nem jelentette igazán a néger rabszolga-kereskedelem megszűnését, ezért nem is tekinthető „jelképes évnek”, hiszen a francia gyarmatok mindössze 244 ezer néger rabszolgájának felszabadítását hozta el, míg az amerikai területeken 7 millió néger továbbra is rabszolgaságban maradt. Clinton amerikai elnök is hiába kiáltotta ki 1998-at az Amistad évének, amikor ez csupán azt az esetet tekintette „emberiség elleni bűntettnek”, ha európaiak tertottak rabszolgaságban négereket! A néger rabszolga-kereskedelem megszüntetése – mutat rá az előadó – a különböző területeken több szakaszban, hosszabb idő alatt valósult meg. Így pl. egy, az angolok által kibocsátott törvény értelmében a falusi rabszolgák esetében 1834-ben szüntették meg a rabszolgaságot; Martinique-on ennek egy Párizsban még 1794-ben megszavazott törvény értelmében kellett volna megszűnnie, de ez csak „utópia maradt”. Az 1849-ben megszavazott kártérítési törvény még 1848-as rendeletekre hivatkozik, ami azt jelenti, hogy a néger rabszolgaság megszüntetése gyakorlatilag több mint egy évig húzódott. Léo Elizabeth számos pontosító adatot felsorakoztató előadását nagyon megfontolandó felszólítással zárja: „Tudjuk elítélni a múltat, de ne feledjük: a rabszolgaság továbbra is él, továbbra is fel-felbukkan”, másrészt aláhúzza a néger rabszolgaság eltörlésének fontosságát, amikor így minősíti azt: „a világörökségbe sorolható gesztus”.
Bara Diouf a szenegáli Gorée-ban felállítandó, a emlékét idéző emlékmű-vel kapcsolatban beszél a néger rabszolga-kereskedelemről, amelynek végleges eltörlését ő maga 1848-ban jelöli meg, de megemlíti az 1794-ben, a Konvent idején a nemzetgyűlés által hozott, a rabszolgaság megszüntetését célzó szavazást is. A néger rabszolga-kereskedelem a „trianguláris kereskedelem„ idején és formájában érte el a csúcspontját. Az ekkor és ebből szerzett tőke felhalmozása tette lehetővé a korabeli Európa gazdasági fejlődését, exportképes iparának létrejöttét, ami viszont az „európai nemzetek jelenlegi hatalmát„ is megalapozta. E kereskedelem felvirágoztatását a néger uralkodók is nagy mértékben elősegítették; az ő felelősségüket még nem eléggé világította meg a történelem, különösképpen nem a mulattokét, akik közül sokan „vagyonukat ebből az undorító kereskedelemből szerezték”. E rabszolga-kereskedelem egyik fontos földrajzi állomása volt Gorée, ahol a tengerentúli szállításra összeszedett afrikaiakat „tárolták„ a rabszolga-szállító hajókba történő „berakodásukig”. A megépítendő emlékmű, azon kívül, hogy az emlékezést lesz hivatott idézni, „az Amerikában és másutt élő néger testvéreinkhez fordul, hogy elnyerje bocsánatukat az Afrika által a négerkereskedelem megszervezésében és lebonyolításában vállalt részvételért”.
A kubai abolicionista mozgalomról tartott előadást Alain Yacou egyetemi tanár, a Karibi Tanulmányi és Kutatási Központ igazgatója. Kubában a gyarmatosítást támadó első lázadás 1795 áprilisában tört ki; ezt elősegítette a francia forradalom eszméinek a szigetre behurcolt rabszolgák általi elterjedése. Haiti függetlenségének 1804 januárjában történt kikiáltása pedig a francia Saint-Domingue-ra küldött expedíciós hadtest vereségével együtt még inkább ráébresztette sorsukra a már szabad négereket és rabszolgákat. A XIX. század közepén a kubai rabszolgalázadásoknak két formája volt: a szökés (francia kifejezéssel: marronnage) és a műhelylázadások. A szökött néger rabszolgák (franciául: marrons) csoportokba szerveződve próbáltak szabad paraszti közösségeket alkotni a gyarmati település, az ültetvények perifériáján. A „marronnage” képes volt alkalmazkodni az ültetvényes berendezkedéshez, de kitűzhette ennek elpusztítását is. A műhelylázadások már egyértelműen az ültetvényes rend megszüntetését, a gazdák megölésével a földek megszerzését tekintették céljuknak. Az 1820-as és 1840-es évek között sok per zajlott feketék és szabad mulattok ellen, akiket felforgató tevékenységgel vádoltak. Ezek az összeesküvők különböző, a néger rabszolga-kereskedelmet tárgyaló, azt sokszor elítélő műveket olvastak, de önfelszabadító harcuk ideológiai forrásai között szerepelt a haiti messianizmus, a rabszolgaság-ellenes jamaikai–angol szekták, valamint a brit korona helyi képviselőinek tevékenysége is.
