Antifasiszta és köztársasági eszme Olaszországban

Leonardo Paggi a Modenai Egyetem jelenkori történelmének professzora, Európa-szakértő, több könyv szerzője, szerkesztője, így pl. Gramsci intellektuális és politikai életpályáját dolgozta fel, szerkesztője a La memoria del nazismo nell’Europa di oggi és a Le memorie della Repubblica című könyveknek. Ez utóbbiban jelent meg az alábbi cikke, s ő írta a tanulmánykötet bevezetését is.

Miért van Franciaországban és miért nincs Olaszországban köztársasági tudat? A kérdés akkor merült föl a szerzőben, amikor látta, hogy a párizsi metró egyik forgalmas állomásán fényképek tömege emlékeztet a francia ellenállásra („nagyon merész lenne ehhez hasonlót akár csak elképzelni is a római metróban”), amikor tudomására jutott, hogy ugyancsak Párizsban, az 1997. esztendő egyik legsikeresebh filmje egy olyan házaspárról szól, amelynek sorsa szorosan kapcsolódott az ugyancsak a francia ellenállás legendás mártírjának, Jean Moulinnek sorsához, illetve még amikor 1996-ban André Malraux testét – nem az író, nem a gondolkodó Malraux-ét, hanem az antifasiszta Malraux-ét – a Panteonhan elhelyezték. S a kérdés, amit ezek után feltett magának: „Hogyan értsük meg, hogy Olaszországban a köztársasági élet oly hamar elhomályosult és kitörlődött a pedig tagadhatatlan antifasiszta eredetéből?” Kétségtelen, hogy az olaszoknak nem volt De Gaulle-juk, aki a franciához hasonló republikánus eszmét megtestesítette volna!

Olaszországban a hetvenes évek végétől kezd vonzásából, mítoszából veszíteni az antifasiszta politika, ezzel egyidejűleg pedig magát a fasizmust kezdik újraértékelni; olyan elméleteket gyártanak, amelyek az olasz fasizmusnak a német nácizmusétól teljesen eltérő jellegét hangsúlyozzák, s igyekeznek csökkenteni a fasizmus „ördögi” voltát. Pedig – emeli ki a szerző – az antifasizmus Európa-szerte a negyvenes évek második felétől megindult modernizációs folyamat egyik elindítója volt, ezzel szemben Olaszországban a modernizáció a szociális mozgalmak, vagyis a kommunista baloldal ellenében zajlik; az antikommunizmus olaszországi célja a gazdasági fejlődés stabilizálása és a baloldal politikai befolyásának visszaszorítása volt. Az ötvenes évek „liberáldemokrata” kormányzása két tényezőben tért el az akkor általános „európai standard”-tól: egyrészt a „délvidék” (a mezzogiorno) problematikájában, másrészt abban a tényben, hogy a munkásmozgalmat nem vonták be a politikai életébe. Az antifasiszta vonulatban három szakaszt lehet megkülönböztetni: 1. 1955 és 1963 között az „antifasiszta kultúra” még a politikai viták középpontjában állt; 2. 1964 és 1972 között már fölmerültek a társadalmi és politikai átmenet problémái; 3. 1973 és 1978 között az antifasiszta téma végérvényesen válságba került.

Az 1950-es években az antifasizmus eszméje egyfajta „kritikai öntudat-formát” öltött: rámutatott arra az egyre mélyülő szakadékra, amely az „egyenlőtlen”, a „torz” fejlődés és a „társadalmi igazságosság és egyenlőség elvárása” között tátongott. Az 1960-as évek elején az antifasizmus és az antikommunizmus már együtt jelent meg. Míg a kommunista irányultságú-tartalmú „kultúra” ezekben az években az ország elmaradottságát hangsúlyozta inkább, az „akcionisták” és a szocialisták a „neokapitalizmus” erejében bíztak: a téma és a vita nem újkeletű!

1963-tól kezdve, amikor már látszanok az antifasizmus vereségének kezdeti tünetei, az észak-olasz nagyvárosokba a délvidékről érkeztek munkások, akik nem ismerték meg annak idején az antifasiszta harcot. A 60-as évek végétől kezdve pedig az antifasiszta ellenállásnak csak „technikai–katonai” arculata létezett, amit a külföldi felszabadító mozgalmak hasznosítottak a fejlett kapitalista nagyvárosokban. Ezek az évek azt mutatták, hogy a gazdasági fejlődés nem mint integráló, hanem mint destabilizáló tényező jelenik meg az egész nyugati kapitalizmusban. 1969-től a munkások harca a felbukkanó „fekete terrorizmus”-sal kívánt szembeszállni, amely terrorizmus egy olyan társadalomban jöhetett létre, amely „képtelen a megújulásra és az új, bonyolult helyzet átalakítására”.

Az 1973-as első „olajsokk” Olaszországot már teljes társadalmi felfordulásban és feszültségben érte. Akkor indult útjára a – többek között – E. Berlinguer által kezdeményezett „történelmi kiegyezés” korszaka, amely szorosan kapcsolódott az antifasizmus eszméjéhez: ő a három legnagyobb – közöttük természetesen a kommunista – párt kormányzási együttműködése mellett állt ki. Az eredmény: „minél inkább belemerült a többségben lévő párttal folytatott párbeszédbe, annál inkább fölerősödtek az ellenállási követelések, amelyek már az intézmények ellen fordultak, és ez az egyre inkább vörössé váló ellenállás néha már a terrorizmus határait súrolta”. Hamarosan a „történelmi kompromisszum” eszméje és politikája is megbukott, és átadta helyét az antikommunizmusnak. Még A. Moro próbálkozott a hetvenes években az olasz demokrácia megmentésével: az volt a szándéka, hogy az államnak szilárdabb, a népen nyugvó alapokat adjon; a nemzetközi erőviszonyok azonban az ő kísérleteit is zátonyra futtatták. Halála szimbolikus abban az értelemben, hogy élesen rávilágított az olasz állam és politikai berendezkedésének azon tehetetlenségére, hogy irányt szabjon a fejlődésnek.

A Moro utáni korszakban – a szerző a „80-as évek második hidegháborús légköré”-ről beszél – az antifasizmust egyre erősebben és gyakrabban azonosították a kommunizmussal. Tanulságos és szomorúan lehangoló Paggi végkövetkeztetése: „Olaszország továbbra is úgy tekint magára, mint egy panteon nélküli köztársaságra, melyből hiányzik a nemzeti identitástudat... Talán mondjuk úgy, hogy az új panteont, amelynek szükségét ma érezzük, nem a nagy emberek számára kellene emelni, hanem a közembereknek, elsősorban azon olaszok emlékének, akik áldozatai lettek a demokráciánk fejlődése elé szakadatlanul akadályokat gördítő erőknek...” A lehangoltság azonban nem egyenlő a reményvesztettséggel, hiszen a felsorolt, 1947 és 1992 között történt legsúlyosabb tömegmészárlások és nyílt terrorcselekmények ellenére Olaszországban a demokrácia mégis tovább haladt és halad előre!...

Leonardo Paggi: Una repubblica senza Pantheon. La politica e la memoria dell’antifascismo (1945–1978). [Egy Panteon nélküli köztársaság. Az antifasizmus politikája és emlékezete (1945–1978)]. In: Leonardo Paggi (szerk.): Le memorie della Repubblica. La Nuova Italia Editrice, Scandicci, 1999. XLII – 424 o., 247--268. o.

Kun Tibor