Portugál–francia kapcsolatok a II. világháborúban

Helena Pinto Janeiro, az új portugál történésznemzedék tagja, könyvével feltűnést keltett hazája tudományos életében. Nemcsak munkájának színvonalával, alaposságával, hanem már a témaválasztással is. A szerző elnyerte a kiváló legújabbkori történeti kutatásokat elismerő Prémio de História Contemporânea díjat.

Portugáliában nagyon közelinek tűnik a Salazar-korszak vége. Alig több mint negyedszázada omlott össze Európa leghosszabb életű autoritárius rendszere, a bukását jelentő 1974-es szekfűs forradalom 25. évfordulóját 1999. áprilisában ünnepelték a portugálok. Az időszak ezer szállal kötődik a jelen mindennapjaihoz, az emberek személyes életéhez, éppen ezért megítélése sokszor heves indulatokat vált ki. Azonban a fiatal történészeknek, akiknek már nincsenek saját emlékeik a portugál Estado Novo-ról (Új Államról), lehetőségük nyílik arra, hogy az utóbbi időben hozzáférhetővé vált, szélesebb forrásbázison alapuló kutatásokkal a régi indulatoktól mentes, árnyaltabb képet fessenek erről a hosszú, ellentmondásos és a mai napig ható korszakokról.

Helena P. Janeiro Salasar és Pétain című könyvében arra vállalkozott, hogy a salazarizmus II. világháborús éveit a francia–portugál viszony alakulásán keresztül elemezze. Azaz, hogy „... rekonstruálja és elemezze Portugália és Franciaország szövevényes politikai kapcsolatait az alatt a négy év alatt, amely a XX. száad folyamán a portugál-francia viszonyban kétségtelenül a legérdekesebb négy esztendő volt.” (219. o.) Ezen belül a legnagyobb hangsúlyt a Salazar és Pétain közötti kölcsönös szimpátia kapta, bár a francia–portugál reláció a vizsgált korszakban nem egyszerűsíthető le csupán erre. Bonyolultabb képet mutat, hiszen viszonylag rövid ideig Salazar és „három Franciaország” kapcsolatát regisztrálhatjuk: azaz, a Pétain, De Gaulle és Giraud által megosztott Franciaországot (majd 1943/44-ben a Francia Nemzeti Felszabadító Bizottságét), és a semlegessége révén, modern kori történetében addig nem tapasztalt jelentőségűvé vált, megnövekedett geostratégiai súlyú Portugáliáét.

Az Új Állam és a vichyi rendszer között említhetők alapvető eltérések. Így pl. a demokráciával való szakítás mikéntje: Pétain a franciák megalázó katonai veresége után került egy megcsonkított területű ország élére, Portugália esetében ilyen külső nyomásról nem volt szó. A két rendszer élettartama is nagyon eltérő volt. A vichyi rezsim néhány év után megbukott, míg az Új Állam évtizedeken keresztül fennállt. Salazar és Pétain személyiségének összehasonlítása szintén tartogat új eredményeket, a hasonlóságokat és a különbségeket tekintve egyaránt. Az antiszemitizmusról Janeiro megjegyzi, hogy ebben a kérdésben Portugáliával kapcsolatban még hosszas levéltári kutatásokra van szükség. Ám annyi bizonyosnak látszik, hogy a törvényi diszkrimináció terén a vichyi rezsim messzebbre ment, mint az Estado Novo, mely nem emelte állami szintre az antiszemitizmust. A portugál vezetés, adminisztrátorok kiküldésével, bekapcsolódott a zsidó javak francia területen történő regisztrációjába, ugyanakkor menekültek, jelentős részben zsidók ezreinek biztosított vízumot.