Jean-Marie Breton jogászprofesszor a Code Noirról tartott előadást, melynek egyik kiinduló alapgondolata: „A Code legalizálja a néger rabszolga-kereskedelem és az általa posztulált szolgai státusz minden aljasságát és borzalmát... Törvényesített úton integrálja a rabszolgatartás gyakorlatát azon társadalmi, gazdasági kapcsolatok szabályozó rendszerébe, amelyek a fejlett, civilizált keresztény társadalom szubsztrátumát alkották”. Ugyanakkor jelzi, mennyire elégtelen volt a felvilágosodás filozófiája e megalázó szolgai sors megbélyegzésére, míg a hitoktatás a rabszolgaságnak mint a gazdasági célok elérését szolgáló eszköznek a létjogosultságát volt hivatott igazolni. A néger rabszolgának a Code értelmében nem volt jogi státusa; ha esetleg személyiség szintjére emelkedhetett, az csak azért történhetett, hogy a szabadok előtt számot adjon cselekedeteiről. A XIX. század első harmadában a rabszolgaság léte az azt fenntartó jogi felépítményt is tartósította. Az ezen jogi felépítmény megváltoztatásának feladatával 1830 után megbízott bírák tevékenységét a fehér gyarmatosok és kreol magisztrátusok minden eszközzel igyekeztek a gyarmatokon megakadályozni, az eszközök között a fenyegetések, megfélemlítések és erőszakos cselekedetek is szerepeltek; ezek következtében a bírák nem hozhatták meg a reform által előírt jogi szankciókat, illetve ha meghozták is azokat, nem tudtak azoknak a gyakorlatban érvényt szerezni; ezért a Code 1685-től 1848-ig érvényben maradt.
Raoul-Philippe Danaho a rabszolgaság történetét vázolta a kezdetektől Amerika felfedezéséig. Előadásának kiinduló megállapítása: nem igaz az a nézet, mely szerint rabszolgák mindig és mindenütt csak négerek voltak; a rabszolgaság mint intézmény minden korban és minden rassz esetében létezett. Részletesen felsorolja a különböző korok rabszolgaságát, majd megállapítja, hogy az atlanti néger rabszolga-kereskedelem máig „az utolsó és legjelentősebb tömeges rabszolga-kereskedelem volt, ami hozzájárult a négerekről alkotott kép további torzulásához Nyugaton, ahol addig is a Rossz alapvető szimbólumai voltak”. Ezek a negatív vélemények csak napjainkban, a rasszkeveredés kiteljesedésének és elterjedésének időszakában kezdenek pozitív irányban megváltozni. Az ún. „kreol kultúra„ látványos megnyilvánulásai, pl. az irodalomban olyan kiemelkedő írók, mint A. Dumas, P. Chamoiseau (mai martinique-i szerző), illetve a közelmúlt eseményei közül az 1998-as futball világbajnokság győztes francia csapata...
Az előadásokat követő vitában több érintett témához, kérdéshez hozzászóltak. Le Cornec nehezményezte, hogy a rabszolgaság „minden borzalmát az atlanti néger rabszolga-kereskedelemre„ testálták; a Gorée-ba tervezett emlékművel kapcsolatban azon véleményének adott hangot, hogy Ouidah jobban megérdemelné azt, de ugyanilyen emlékművet akár Tombuktuban, akár N’Dzsamenában, akár Zanzibárban emelni lehetne a muzulmánok által folytatott rabszolga-kereskedelem áldozatainak emlékére; egyébként pedig még ma is több millió rabszolgáról tudunk a világban! J. Poirier szerint egyrészt a rabszolga-kereskedelmet nem az európaiak, hanem a muzulmán arabok vezették be, másrészt az európai rabszolga-kereskedők tevékenységét Afrikában maguk az afrikai törzsfőnökök segítették elő, valamint az esetek többségében a misszionáriusok és a felvilágosodás filozófusai is elfogadták a néger rabszolga-kereskedelem realitását. J. Lucea nem tud arról – minden állítás ellenére –, hogy a rabszolgaságot a mai napig emberiség elleni bűntettnek nyilvánították volna, ennek megfelelően ilyen perek nem voltak. A. Yacou pontosítani kívánta azt a véleményt, mely szerint az Újvilágba érkezett négerek csak rabszolgák lettek volna; a spanyol konkvisztádorok vagy Spanyolország muzulmán hódítói között négerek is voltak!...
Előadók és hozzászólók igyekeztek lehetőség szerint szenvedélymentesen beszélni a néger rabszolga-kereskedelemről, az azzal kapcsolatos, gyakran már közhelyszerű kijelentésekről, véleményekről. Hasznos az ilyen vita, hiszen csak a – néha mégoly keserű – tények feltárásával közeledhetünk e súlyos ideológiai állásfoglalásokkal is terhelt jelenséghez.
Cent cinquantième année de l’abolition de l’esclavage (A rabszolgaság eltörlésének 150. éve). Séance exceptionnelle de l’Académie des Sciences d’Outre-Mer. 1998. október 22. in: Mondes et cultures. Comptes rendus trimestriels des séances de l’Académie des Sciences d’Outre-Mer. Tome LVIII – 2 – 3 – 4 – 1998. Académie des Science d’Outre-Mer, Párizs, 2000. 604 o., 145–207. o.
Kun Tibor