A kötetben a szerző nagy hangsúlyt ad annak az érdekes patrónusi szerepnek, amivel a salazari Portugália a vichyi Franciaország felé fordult, és amit Pétain el is fogadott. Janeiro megvilágítja a két autoriter rendszer között kialakult intim viszony, mondhatni „érdekházasság” lényegét, szól közös vonásaikról, antikommunista, antiparlamentáris, antidemokratikus jellegükről, mely a keresztényi értékrendre való hivatkozással párosult. Pétain rendszerének kiépítésében – és nem utolsó sorban propagandájában is – példaképként szolgált a salazari modell, de az Új Állam számára szintén fontos propagandisztikus elemmé vált a franciák részéről megnyilvánuló elismerés. Az ideológiai és szervezeti rokonságon túl a stratégiai kérdések is erősítették a második világháború során semleges maradt két vezető baráti viszonyát. Mindketten hasonló reményeket tápláltak a háború utáni helyzetre vonatkozóan. Abban bíztak, hogy a hadviselő felek egyike sem lesz képes döntő csapást mérni a másikra, és a konfliktust csak kompromisszumos béke zárhatja le. Ennek megkötésekor úgy remélték, kulcsszerepe lesz a nem kompromittálódott portugál és francia vezetőnek, rendszerük pedig követésre méltó alternatívaként jelenik majd meg a háború utáni Európában.

A kötet másik csomóponti kérdése, hogy a szoros Salazar–Pétain viszony ellenére, milyen modus vivendit alakított ki a portugál vezetés a „másik két” Franciaországgal, a De Gaulle, illetve a Giraud irányítása alatt álló mozgalmakkal. Salazar kettős elkötelezettsége ismeretes: meggyőződéses franciabarát érzelmei, illetve határozott kiállása Pétain antiparlamentáris, antidemokratikus és antikommunista rendszere mellett. Ehhez jó politikai érzék társult, melyről az alatt a valamivel több mint hat hónap alatt tett tanúságot, mikor a „három Franciaország korszaka” fennállt. Talán éppen e probléma vizsgálata kapcsán szolgál a szerző a legtöbb újdonsággal. Bár mindhárom francia vezető kizárólag magát tekintette hazája legitim képviselőjének, hivatalos állami elismerést portugál részről csak Pétain élvezhetett. A másik kettő csak félhivatalosan működtethette képviseletét, szervezeteit Portugáliában, az angolok, illetve az amerikaiak támogatásával. Salazar velük szemben tanúsított toleranciájának hátterében gyakran gazdasági mozgatók (pl. az észak-afrikai foszfáthoz fűződő portugál érdekek) húzódtak meg. Janeiro megállapításai közül talán azok a legérdekesebbek, melyek arra vonatkoznak, hogyan tartotta fenn Salazar a kényes egyensúlyt a hivatalosan elismert, sőt patronált rezsim, a Pétainé megsértése nélkül, hogyan hunyhatott szemet a másik két francia képviselet portugáliai tevékenysége felett. Hiszen ez utóbbiak Portugáliában, illetve onnan kiindulva, francia területeken jelentős propagandát fejtettek ki. Valamint jól szervezett gépezetet működtettek franciák Londonba és Észak-Afrikába juttatása céljából. A szerző rámutat arra, hogy annak, aki megismerte Salazar politikai érzékét, mellyel a hadviselő felek között egyensúlyozott, „nem okozhat meglepetést sikeres manőverezése a „három Franciaországgal” fenntartott ellentmondásos kapcsolatok terén sem.

Helena P. Janeiro következtetéseit rendkívül széles forrásanyag ismeretében vonja le. Ezek között megtalálhatók a portugál és a francia külügyminisztériumi archívum, a lisszaboni és a párizsi nemzeti levéltár iratai. A publikált források között pedig elsősorban a memoárok, a diplomáciai anyagok és a sajtóanyag bőséges. A szerző felhívja a figyelmet a lehetséges további kutatási irányokra is.

A szép kiállítású kötetet érdekes fényképanyag illusztrálja, névmutatója jól használható. A könyvet talán még ez évben magyar nyelven is kezükbe vehetik az érdeklődő olvasók.

Helena Pinto Janeiro: Salasar e Pétain – Relaçőes luso–francesas durante a Segunda Guerra Mundial (1940–1944) [Salazar és Pétain – Portugál–francia kapcsolatok a második világháború alatt (1940–1944)], Ediçőes Cosmos, Lisszabon, 1998. 272 o.

Szilágyi Ágnes Judit